A konfliktus harceszközeit bemutató sorozatban most a kézifegyverekhez térek vissza, azon is belül egy igen szűk, mindössze két típust felsorakoztató kategóriához, amely azonban nagyon is fontos szerepet töltött be a háború folyamán. 

Kezdjük a szovjet SzKSz karabéllyal. Bár a köztes méretű (tehát a hadipuskákéhoz képest rövidebb) lőszerek megjelenését sokan a második világháború éveihez és a német hadsereghez kötik, valójában már a harmincas években foglalkoztak a kérdéssel, méghozzá több országban is. A Szovjetunióban is ekkor vetődött fel egy ilyen lőszertípus bevezetése, miután rájöttek, hogy a legtöbb tűzharcot átlagosan 200-300 méteres távolságban vívják, ehhez pedig a hagyományos puskalőszer használata nem gazdaságos. A kérdésre azonban már csak a háború során tértek vissza, részben a németekkel vívott harcok és a zsákmányfegyverekkel kapcsolatos tapasztalatok alapján. A mai napig használt 7,62 × 39 mm-es hornyolt lőszert végül 1943-ban alkották meg, és a következő évben küldték csapatpróbára, igaz egyelőre csak pár alakulatnál. Ehhez egy új karabélyt használtak, amely be is váltotta a hozzá fűzött reményeket. A rendszeresítésre azonban várni kellett a háború lezárásáig, amikor is az új fegyver az SzKSz45 (Szamozarjadi Karabin Szimonova, magyarul Szimonov öntöltő karabély 1945) nevet kapta a tervező, Szergej Gavrilovics Szimonov után.

Szovjet katona SzKSz karabéllyal

Az SzKSz kizárólag félautomata tüzelésre képes, 7,62 × 39 mm-es hornyos lőszerrel működő, gázvételes, billenő záras reteszelésű vállfegyver. Tömege 3,85 kg, hossza 1020 mm (ebből a cső 520 mm). Tűzgyorsasága 35-40 lövés/perc. A lövedék tömege 8 gramm, kezdősebessége 710 m/s, a torkolati energia 1993 joule. Szovjet kortársaival való összehasonlításban megállapíthatjuk, hogy a lövedék kezdősebessége a Moszin-Nagan 1891/30 ismétlőpuska 7,62×54 mm-es lőszeréhez képest körülbelül 20 százalékkal maradt el, míg ugyanezen fegyver karabélyváltozataival (M38 és M44) és a későbbi AK-47-ével nagyjából azonos volt. Torkolati energia terén már nagyobb a különbség, majdnem kétszeres a puskalőszer (3756 joule) javára. 

Oktatóplakát az SzKSz használatáról

A fegyver kialakítása robusztus, erőteljes, ahogy általában a szovjet-orosz típusoknál megszokhattuk. Súlyelosztása kifejezetten előnyös, emellett könnyen szétszerelhető és tisztítható. A tisztítókészlet a tusatalp felől nyíló rekeszben helyezhető el, a tisztítóvessző pedig a cső alatt. A klasszikus hordszíj bőrből és vászonból készült. A fegyver jellegzetessége az alulról előrehajtható szurony. Ezt kétélű és háromélű változatban készítették. Az irányzék mechanikus, az AK-nál látotthoz hasonló, 100-tól 1000 méterig állítható; a hatásos célzott lőtáv 400 méter. 

Irányzék

A fegyver biztosítója a sátorvas hátsó száránál, jobb oldalon lapul: biztosított állapotban vízszintesen áll, kibiztosításnál lefelé-hátra kell fordítani. Ez a megoldás azért szerencsétlen, mert a mozdulatot gyorsan, kapkodva elvégezve a lövész ujja könnyen lecsúszhat az elsütőbillentyűre, és máris kész a baj… 

A biztosítókapcsoló két állása

A 10 lőszert befogadó tár nem kivehető, de a tárakasztó működtetésével lenyitható, és így a fegyver alulról is (a fegyvert megfordítva) tölthető, illetve az ürítés is könnyedén végezhető. Felülről akár töltőléccel, akár a lőszereket egyenként behelyezve egyértelmű a töltés, viszont egy kivehető tárhoz képest mindkét módszer nehézkesebb. A tár kiürülése után a zár hátul marad.

