Richard Marcinko élete

A SEAL-ek kapcsán már bemutattam Roy Boehm nem mindennapi élettörténetét, de ha már itt tartunk, sort kerítek egy másik, hasonlóan híres-hírhedt tengerészkommandósra is, akinek nevét regényeinek köszönhetően hazánkban is ismerik…

Marcinko az 1990-es években

Richard Marcinko 1940. november 21-én született a pennsylvaniai Lansfordban, egy kis bányászvároskában, kivándorolt szlovák szülők gyermekeként. Már kiskorában kalandvágyó és önálló volt, szeretett odakinn csavarogni. A család később New Brunswickba költözött, ahol a kamaszodó Dicket a pénzkeresés, később pedig a csajozás és az autózás jobban lekötötte, mint az itteni magyar katolikus iskola apácatanárai. Tizennyolc évesen ott is hagyta az egészet anélkül, hogy leérettségizett volna. 

Stúdióportré a kétéves Rickyről;
a matrózruha mintha csak a jövőt előlegezné meg

Már ekkor megfordult a fejében, hogy felcsap katonának. Amikor 1958-ban Eisenhower elnök csapatokat küldött Libanonba, Marcinko besétált a tengerészgyalogság toborzóirodájába, de zsenge életkora és hiányzó érettségije egyelőre keresztbe tett szándékának. Néhány hónappal később a haditengerészetnél próbálkozott, és ezúttal sikerrel járt. Az alapkiképzésen jól boldogult, nagyon lelkes volt, olyannyira, hogy még cipője talpát is kifényesítette, mert elhitte, amit a kiképzők ismételgettek, nevezetesen, hogy “aki csak fél cipőjét fényesíti ki, az félember”. 

A békaemberek 1951-ben készült háborús film, amelyet számos egykori SEAL említ visszaemlékezésében mint inspiráló élményt. (A teljes film megtekinthető ITT.)

Sok más leendő SEAL-hez hasonlóan számára is nagy élményt jelentett A békaemberek című mozifilm, amely a második világháborús UDT-csoportokról szól. Ennek nyomán el is döntötte, hogy búvár lesz. Mikor pár hét múlva Norfolkba vezényelték a rádiós iskolába, megörült, mert a közelben állt a UDT-alakulatok Little Creek-i támaszpontja. Az ottani parancsnok viszont közölte vele, hogy jelentkezés előtt le kell tudnia némi szolgálatot a flottánál. Emiatt és más okokból csak két évvel később vághatott bele, a UDT 26. osztályában, ahol 120 önkéntes kezdte a kiképzést. Csak 24 fejezte be, azaz 20 százalékuk, köztük Marcinko, aki a maga perverz módján még élvezte is a megpróbáltatásokat. A sikeres teljesítés után jöttek a további fázisok, először a mélytengeri búvárkodás és a robbantási képzés. 1961 októberében kapta első beosztását a 21. UDT-ben.  

