Charlie nyomában

Lassan másfél évtizede, nem sokkal azelőtt, hogy a vietnami témájú játékszoftverek elárasztották a piacot (hiszen ekkoriban jött ki a Men of Valor, a Battlefield Vietnam, a Conflict Vietnam és a Shellshock), született a cseh Pterodon mesterműve, mely egyjátékos vonalon szinte minden szempontból felülmúlta releváns vetélytársait, és a mai napig az általam végigjátszott legnagyobb hatású FPS-ek (sőt: PC-s játékok) közé sorolom.

A Vietcong címével ellentétben az amerikai oldalt képviseli (és sajnálatos, de csak a második részben kaphatunk egy rövidke egyjátékos hadjáratot a gerillák szemszögéből, ám erről később). A főhős egy újdonsült zöldsapkás őrmester, Stephen Hawkins, akinek kiképzése jó alkalmat biztosít a kezdő játékosoknak arra is, hogy az irányítás és a fegyverkezelés alapjait még Fort Braggben elsajátítsák, ahol a tévedés nem jár automatikusan emberhalállal. Jobb is…

Utána viszont irány a Nám és azon belül is egy aprócska támaszpont, Nui Pek, a kambodzsai határ mellett, ahol aztán találkozhatunk jövőbeli kollégáinkkal. Van itt nagypofájú, agresszív géppuskás, visszafogottabb, szemüveges rádiókezelő, nagydarab fekete robbantó specialista, és így tovább. Igazából személyes kötődés aligha fog kialakulni köztük és a játékos között, de azért jó érzés, amikor a bozótban folytatott tűzharcok során már a bokor mögül jövő agresszív anyázás alapján megállapítható, ki merre van. Az azonban fontosabb, hogy valahányszor csapatban küzdünk, rá leszünk kényszerítve az együttműködésre, hiszen a mozgással és a küzdelemmel kapcsolatos utasítások kiadása mellett időnként be kell jelentkeznünk a rádión, szükségünk lesz további lőszerre, orvosi gondoskodásra, esetleg csak át akarjuk adni az elővéd szerepét másnak. Ebből kitalálható, hogy alapvető utasításokat adhatunk embereinknek, akik általában végre is hajtják ezeket. Ettől függetlenül néha egyedül fogunk maradni és ilyenkor döbben rá az ember, hogy háborúzni rossz, de egyedül még rettenetesebb.

A realizmus leginkább az atmoszféra és a küldetések terén ütközik ki, amely utóbbiak ugyan többnyire lineáris pályákat hoznak, azonban a jól kidolgozott cselekménynek hála ez kevésbé bántó. Mindenféle bevetésen részt vehetünk: az első részben például egy közeli montagnard falut látogatunk meg, de lesz részünk lopakodós csúszimásziban, ellenséges létesítmények vagy épp földalatti alagutak megtisztításában, bázisvédelemben vagy felderítésben, ahol előfordulhat, hogy nem is sütjük el a puskánkat, mégis kézzel fogható lesz a feszültség. Ilyen téren a program dobogós helyet érdemelne, ugyanis sikerült azt a kényes egyensúlyt megtalálni, ahol a játékos igenis átérzi a veszélyt és szabályosan stressz alatt van, valahányszor virtuális bevetésre indul, mégis motiválja valami arra, hogy folytassa… Velem legalábbis ez történt. A Vietcong tehát nagyon eltér a rohangálós-hentelős FPS-ektől és érdemes rögtön az elején tisztázni, hogy akinek nincs türelme vagy idegrendszere ehhez, az ne is próbálkozzon. Amúgy ez a játék még akkoriban készült, amikor az alapkiszereléshez hozzátartozott a gyorsmentés és a gyorstöltés opció, vagyis rendszeres mentegetéssel nyerhetünk egy kis időt az elkerülhetetlen újrapróbálkozásoknál. Mert hát a realitás nem fogja engedni, hogy végigrohanjunk egy pályán, oszt kalap-kabát. Nem, nem, a terep tele lesz kellemetlen, sőt halálos meglepetésekkel.

A harchelyzetek sokszor elég frusztrálók ahhoz, hogy valósághűnek titulálhassam őket. A közeli robbanásokat átmeneti süketség, a becsapódó lövedékeket pillanatnyi vörös vakság kíséri. A fegyverváltás és a tárcsere valamivel lassabban megy, mint mondjuk a Call of Dutyban – már csak ezért is használjuk ki jól a fedezékeket. Az ellenfelek intelligenciája változó, de az biztos, hogy okoznak majd kellemetlen perceket. A lelőtt gerillákat érdemes átkutatni és nemcsak a náluk található lőszer és kötszer miatt, hanem mert mást is találhatunk náluk, például személyes leveleket, fotókat vagy röplapokat, melyekre hősünk nem egyszer magában beszélve reagál is.