Töltés töltőléccel

A háború után ezt a karabélyt szánták új általános lövészfegyvernek, ami annak fényében, hogy a Vörös Hadsereg alakulatai 1945 körül már bőségesen el voltak látva géppisztolyokkal és géppuskákkal, tulajdonképpen ésszerű döntésnek tűnt. Azonban egy másik típus szinte azonnal háttérbe szorította… Ez a fegyver az AK–47-es volt, amelyet 1949-ben már rendszeresítettek is. Az SzKSz mindössze azért kapott néhány év haladékot, mert az új típus gyártásának megszervezése időt igényelt, és csak 1956-tól készült nagy számban (egyébként alacsonyabb volt a darabára, mint elődjének). Az SzKSz ezután inkább a második vonalbeli egységek (határőrség, díszőrség stb.) fegyvere lett. Ennek ellenére szovjet részről 1958-ig gyártották, összesen körülbelül 2,7 millió darabot. A keleti blokk országai (például Kelet-Németország, Románia, Észak-Korea és Albánia) is nagy számban használták, illetve állították elő a későbbiekben. Egyébként nemcsak a katonák, hanem a vadászok kezében is megfordult, már csak azért is, mert a 7,62 × 39-es lőszer a Varsói Szerződés tagállamainak standard lőszertípusa lett, így olcsó volt a fegyver is, a lőszer is. A teljes legyártott példányszám valószínűleg 15 millió darab körül van.

Német határőr Kelet-Berlinben

A legjelentősebb külföldi gyártó Kína volt, ahol szovjet licensz alapján, 56-os típusú karabély néven készítették, s több alváltozata is készült itt, nagyjából 8 millió példányban. A kínaiak egyébként az SzKSz-re és az AK–47-re alapozva létrehozták a 63-as típusú gépkarabélyt, mely külsejét előbbitől, működését utóbbitól örökölte. Ez a szelektíven tüzelő fegyver ugyanazzal az M43 lőszerrel működött, de kivehető 20 vagy 30 töltényes tárakkal. Több háborúban is felbukkant, például Kambodzsában, Afganisztánban, Koszovóban, de kis számban Vietnámban is alkalmazták K63-as típusjelzéssel. Szót érdemel az SzKSz jugoszláv verziója is, amelynek egyik alváltozata, az M59/66: ezt puskagránátvető toldalékkal, illetve egy ehhez szükséges kiegészítő irányzékkal láttak el. 

A kínai 63-as típusú karabély

Külön érdekesség, hogy rövid ideig még Észak-Vietnámban, Hanoi közelében is működött egy fegyvergyár, ahol SzKSz karabélyok készültek. Az üzemet kínai segítséggel állították fel 1962-ben, ám a gyártás lassan haladt, mivel kevesebb mint 60 munkás dolgozott itt, és csak 6000 példány készült. Ezekben a szovjet változathoz képest több volt a krómozott alkatrész (például a cső). 1965-ben aztán kezdetét vette az amerikai Rolling Thunder bombázó hadművelet, s emiatt a gyárat bezárták. Csak a hetvenes években nyílt meg újra. Az észak-vietnámi haderő és a vietkong gerillák emiatt inkább kínai vagy szovjet gyártmányú darabokat használtak (bár a partizánok nagyobb fegyverműhelyeiben a karabély helyi másolatai – meglehetősen durva megmunkálású darabok – is készültek). Logisztikai szempontból komoly előny volt, hogy az SzKSz ugyanazt a lőszert tüzelte, mint az AK–47-es: a Vietnámi Néphadsereg harcoló alakulatainál ez a két típus lett az általános lövészfegyver már a hatvanas évek közepén. Jó pár zsákmánypéldány került amerikai kezekbe is, ezek aztán egyrészt háborús trófeaként díszítették egyes alakulatok emlékszobáját vagy katonák otthonát, másrészt nagyobb hadgyakorlatokon az ellenséges erőket alakító amerikai egységeknél is előfordult a hatvanas évek végétől.  