“Ahogy körülnéztem a túlélők között, rájöttem valamire, ami egész életemben elkísért. Egyszerű, de igaz: soha ne skatulyázz be senkit. Külső alapján sose felételezd, hogy valaki alkalmas valamire. Például a búvárok – vagy mondjuk a SEAL-ek – esetében sincs fizikai prototípus, noha a sztereotípia szerint egy nagydarab, izmos Schwarzenegger-féle alakot kell elképzelnünk. 
Én olyan voltam, mint egy focicsatár. De az úszótársam, Ken MacDonald, mint egy fogpiszkáló. Ami igaz volt a UDT-re, húsz évvel később igaz volt a flottta legelitebb alakulatára is. A 6. SEAL aranyikrei, Frank és Larry csak 165 centiméter magasak voltak, Kígyó 175, Indián Zsidó 180 körül, míg Mick és Lópofi kétajtós szekrényekre hasonlított. Ami közös volt bennük, az a méretes mellkas és az izmos karok, amiket a súlyok emelgetésével fejlesztettek, hogy a hihetetlen törzsizomzatuk meglegyen a titkos tengerészeti műveletek során szükséges kötélmászáshoz. Harci körülmények között mindegyik egyformán halálosnak bizonyult.
A 26. UDT-osztály tagjai is sokfélék voltak. És a személyiség tekintetében is sokszínűek voltunk. Páran, mint ahogy én is, időnként hangosak voltak – mondhatnánk, kellemetlenül hangosak. Ha egy csapszék nyitva állt, munkaidő után ott találhattak meg engem a takarodóig. Mások csendesebbek, introvertáltak voltak, akik szabadidejükben inkább olvastak.
Ha a UDT-képzés után maradtakat be kéne sorolnom, azt mondanám, az kötötte össze őket, hogy kívülállók voltunk a sok pedálgéphez képest. Páran balhés zsiványoknak tituláltak minket, de ez nem fedné a lényeget. Igen, tényleg balhés vadállatokként viselkedtünk. Agresszívek voltunk, és szerettük fitogtatni az erőnket. Isten óvja azt a tengerészgyalogost vagy matrózt, aki úgy akarta megmutatni, milyen kemény legény, hogy belekötött egy búvárba, mert inkább beledöglöttünk, de nem hagytuk, hogy elkalapáljanak minket. De az agresszión, az önfényezésen, a macho baromságokon túl, hajtott minket valami, amivel messzebbre jutottunk, mint a többi. Feladatorientáltak voltunk, és megtettük, amit elvártak tőlünk. A kiképzők meggyőztek minket arról – vagy talán mi magunk – hogy számunkra nincs lehetetlen. A pokolhét megtanított valamire, amit a következő két és fél évtizedben újra és újra felhasználtam, hogy az embereimnek megmutassam, nincs megoldhatatlan feladat. Nem kellett minden feladatot szeretniük – de mindet végre kellett hajtaniuk.”

A UDT pokolhetének utolsó percei. Marcinko a kép bal szélén fut.

Közben megnősült, és felesége, Kathy nemsokára már első gyermeküket várta. A tiszti iskolát egyelőre kihagyta, de a UDT egyik szigorú, nagyhangú, válogatott szitkokkal dobálózó tengerészaltisztje, Everett Barrett hatására meggondolta magát. Ő addig rugdosta, míg Marcinko letette az érettségi vizsgát, kitanulta az adminisztráció csínját-bínját, jelentkezett továbbképzésekre, végül pedig a tiszti iskolára is. Apjaként tisztelte a vén tengeri medvét, akinek 1. tengeri törvényét később még sokat idézgette: “Amit tanulsz, add tovább.” A tiszti iskolát tengerészzászlósként fejezte be, aztán hat hónapot töltött a Taussig nevű hajó fedélzetén mint műszaki tiszt.  

“Zászlós vagy sem, még mindig úgy gondolkodtam, mint egy matróz. És ez segített is a munkámban. A legénység kifogásait már jól ismertem, mert anno én is ezeket ismételgettem. Tudtam, mi a különbség a jó és a rossz altisztek között. Kinevezésem első napjától tudtam, hogy nem alkalmazhatom az akadémián tanított vezetői stílust, hogy nem lehetek az embereimmel szemben hűvös és távolságtartó, mivel nem vagyok hűvös és távolságtartó. Másfelől már én sem voltam legénységi állományú, és meg kellett tanulnom vezetni őket – még akkor is, ha ez nehéz döntésekkel járt.
Így hát a Taussig lett a kísérleti telepem. Próbáltam rájönni, hogyan használhatom ki a flotta rendszerét saját előnyömre, és milyen részeit tudnám átdolgozni. Kicsit meglepődtem, amikor szembesültem azzal, hogy a vezetés nem könnyű feladat. Ugyanolyan önbizalmat igényel kiugrani egy repülőgépből, mint utasítást adni valakinek olyasmire, ami a halálához vezethet – és rávenni, hogy ezt azonnal, kérdés nélkül meg is tegye.
Kicsit földhözragadtabb megfogalmazásban a vezetés a döntéshozás elsajátítása, és utána az ehhez való ragaszkodás, még akkor is, ha zaklatnak, kérlelnek, hízelegnek, hogy gondold meg magad. Mikor először vontam vissza a csapatom kimenőjét, mert volt még egy kis elvégzendő munka, az volt addigi életem egyik legnehezebb döntése. Miért? Mert azelőtt matróz voltam, és tudtam, hogy egy szabad este milyen sokat jelent nekik.”