A változatos küldetésekhez változatos környezet dukál, és ezt meg is kapjuk. A készítők annak idején komoly munkát fektettek ennek grafikai megvalósításába, bár az összhatás így is felemás. A nagyobb textúrák elnagyoltnak hatnak, a háttérelemek nem annyira fokozatos kirajzolódása meg kifejezetten amatőrnek, viszont a kisebb tereptárgyak egész részletesek, ráadásul olyan apróságok is előfordulnak, hogy egy bokornak nekirohanva az leveleket hullat, vagy épp láthatjuk a talajon az előttünk ugráló békákat, időnként elénk száll egy pillangó, és így tovább. Sokféle vidéken megfordulunk majd párás mocsártól romos templomon át sűrű őserdőig, többféle napszakban. Sajnos az emberalakok testtartása sokszor kifejezetten merev, mozgásuk ehhez képest néha túlzottan fürge, továbbá az arcok többsége pszichopatákat idéz… A zajok nagyon jól visszaadják a dzsungel atmoszféráját, és most már elárulhatom, hogy a fejlesztők elutaztak Vietnamba, hogy az audiovizuális megjelenítés a helyére kerülhessen. A korabeli slágerek sem hiányozhatnak a bevetések között, úgyhogy a hangulat valóban magával ragadó.

A felszerelés használata nem okoz túl sok meglepetést a műfaj kedvelőinek. Ami szerintem negatívum, hogy minden esetben csak egyetlen nagyobb fegyver lehet nálunk, márpedig bizonyos helyzetekben plusz egy mesterlövészpuska vagy egy gránátvető még beleférhetett volna a súlykeretbe, már csak azért is, mert ez utóbbiak általános lövészfegyverként használhatatlanok. A lőszer-javadalmazás sem túl baráti, úgyhogy elhúzódó bevetéseken bizony gyakran fordulunk majd bajtársunkhoz póttárakért, illetve esetenként fel kell markolnunk az elesett ellenfelek nagyvasait. Az egyes fegyverek használata, visszarúgása, pontossága között egyébként érezhető különbségek vannak, és a korhűséget dicséri a tény, hogy lényegében minden Vietnamban bevetett kézifegyver átmegy majd a kezünkön az M-1 karabélytól az RPD golyószóróig.

A bevetések között lehetőségünk van a bázison bandukolni. Bunkerünkben átolvashatjuk jegyzeteinket és a jelentéseket, meglátogathatjuk a lőteret, ahol a fokozatosan bővülő arzenál darabjait kipróbálhatjuk, egy szóval hangolódhatunk a küldetésekre. Közben a háttérből a korszak legnagyobb slágerei szólnak, szóval a hangulattal nem lesz probléma.

Az alapjáték sajnos több, idegesítő bugot is tartalmazott. Előfordulhatott, hogy ha nem a készítők agyával gondolkodva oldottam meg egy feladatot, már nem is lehetett a küldetést befejezni. Az ellenfelek is átváltanak néha golyóálló módba, amikor közvetlen közelről se kottyan meg nekik egy tárnyi jól elhelyezett ólom, de hasonlóan idegesítő, amikor átlövik az amúgy átlőhetetlen fedezéket.

Az egyjátékos hadjárat mellett szót érdemel még a Quickfight mód, mely jó alkalmat nyújt a gyakorlásra. Itt választott helyszínen, választott csapattal (vagy anélkül), választott fegyverrel lehet szembeszállni az általunk meghatározott számú és besorolású ellenfelekkel. Jómagam ezzel is eltöltöttem pár órát. Nem így a multival, melyre annak idején nem volt módom, de ma már tudtommal csak hálózatban lehetne kipróbálni, mivel a hivatalos szerver nem működik.

A játékhoz egy évvel az eredeti után, 2004-ben egyébként készült egy kiegészítő lemez: a Fist Alpha valójában előzménytörténet, a Nui Pek-i bázis kiépítésekor veszi kezdetét, a főszerepben egy másik zöldsapkás, Douglas Warren őrmester, de régi ismerőseink többsége itt is jelen van. Nehézségben valamennyire felülmúlja elődjét, ettől függetlenül ez is emlékezetes darab. Az alapprogrammal egybecsomagolva Purple Haze címmel is kiadták.

Összességében csak annyit mondhatnék, hogy a vietnami témájú FPS-ek közül dobogós (de inkább első) helyezést érdemelt ki nálam a Vietcong. Amellett, hogy gyengeségei ellenére is süt róla, hogy igényes emberek nagy odafigyeléssel hozták létre, az is fontos, hogy élethűsége folytán talán ez közelít a legtiszteletteljesebb módon a témához: izgalmas lövölde helyett méltó visszaemlékezés, úgy ahogy van.