Az SzKSz a vietnámi háborúban

A fegyver a hidegháborús évtizedek egyik jellegzetes típusaként vonult be a fegyvertörténelembe. Megbízható, strapabíró és könnyen kezelhető volt. Használták az ‘56-os magyar forradalom és a szuezi válság során, több afrikai országban (például Angolában és Rhodesiában), a kínai–szovjet határkonfliktusban, a kínai–vietnámi háborúban, a jugoszláv konfliktusban, és a szovjet utódállamokban vívott összecsapások során. Egyes országok díszegységeinél a közelmúltig alkalmazták  (hazánkban 2022 májusában cserélték le), vagy még most is alkalmazzák, mivel hagyományos külseje, bajonettje és kedvező súlyelosztása révén erre a célra kiválóan megfelel.

Magyar díszőrség SzKSz karabéllyal

Az Egyesült Államokban a nyolcvanas-kilencvenes években olyan nagy számban és olyan olcsón (már száz dollár alatt) volt kapható az SzKSz kínai változata és a hozzá való lőszer, hogy széles körben elterjedt a hobbilövészek és a vadászok körében. Emellett jó pár Vietnámból hazahozott példány is közkézen forgott. Ma már jóval drágább egy-egy darab (400-600 dollár), de az internetes videók alapján népszerűsége nem sokat kopott, és természetesen modern kiegészítők is kaphatók hozzá. 

A másik típus az amerikai M–1/M–2 karabély. Abból az 1938-ban megfogalmazott elvárásból jött létre, hogy a támogató alakulatok (tüzérek, szállítók stb.) tagjainak, illetve a beosztásukból fakadóan elsődlegesen nem harcoló katonáknak (rádiókezelők, tisztek stb.), továbbá a légideszant-alakulatoknak könnyű, rövid, az M–1 Garand hadipuskánál kényelmesebben hordozható, a maroklőfegyvernél komolyabb tűzerejű, a géppisztolynál viszont olcsóbb fegyvert adhassanak. A követelmények között 2,3 kilogrammos maximális tömeg, 270 méteres hatásos lőtáv, illetve 0,30 kaliberű űrméret szerepelt. A Winchester cég reagált az igényekre: egyfelől ők dolgozták ki az új hornyolt karabélylőszert, másfelől kissé késve, de a pályázatba is bekapcsolódtak. Egy már létező tervet, az M–2 hadipuskáét vették elő, hogy ezt átalakítva, lerövidítve karabélyként indítsák. A tervezői munkálatokra alig két hét maradt, de a prototípus meggyőzte az illetékeseket. A szükséges módosítások után 1941 őszén elrendelték a fegyver rendszeresítését. 

Az öntöltő M–1 Garand kiváló hadipuskának bizonyult, de túl hosszú és nehéz volt a támogató alakulatok tagjai számára 

Az M–1 csak félautomata tüzelésre képes, 0,30-as kaliberű (7,62 × 33 mm) karabélylőszerrel működő, gázelvételes (rövid hátrasiklású), forgó zárfejes reteszelésű, kivehető táras vállfegyver. Üresen 2,4, töltve 2,6 kilogrammot nyomott. Hossza 900 milliméter volt, ebből a cső hossza 451 millimétert tett ki. Tűzgyorsasága 60-70 lövés/perc, a tárba 15 lőszer fért. A 7,1 grammos lövedék 610 m/s sebességgel indult útjára, torkolati energiája 1610 joule volt. 