Kalandvágya azonban nem hagyta nyugodni. Már a UDT se volt piskóta, de ő SEAL akart lenni. Szerencséje volt: 1966-ot írtak, és a kiszélesedő vietnámi háború miatt javában bővítették a két SEAL-csoportot. Júniusban visszatért hát Little Creekbe, ahol végigcsinált néhány továbbképzést, de pár hét múlva már jött is a menetparancs. Feleségével ekkor már második gyermekük születését várták. 

Karácsony előtt érkeztek Vietnámba, ahol a haditengerészet 116. különítményéhez osztották be őt a 2. SEAL Bravo rajának parancsnokaként, Tre Noc-ban. A Game Warden-hadművelet keretében a vietkong utánpótlás elvágásán dolgoztak. Marcinko rögtön látta, hogy a flottaerők itteni taktikája túlságosan is kiszámítható, így a gerillák könnyedén túljárhatnak az eszükön, ráadásul a SEAL-ek csak mellékszerepet kaphatnak az egészben. Ő inkább sajátos stílusában kezdeményezett akciókat, amiért kapott is a fejére a feletteseitől, de tudta, hogy egységét nem hagyományos műveletekre hozták létre. Nemsokára My Thóba vezényelték át őket. Itteni parancsnoka ráérzett arra, hogy a SEAL-ek más kategóriába esnek, és hagyta is őket érvényesülni. Mivel Marcinkónak szoktatnia kellett embereit a környezethez és a harcászati módszerekhez, rövid őrjáratokkal és lesállásokkal kezdték, és később álltak csak rá az agresszív és hosszabb portyákra is. Ezek keretében eltávolodtak a nagyobb folyóágaktól, hogy felderítsék a gerillák mögöttes területét. Eközben szemlélete is megváltozott: 