Amerikai tengerészgyalogos Guam visszafoglalásánál

Hogy a lőszer erejét szemléltessük: kétszer olyan erős volt, mint a 0,45-ös ACP (amelyet a Colt 45-ös pisztolyhoz, a Thompson, illetve az M–3 géppisztolyhoz is használtak), nagyjából harmad olyan erős, mint a Garand 30-06-os (7,62 × 63 mm-es) lőszere, a hatvanas években rendszeresített M–16-os 5,56 mm-esétől pedig durván 25%-kal maradt el. Félautomata működése révén ráadásul a géppisztolyhoz képest pontosabb volt és nagyobb lőtávolsággal bírt, a puskáéhoz képest kisebb méretű lőszer révén pedig a katona több muníciót tudott magával vinni. Árban is voltak különbségek: míg egy M–1 karabély ára 45 dollár körül volt, egy Thompson vagy egy Garand átlagosan 55 dollárba került. (Az átlagosan szó itt aláhúzandó, ugyanis a háború során is változott az áruk, és a Thompson korai változatának darabára még bőven 200 dollár felett volt.)  

Lőszer-összehasonlítás: (balról jobbra) az amerikai 0,30-as (7,62 × 33 mm-es) karabélylőszer (M–1/M–2), a német 7,92 × 33 mm-es Kurz (STG 44), a szovjet 7,62 × 39 mm-es (SzKSz, AK–47) és az 5,45 × 39 mm-es (AK–74), az amerikai 5,56 × 45 mm-es (M–16) és a 7,62 × 51 mm-es NATO (M–14).

Eredetileg kétállású (150 és 300 yardos) mechanikus irányzékkal rendelkezett, amelyet a tapasztalatok alapján 1944-ben négyállásúra (100, 200, 250 és 300 yardos) cseréltek, és ezt már oldalirányban is lehetett állítani, ami megint csak elősegítette a pontosabb célzást. A hatásos célzott lőtáv egyébként 180 méter körül volt, mivel a lövedék e távolságon túl már gyorsan veszített energiájából. 

 A korszerűsített, oldalirányban állítható hátsó irányzék

A sátorvas mellső oldalán található korai, jobbról balra áttolható biztosítókapcsolót a harc feszültsége alatt sok katona összetévesztette a kicsit előrébb elhelyezett tárkioldóval, és ennek számos esetben akaratlan tárkioldás lett a vége. A problémát orvosolandó előbbit elfordítható kis karra cserélték. Maga a tárcsere egyébként gyorsan kivitelezhető volt, ahogy a szét- és összeszerelés sem volt bonyolult. A karbantartáshoz szükséges olajozókészlet a tusban kapott helyett. A vállra vetést vászon hordszíj tette lehetővé. 

Jól érzékelhető a korai és a módosított biztosítókapcsoló közötti különbség

1942 közepétől került a csapatokhoz, s először az észak-afrikai fronton használták ‘42 őszén. Növekvő népszerűsége folytán elterjedt mindenféle alakulatnál, nemcsak a támogató egységeknél, de eleinte elsősorban a tisztek, altisztek, tüzérek és ejtőernyősök használták. Egy gyalogos vagy ejtőernyős hadosztályon belül 1943-ban az állomány nagyjából 40 százaléka, egy gyalogszázadban hivatalosan 28 katona használt ilyet (a törzs, a szakaszparancsnokok, illetve a támogató szakasz egyes tagjai). A háború idején a britek is vettek át belőle több mint 25 ezer darabot, és a fotók tanúsága szerint elsősorban a különleges alakulataik (az ejtőernyősök, az SAS és az SOE) használták. A franciák nagyjából 100 ezer példányt kaptak, ennek fele az ellenállókat erősítette, a megmaradt darabokat pedig ‘45 után a francia haderő és a rendőrség vette át.

Amerikai aknavetős raj gyakorlaton 1943-ban.
A vállra vetett M–1 láthatóan nem zavarja a kezelőt.