“Első vietnámi turnusumat afféle újjászületésnek tekintem a különleges hadviselés oldaláról. A Mekong-delta sarában és fegyvereink tüzében születtem újjá. Kezdetben zöldfülű zászlós voltam, aki egész életében csak beszélt arról, hogy szét kell rúgni az ellenség seggét, de nem jutott még odáig. 
Aztán jött az este és az első nap reggele: a sziget, ahova kimentem hangoskodni és játszadozni. 
A második nap elcsíptük a futárt, és akkor megtanultam, hogyan használjam ki saját előnyömre a vizet és a szárazföldet, és hogyan öljem meg az ellenséget.
A harmadik nap megtanultam becsülni a hírszerzési adatokat, és onnantól minden apró fecnit begyűjtöttünk, hogy megtudjuk, a kongok merre figyelnek.
A negyedik napon megtanultam, hogyan legyek kiszámíthatatlan, így nappali és éjszakai őrjáratokat is indítottam, illetve eseti célpontokat választottam, ahelyett, hogy mindig ugyanazokon a helyeken tűntem volna fel. 
Az ötödik napon a támogató alakulatokat is arra bíztattam, hogy »szaporodjanak és sokasodjanak«. És bizony jöttek a kopterek, a Spookyk, a naszádok és az őrhajók. Jól nyomták, halálosak voltak, és segítettek nekünk még több gerillát elintézni.
A hatodik napon saját képemre igazítottam a műveleteinket. Távolabbra nyúltunk, keményebbek voltunk, és több embert vontunk be a játékba. Már odafigyeltem a VKH-s hírszerzésre is, nem csak a sajátunkra; vietkong dezertőröket is magammal vittem őrjáratra, figyeltem, hogyan mozognak az ösvényeken, hogyan beszélnek a helyiekkel, hogyan keresnek aknákat vagy bunkereket, hogy az embereimnek megtaníthassam ezeket a technikákat. 
A Vietkong valójában megváltoztatta a hadviseléssel kapcsolatos nézeteimet. A kongok tudták, mit csinálnak – nekem még jobbá kellett tehát válnom. Így elloptam, ami működött, és hagytam a francba, ami nem. Az olyan alapvető dolgokat is átfazoníroztam, mint például a járőrözést: az ellenségtől többek között megtanultam, hogy minimális felszereléssel tevékenykedjünk. 1967 tavaszától a szabályzatban előírt két kulacs helyett csak egyet vittünk, helyette lőszert és gránátokat cipeltünk. Nem vittünk élelmet – nem akartam, hogy szemetet hagyjunk hátra, és amúgy is túl rövid ideig voltunk kint ahhoz, hogy szükség legyen rá. A harcfelszerelést módosítottuk: hátizsákot nem használtunk, helyette málhamellényt viseltünk, aminek a zsebei alján levő lyukak révén kifolyhatott a sár és a víz is. Nem vittünk váltás ruhát, se ponchót. A vietkongokhoz hasonlóan gerillák lettünk: átvettük a szokásokat ahelyett, hogy megszállóként viselkedtünk volna. 
Az eljárások pedig működtek. A Bravo tagjai sértetlenül tértek haza, kivéve pár horzsolást, karcolást és kisebb sebet. Nem voltak komoly sérülések, se elesettek. Ahogy egyre jobban megismertük a környéket, úgy lettünk egyre hatékonyabbak. Ennek örültem. És Toole parancsnok is teljesen odavolt. 
És mire mindezt elsajátítottam, és profi lettem a lopakodásban és az ölésben, eljött a hetedik nap reggele.
A Biblia szerint a hetedik napon Isten megpihent. De a SEAL-ek a hetedik napon is bevetésre indultak. A SEAL-ek istene Jahve – az Ótestamentum istene –, a kemény, szigorú, bosszúálló, »szemet szemért« sivatagi istenség, aki azt mondotta: »Menjetek és sújtsatok le Amalekre, mindent pusztítsatok el, és senkinek se kegyelmezzetek…«
Hadd fogalmazzak másképpen: mindenkinek megvan a maga nézete a legfelsőbb lényről. Szerintem Isten egy UDT-parancsnok. A hangja akár Ev Baretté. És nem dicsér meg, ha jó kisfiú voltál.”

Lassan a vége felé közeledett első vietnámi turnusa, de hiányolt valami igazán jelentős akciót. Így került képbe a My Tho folyó torkolatánál fekvő Ilo-Ilo sziget, amelyről ellentmondásos hírek keringtek. 1967. május 18-án ezért hat emberével ide indult. A naszádok a folyami iszaphordalék miatt nem tudták őket a partig vinni, ezért ki kellett úszniuk. Utána fél órán át tisztogatták fegyvereiket és táraikat, amiken és amikben több centi vastag lerakodás keletkezett. A sűrű növényzetben haladva órákig nem találtak semmit, akkor viszont ráleltek egy nemrég használt kunyhóra, amiben a gerillák pár holmiját is megtalálták. Az egyik patakmederben haladtak tovább, és pár száz méter után egy tisztást és még több kunyhót, illetve néhány vietkongot találtak. Rajtaütöttek a tábortűz mellett beszélgető partizánokon, aztán átkutatták a helyet. Szép nagy tábor volt, láthatóan az átutazó ügynökök és futárok használták. Összeszedték a dokumentumokat, a talált hadfelszerelést pedig felgyújtották. Később hat szampant is találtak, ezeket elsüllyesztették. Továbbindulva viszont számos botlódrótos aknát találtak, lassítaniuk kellett, így a kijutás órákig tartott. Egy STAB naszád vette végül fel őket. Az akciót később a legsikeresebbek közé sorolták, Marcinko pedig megkapta érte a Bronz csillagot és a vietnámi Bátorságkeresztet ezüstcsillaggal.