A katonák a már említett pozitívumok miatt gyorsan megkedvelték, harcban jól bevált: kényelmes kialakítása, alacsony súlya és rövidsége miatt a gyors célpontváltás, a szűk helyeken (például épületek belsejében vagy sűrű növényzetben) való mozgás, esetleg a célra tartás közben is könnyen végezhető tárcsere mind-mind megoldható volt. Lőszerének lőpora pedig nem okozott olyan lerakódást a csőben, amely kitartó használat mellett üzemzavarokat okozott volna. Ugyanakkor hátrányai is megmutatkoztak: stophatását és átütőerejét többen kifogásolták, amit olyan esetekkel támasztottak alá, amikor a rohamozó ellenséges katonákat több találattal sem tudták megállítani. Emellett a tárak nem bizonyultak különösebben tartósnak, így érdemes volt időről időre lecserélni őket. A puskákhoz képest kisebb lőtávolságát is érték kritikák, viszont elfelejtették, hogy a fegyvert a pisztoly és a géppisztoly, nem pedig a nagy lőtávolságú hadipuskák kiváltására tervezték, arra pedig igenis bevált, még ha egyesek szerint kisebb távolságban a 45-ös ACP nagyobb megállítóerőt is képviselt. 

Audie Murphy, az amerikai hadsereg legtöbbször kitüntetett katonája, később színész a saját életét feldolgozó, A pokolig és vissza című játékfilmben. Rajta kívül számos olyan tiszt használta az M–1/M–2 karabélyt, akit kitüntettek a Kongresszusi Becsületrenddel. 

1942-től a visszahajtható, drótvázas tussal ellátott M–1A1 változatot is gyártották már a légideszant-alakulatok, illetve a tengerészgyalogság számára. (Ennek ellenére az ejtőernyősök kezében számos fényképen a hagyományos ágyazással ellátott karabélyok szerepelnek.) A hosszabb és ugráshoz szétszerelendő vállfegyverek (amilyen a Garand vagy a BAR) mellett az ejtőernyősök még kénytelenek voltak egy maroklőfegyvert is magukkal vinni a biztonság kedvéért, ám az összecsukható karabélynál erre nem volt szükség, azt akár még földetérés előtt is elő tudták venni a hozzá rendszeresített tokból és használni.

Amerikai ejtőernyősök német területen a Varsity hadművelet során, 1945 márciusában. A középen térdelő deszantos vállán ott az összecsukható M–1A1. 

A sorozatlövésre is képes M–2 volt a következő lépés, amely 1944 őszén jelent meg. A szelektív tüzelési lehetőséget eredetileg az M–1-nél is meg akarták valósítani, ám a sietség miatt erre nem került sor. Tűzgyorsasága 750 lövés/perc körül volt, ennek ellenére jól kontrollálható maradt. Az új 30 lőszeres tár azonban hossza és a súlytöbblet miatt kevésbé volt megbízható (a tárkioldó billentyű néha a súly hatására kiengedett), az M–1-be pedig nem lehetett könnyen beilleszteni. Emiatt a tárfészket mindkét típusnál átalakították, és megerősítették a závárzatot.

A hosszabb tár jóval nehezebb volt

A billenthető tűzváltókar a závárzat bal oldalán, nagyjából a felhúzókarral szemben helyezkedett el. Egyébként a csapatoknak eljuttatott átalakító készletek révén az M–1-eseket is át lehetett alakítani M–2-vé. Az új fegyver az európai harcokat már nemigen befolyásolta, sőt a csendes-óceáni térségben is csak korlátozott számban vetették be. 

A billenthető tűzváltókar

A kiegészítőkről szólván, a második világháborús példányok többségére nem lehetett bajonettet rögzíteni, ám a harcoló csapatok (elsősorban a hangsúlyos szuronyhasználatot tanult tengerészgyalogosok) igényelték volna, így végül átalakították (ehhez a csőre került egy rögzítőpecek), és Koreában már így használták a típust. Említendő még az M–8 gránátvető toldalék, amely 22 mm-es repesz vagy páncéltörő puskagránát kilövését tette lehetővé. A puskáknál kiválóan alkalmazható eszköz azonban a karabélyhoz túl erős volt, használata megrepesztette a faágyazást, így inkább csak extrém helyzetben vették igénybe. A T–23-as lángrejtőt pedig főleg az M–3 típuson használták. 

Tengerészgyalogosok állítják fel az amerikai lobogót (az elsőt) Ivo Dzsimán.
Többüknél is látható az M–1 karabély

Az M–3 egy éjszakai használathoz módosított M–2 volt. Nem rendelkezett mechanikus irányzékkal, helyette egy nagy méretű M–2 infravörös éjszakai irányzékot (esetenként mesterlövész optikai irányzékot), emellett az említett lángrejtőt és egy mellső markolatot kapott. Először Okinaván vetették be 1945-ben, de csak kis számban, az éjszakánként portyázó japán katonák támadásainak elhárítására. A korai irányzék technikai korlátai miatt a hatásos célzott lőtáv nagyjából 60 méter volt, ráadásul a köd vagy az eső ezt tovább csökkentette, illetve a méretes akkut egy hátizsákban kellett tárolni. Mindezek miatt inkább statikus védelemben vették hasznát. A fegyvert 2-3 fős tűzcsoportok alkalmazták: egy katona használta az M–3-ast, ő jelölte meg a célpontot fényjelző lövedékekkel, a többiek pedig ez alapján támogatótüzet biztosítottak. A koreai háborúban már egy továbbfejlesztett verziót vetettek be, nagyobb, bő 110 méteres lőtávval. Durván 20 ezer példány készült ebből a készletből. 

Az M–3-as készlet

A második világháborús amerikai kézifegyverek közül az M–1/M–2 karabély készült a legnagyobb számban: bő 6,1 millió példányt gyártottak le belőle számos vállalat (például az IBM és a General Motors) üzemeiben. Költséghatékony megoldásnak bizonyult, hiszen gyártása olcsó és gyors volt, lőszere pedig szintén kevesebbe került, mint a standard 30-06-os puskalőszer. Bár gyártása a háború végeztével leállt, olyan sok példány maradt a fegyverraktárakban, hogy egyrészt rengeteget lezsíroztak későbbi használatra, másrészt szövetségeseknek adtak át belőle, harmadrészt további fejlesztések készültek hozzá. Ilyen volt a laminált ágyazás vagy a műanyag markolatok, de 1949-ben még egy téli kiegészítő is megjelent, amely lehetővé tette, hogy vastag kesztyűben is használható legyen az elsütőbillentyű.

Amerikai katona puskagránátvető toldalékkal ellátott
M–2-sel egy elfoglalt koreai álláson

Az 1950-ben kezdődő koreai konfliktus idején már az M–2 volt elterjedtebb a harcoló alakulatoknál, és ezzel le is cserélték a géppisztolyok többségét, míg az M–1-et ekkortájt inkább a támogató egységeknél használták. A karabély tehát komoly lépést tett az általános lövészfegyver kategória felé (bár a Garandból is jelentős mennyiséget alkalmaztak itt amerikai részről). Azonban a koreai teleket jellemző súlyos hideg befolyásolta a fegyver megbízhatóságát. A gyenge rugó és a megfelelő kenőanyag híján könnyen összefagyó alkatrészek számos elakadást okoztak, ráadásul a sokszor vastag ruházatban támadó ellenséges katonák megállításánál is megbosszulta magát a gyengébb stophatás, amely még kis távolságban és több találat esetén sem garantálta a kívánt eredményt (bár olyan veterán is van, aki ezt határozottan tagadja). Egyes alakulatoknál ezért utasításba adták, hogy célozzanak a törzs helyett a fejre. Egy másik probléma volt, hogy a sorozatlövés lehetősége, illetve az ellenség tömeges rohamai miatt számos katona hajlamos volt hosszú sorozatokat lőni, ami a lőszerkészlet gyors kimerüléséhez és túlhevüléshez vezethetett. A fegyver kis tömege miatt ilyenkor ráadásul a cső felfelé mozdulása is jelentős volt, ami a pontosságot rontotta.