SEAL-géppuskás őrségben

Vegyes érzésekkel tért haza ‘67 júniusában. Emberei összeszoktak, jó csapatot alkottak, ráadásul emberveszteség nem érte őket. Értékes vezetési tapasztalatokat szerzett, emellett hadnaggyá is előléptették. Ugyanakkor tisztában volt a hadvezetés vietnámi hiányosságaival és rövidlátásával. Feletteseinek többsége nem tudta, hogyan lehet a leghatékonyabban kihasználni a SEAL-eket. Ugyancsak dühítette egyes tisztek hozzáállása, olyanoké, akik a közelébe se merészkedtek az akciónak, de megoldották, hogy embereik helyett nekik jusson a plecsni. Addigra egyébként már híre ment annak, hogy miféle ember ő, és ez a személyi lapján is nyomot hagyott. 

“Vietnámban ragadt rám, hogy renegát, önfejű magányos farkas vagyok. Egy része jogos is volt – mindig nehezen viseltem a parancsokat olyan embertől, akit nem tiszteltem, és ezt meg is mondtam. A fizikai kondimat taglaló jelentések 1967-től tükrözték destruktív hozzáállásomat. A képzelőerőmet, szorgalmamat, kezdeményezőkészségemet, erőmet és szaktudásomat illető minősítés szerint: »Kiváló – százból egy ilyen.« De csak »kivételes« voltam a megbízhatóság, a magaviselet és az együttműködés terén.
Nos, a »kivételes« talán jól hangzik, de ahogy akkoriban megsúgták, nem igazán segít a karrier előmozdításában. Azokban a dolgokban kaptam a leggyengébb minősítést, amik a leginkább aggasztották a feletteseimet. A magaviseletem agresszív és nyers volt. Káromkodtam, mint egy matróz. Ha valaki feldühített, előszeretettel használtam a kezem, de nyugodtan el is küldtem a csába, és nem érdekelt, hány stráf van a karján. És igenis megbízható voltam a parancsteljesítés terén: a rajom, a szakaszom és a 2. SEAL-csoport irányában. Ők voltak nekem a legfontosabbak. Ami engem illet, a kívülállók le vannak tojva.”

A SEAL-ek létezését a flotta addig igyekezett titokban tartani, ám azon a nyáron részt kellett vennie egy reklámkörúton. Az alakulatról ennek nyomán számos cikk és fotó megjelent, az igazi meglepetés azonban pár hónappal később jött csak, amikor a Male magazin címoldalán nevesítve is szerepelt Marcinko portréja. Mint kiderült, az ellenséges oldalon is olvasták ezt a folyóiratot, és az arckép nemsokára a Vietkong körözési plakátjain is felbukkant. 

Az a bizonyos portré, amely a Male magazin címoldalán "A Delta cápaembere" hangzatos megnevezéssel szerepelt, majd utat talált a Vietkong körözési plakátjaira

Minden követ megmozgatott, hogy újra Vietnámba kerüljön, amivel persze nem aratott sikert a felesége előtt. Hadnagyként végül az oda készülő 8. szakasz parancsnoka lett. '67 decemberében érkeztek meg állomáshelyükre, Binh Thuyba. Hogy megkerülje az állandóan akadékoskodó műveleti tisztjét, aki minden akció előtt látni akarta a bevetési tervét, Marcinko bevezette az UNODIR-eljárást (Unless Otherwise Directed: hacsak nem kapok más utasítást): megírta a tervezetet, leadta a rádiókezelőnek azzal, hogy két óra múlva küldje el, amikor ő és csapata már messze jár. A rádiócsendet pedig a műveleti biztonság érdekében betartotta, így ha valaki utánuk is akart nyúlni, nem volt rá lehetősége… Így már az első hónapban számos sikeres akciót elvégeztek. 