Che Guevara lóháton, karabéllyal

Az ötvenes-hatvanas években is rendszerben maradtak ezek a karabélyok. Az amerikai légierő biztonsági alalakulatainál, támogató egységeknél, a haditengerészet hajóinak fedélzetén még jó ideig használták őket. Eközben egyes, az Egyesült Államokkal alkalmasint szembehelyezkedő országokban (például Latin-Amerikában) is felbukkantak. Hogy egy híres példát mondjak, Che Guevara számos fotón és filmfelvételen látható M–2 karabéllyal. 

Vietnámban is nagy számban használták

Dél-Vietnámba is nagy számú, durván 1,5 millió példány került, amiből majdnem 800 ezret a köztársasági reguláris erők, illetve milíciák kaptak. Ám nemcsak náluk állt szolgálatban, hanem a vietkong gerilláknál is, akik még Észak-Vietnámból, Kínából és Észak-Koreából is vettek át az indokínai és a koreai háborúban zsákmányolt darabokat. Vietnámi szemmel nézve majdhogynem ideális kézifegyvernek bizonyult (pláne a nehéz Garandhoz képest) rövidsége, kis tömege, illetve kényelmes hordozhatósága és könnyű rejthetősége következtében, mely utóbbiakat a cső és a tus lerövidítésével esetenként tovább fokoztak. A lőszer csekélyebb átütőerejét itt is szóvá tették, viszont pozitívumai és elérhetősége összességében többet nyomtak a latban. A hatvanas évek végéig kimondottan elterjedt fegyver volt vietnámi kezekben, akkor viszont a nagyobb számban érkező M–16-os és AK–47-es kezdte kiszorítani. Ugyanitt amerikai részről széles körben nagyjából 1965-ig használták ezeket a karabélyokat, lényegében mindenütt, a tanácsadóktól a Különleges Erőkön át a helikopterek személyzetéig, de a tengerészgyalogságnál a tisztek is sokszor ezt favorizálták a jóval hosszabb és nehezebb M–14 helyett. 

Az M–1/M–2-t időnként az első rohampuskák között említik, holott lőszere folytán ez erős túlzás: valójában egy rohamfegyverként is alkalmazható karabély volt, amely a maga korában mindenképpen előremutató és költséghatékony megoldást jelentett. Számtalan konfliktusban használták, például a franciák indokínai és algériai küzdelmei során, a laoszi polgárháborúban, illetve jó néhány ország (például Japán, Mexikó, Izrael, Olaszország, Dél-Korea, Thaiföld, Hollandia) haderejénél rendszerben állt. Szolgálatban állt még félkatonai és rendőri erőknél, illetve bűnözők és terroristák kezében is megfordult. Hogy a háború után még hány darab készült, nem állapítható meg, ugyanis több helyen gyártották, például Kínában vagy Nyugat-Németországban, és persze több amerikai magánvállalatnál. Hobbi- és vadászfegyverként a mai napig népszerű az Egyesült Államokban, és modernizált változatai is beszerezhetők. Ugyanitt egyes rendőri alakulatoknál a közelmúltig használták, nemcsak azért, mert saját céljaikra tökéletesnek tartották, hanem mert a már náluk is elérhető M–16/M–4 gépkarabélyokhoz képest civil szemmel ez kevésbé fenyegető, márpedig vannak olyan régiók, ahol a rendőrség tudatosan akarja kerülni a túlságosan “katonás” külsejű fegyverek alkalmazását. Ismertségét az is elősegíti, hogy játékfilmekben, sorozatokban és videójátékokban is gyakran feltűnik, Az elit alakulattól a Vietcongig. 