“A Vietkong azért is volt összezavarodva, mert átvettük a szokásaikat. Én már az első turnusom alatt lecseréltem az amerikai surranót a tornacipőhöz hasonló dél-vietnámi bakancsra. Nem volt értelme hatalmas, 46-os méretű, amcsi gyártmányú talpnyomokat otthagyni Mr. Charlie számára. Egy hónap se telt el, és elcserélgettük a vietnámi bakit autógumiból vágott, vietkong stílusú szandálra. Nem minden őrjáraton viseltünk ilyet, csak akkor, ha a keskeny csatornákon és mellékágakon mozogtunk, és kilométereket kellett megtennünk, hogy felderíthessünk egy vietkong települést, mielőtt belopóztunk volna, hogy elraboljunk valakit. Ahogy egyre mélyebbre hatoltunk a dzsungelben, még mezítláb is jártam az ösvényeken – a kongok meg vakarhatták a fejüket, hogy vajon ki sétált erre. 
Páran közülünk már nem M-16-ost használtak, hanem zsákmányolt AK-47-est. A hozzá való lőszerből mindig bőségesen állt rendelkezésre, mert a vietkong holttestekről kerítettünk hozzá – márpedig több kong akadt a szomszédságban, mint kerekszemű –, és ezeknek jellegzetes  hangja egészen más, mint az M-16-os nagy sebességű 5,56-os lövedékéé. 
Ez nem csak arról szólt, hogy cipőt és fegyvert váltunk. Kezdtünk úgy gondolkodni, mint a gerillák, egyre kisértetiesebbé és mocskosabbá váltak a módszereink. Hoss Kucinski mindig hozott magával két-három LAW rakétavetőt, az egylövetű, eldobható páncéltörőt. Kunyhók felrobbantásához vagy alagutak beomlasztásához kiváló. A vetőcsövet aztán ott hagytuk - becsapdázva. A vietkongok lőszerét is megbűvöltük. Ha találtunk egy raktárat, néhány rekesznyi skulót hazacipeltünk, és átalakítottuk, hogy tüzelésnél felrobbanjon. A következő bevetésen magunkkal vittük ezeket, és ott hagytuk nekik. Átkom rád, Charlie.
Január elején összefutottam egy SEAL-haverommal, Jose Taylorral aki a Mobil Csapásmérő Erőkkel dolgozott, ami a CIA elit gyorsreagálású egysége volt. Ezek a katonák hegyi törzsekből toborzott harcosokkal dolgoztak; gyorsan és hatékonyan csaptak le vietkong vagy észak-vietnami állásokra, esetleg a Különleges Erők szorongatott járőreit segítették ki. Közülük néhányan rászoktak a vietkong stílusú fekete pizsamaöltözékre, és ez az ötlet megtetszett. Megkérdeztem, tudna-e szerezni néhány tucat ilyen ruhát, nagy méretben. Másnap meg is kaptuk. Egy másik forrásból kerítettem régi francia álcaruhákat, abból is bespájzoltunk.
Össze akartam zavarni a Vietkongot, hogy ne tudják, kik ezek a fura szerzetek. Feketeruhás szellemek, esetleg a francia idegenlégió itt maradt egységei vagy mi? Tizennégyen vannak vagy száztizennégyen? Minél nyugtalanabbak voltak a kongok, annál könnyebb volt a SEAL-ek dolga." 

Már nem egyszerűen csak zavarni akarta az ellenség tevékenységét, hanem közelebb kerülni az utánpótlási vonalaikhoz és ott okozni némi galibát. Chau Doc-ból 1968. január 31-én este tíz emberével indult neki, hogy kambodzsai területen, egy csatorna mentén lesállást készítsen elő a gerilláknak. Ezúttal azonban ők futottak bele egybe: a túlerő elől menekülniük kellett, de a naszádok szerencséjükre készültségben vártak. Közben megtudták, hogy Chau Doc is támadás alatt áll, a Tet-offenzíva ezt a várost is elérte. Marcinkóék ott segítettek, ahol tudtak a többnapos utcai harcok során, például biztonságba helyeztek három amerikai nővért.

Indulás Chau Doc-ból egy PBR őrnaszád fedélzetén.
Balra Marcinko, jobbra bajtársa, Harry Humphries.

1968 júliusában tért haza, és végre több ideje jutott a családjára. Közben segédkezett a Vietnámba készülő szakaszok kiképzésénél. Aztán beosztották az atlanti flotta kétéltű kiképzési parancsnokságára. Eleinte nem fűlött ehhez a foga, de aztán belejött. Közben esti képzési rendszerben főiskolára járt, és le is diplomázott nemzetközi kapcsolatokból. Elsajátította a tiszti létforma apróságait, ideértve a koktélpartik és díszvacsorák megszervezését. 1972-re elérte a korvettkapitányi rendfokozatot. 

Másféle beosztásban: tengerészeti attaséként Kambodzsában

Négy év után ismét háborús övezetben találta magát, amikor 1973 szeptemberében tengerészeti attaséként megérkezett a kambodzsai Phnom Penh-be. A vörös khmerek uralták a vidéki területeket, a fővárosban pedig sokasodtak robbantásos merényleteik; a kambodzsai flottának még az utánpótlás szállítása is komoly gondot jelentett. Marcinko a rá jellemző elánnal lépett működésbe: figyelemmel kísérte a hírszerzési jelentéseket, és nemcsak felügyelte a helyi tengerészet akcióit, illetve instruálta őket az agresszív járőrözés terén, hanem sokszor velük is tartott, és ha kellett, merült és robbantott is. 396 napot töltött ezen a poszton, ebből saját állítása szerint 291 napon bevetésen is járt. Felállíttatta a kambodzsai tengerészgyalogságot, és a kambodzsai flottát amerikai naszádok átadásával erősítette. Eközben az egyszerű matrózok és a tengerésztisztek tiszteletét is kivívta. Persze a helyiek néha-néha megpróbáltak kitolni vele. Az egyik ilyen alkalom egy különleges vacsora volt… 