Holland rendőr könnygázgránát kilövésére készül M–1 karabélyból a Doodewaard környéki tüntetések során, 1981 szeptemberében 

A két fegyvert összehasonlítva először a kialakítás tűnik fel. Az SzKSz valamivel robusztusabb, és a könnyen előrehajtható bajonettje miatt is azt sugallja, hogy közelharcban valószínűleg többre mennénk vele. Ilyen esetben mellesleg a súlykülönbség is neki kedvez, hiszen 3,85 kilogrammot nyom, míg vetélytársa 2,4 kilogrammot. Persze, ha arra gondolunk, hogy a szovjetek általános lövészfegyvernek szánták az SzKSz-t, míg az amerikaiak másodlagos szerepre a saját típusukat, akkor utóbbinál a közelharc távolabbi lehetőségnek tűnik, s ilyen esetben az alacsonyabb tömeg vagy épp a rövidség fontosabb szempont. 

A tár kapcsán az amerikai karabély áll jobban: mind a kapacitás, mind a kivehető táras kialakítás előnyösebb, mint a töltőléces megoldás. A biztosítókapcsoló használata is kényelmesebb és biztonságosabb az amerikai fegyveren.

A tűzgyorsaság terén is alulmarad az SzKSz, hiszen percenként 35-40 lövést lehet leadni vele az M–1 65-70, illetve az M–2 750 lövéséhez képest. A kisebb tárkapacitás persze megfontoltabb célzásra és tüzelésre ösztönzi a használót, míg a sorozatlövési képesség stresszhelyzetben vagy nem kielégítő kiképzés mellett elősegíti a lőszerparzarlást és a túlhevülést. Ugyanakkor egy olyan korszakban, amikor a 20-30 lőszeres tárakkal működő félautomata és automata kézifegyverek térhódítása (lásd például pont az SzKSz hasznosságát felülíró AK–47-est!) egyre inkább érezhető volt, tulajdonképpen maradi döntésnek bizonyult a tíz lőszerhez ragaszkodni. 

A hatásos lőtáv dolgában az SzKSz áll jobban: nagyobb kezdősebességű lőszerével, illetve jelentősebb csőhosszával 400 méterig jól teljesít, szemben az M–1/M–2 180 méterével. Tüzelés közben egyébként mindkét típus jól kontrollálható.

Hogy aztán melyik fegyver vált be jobban a gyakorlatban, erről talán valamelyik vietkong veterán tudna nyilatkozni, bár az is lehet, hogy csak mosolyogna, és annyit mondana, hogy “használtuk, amink éppen volt, és nem panaszkodtunk.” 

Köszönetet mondok Laci barátomnak a segítségért.

Forrásjegyzék:
• .30 M1 carbine (írta: Kékesi György; Kaliber magazin, 2011. tavaszi különszám)
• A 7,62x39-es (43M) gépkarabélytöltény (írta: Kovács Dénes; Kaliber magazin, 2000. április)
• A gépkarabély és használata (írta: Kiss Álmos Péter; Zrínyi 1998)
• A rough guide of the costs of guns during WWII (írta: Jack Beckett  https://www.warhistoryonline.com/war-articles/a-rough-guide-of-the-costs-of-guns-during-wwii.html)
• Green Beret in Vietnam 1957–1973 (írta: Gordon Rottman; Osprey 2002)
• Nyugdíjba vonulnak a díszelgő fegyverek (írta: Kresz Fruzsina, https://bhd.honvedseg.hu/nyugdijba-vonulnak-a-diszelgo-fegyverek/)
• The cost of WW2 infantry weapons (http://knowledgeglue.com/cost-ww2-infantry-weapons)
• The M1 Carbine (írta: Leroy Thompson; Osprey 2011)
• The M1 carbine in Vietnam (https://www.americanrifleman.org/content/the-m1-carbine-in-vietnam/)
• The M1 Carbine In Vietnam (írta: Tom Laemlein;  https://www.americanrifleman.org/content/the-m1-carbine-in-vietnam)
• Tulai Fegyvergyár SzKSz – “A legfejlettebb elavult karabély” (https://elfnet.hu/haditechnika/kezifegyverek/tulaifegyvergyarszksz.php)
• When the SKS Faced the M14 (írta: Tom Laemlein; https://www.thearmorylife.com/when-the-sks-faced-the-m14/)