“Vagy három tucatnyi magasrangú tengerésztiszt várt ránk. – Isten hozott, Richard – mondta Kim Simanh. Az asztalra mutatott, jelezte, hova üljek le. – Üdvözlünk a kobralakomán. 
Mosolyogtam. – Te aljas, kis, barna bőrű mocsok.
– Köszönöm, te faszszopó, majomszőrű pogány. – Felnyerítettem. Ez az ember kezdett úgy beszélni, mint egy SEAL. 
Miután végeztünk a formaságokkal, salátával kezdtünk. Kicsit rágós volt, mert kobrabőr-darabkákat is tartalmazott. A végére értem, és letettem az evőpálcikákat. – Finom!
– Örülök, hogy ízlett – mondta Kim, azzal csengetett a szolgálóknak.
Utána kobrahúsból készült kebab következett, ami nem sokban tért el a csörgőkígyótól. Kétszer is vettem belőle.
– Biztosan szereted a kobrát – mondta Kim.
– Ezért hívják a SEAL-eket kígyózabálónak – válaszoltam.
Titokzatosan mosolygott, és a következő fogásért csengetett.
Jöttek a kobratojások. Ízre a vadhúst idézték, és nem voltak rosszabbak, mint az ezeréves kínai tojások vagy a koreai pácolt tojások.
Mi jöhet még?
Két tálca rövid következett. Az egyiken konyak. A másikon valami sötét lötty.
– Hát ez? – kérdeztem kedves vendéglátómat.
– Ah! – válaszolta. – Le sang du cobra. Kobravér. – Megemelte poharát. – Egészségedre.
Emeltem én is a poharam. – És a tiédre. – Ittunk. Előbb a vér, aztán a konyak. A konyak még sosem ízlett ennyire.
Séf már alig bírt magával. Szinte pattogott a székében.– És most a desszert!
Desszert? Ez már tetszett. A szállásomon, mikor desszertet kértem, Sothan, az első számú szolgálóm azonnal kerített valami finomat, és azt az ágyban fogyasztottam.
A terem elcsendesedett. Rájöttem, hogy itt más a módi. Öt szolgáló tálcán hozott be nagy, régi vágású poharakat. Mindegyikben konyak és valami más. Olyasmi, mint a marinírozott polipbébi. 
– Qu’est-ce que c’est que ca? Mi ez? 
Kim szeme ördögien összeszűkült. - Ez, barátom, le venin. A kobra mérge. A méregmirigy.
Ez tényleg gonosz húzás volt, igazán ördögi. Az opálos, utálatos kinézetű, szivárgó mirigyek a pohár alján pihentek. Ez nem hegyi osztriga volt, márpedig azért se rajongok, de abból öt tucatot is szívesebben bevágtam volna, mint egy ilyet.
Kim vigyorgott, aztán kezébe vette a poharát. – Egészségedre.
– És a tiédre.
Lenyeltem a mirigyet és a konyakot; nem rágtam meg, nem kóstolgattam. Hihetetlen módon egészben lement. De azt éreztem, ahogy leért. Alig három másodperc múlva az alkarom durván elkezdett izzadni. Aztán az egész testem – a mellem, a lábam, a hátam – következett, rögtön át is ázott az egyenruhám. A terem színei eltűntek, minden fekete-fehér lett. Pöttyöket láttam. Mintha egy ringlispílben ültem volna. Küzdöttem, hogy el ne ájuljak, úgy éreztem, perceken át, holott az egész alig harminc másodperc volt. 
Aztán hirtelen, ahogy kezdődött, véget is ért. Az izzadás abbamaradt; a testem furán hűvös és laza volt. A látásom visszatért.
Kitöröltem a szememet, kezem magam elé tartottam, és hagyományos kambodzsai hálagesztussal megkérdeztem Kimet: – Kérem, uram, kaphatnék még ebből?
A kambodzsai flotta kis szervezet, így gyorsan híre ment a teljesítményemnek. Akárhova mentem, meg is kaptam érte a tiszteletet. Ugyanakkor egy komisz szokást is szült a khmer parancsnokok között, akik mind azzal próbálkoztak, hogy olyan bizarr finomságot tegyenek le elém, amit nem fogok megenni.
És hogy én visszautasítsak egy tál ételt? Olyan nincs. Dinsztelt csirkecsőr? Ettem. Krokodilfarok? Ettem pörkölve, sülve, párolva és sózva. Halszemek? Több tállal megettem belőlük. Kutya? Mire otthagytam Phnom Penh-t, meg tudtam volna írni az 50 féle wokrecept kutyahúsra című könyvet. A csótányt serpenyőben főzve szerettem, a hernyót pirítva, a férget chilis-fokhagymás öntettel. Egy vállalkozó kedvű fiatal tengerésztiszt nyers majomagyvelővel kínált, amit egy még élő állatból kanalaztak ki. Azt is megettem. Az az igazság, hogy a következő hat hónapban előfordult, hogy kellemes nosztalgiával gondoltam a kobralakomára – mérgestül, mindenestül.” 

Közben diplomáciai vonalon is aktív volt, ismerkedett és partikat rendezett, illetve kapcsolatot tartott a külüggyel is. Hazatérve aztán teljesült egy régi álma: a 2. SEAL-csoport parancsnokává tették meg 1974 szeptemberében. Addigra kicsit megváltoztak a dolgok Little Creekben, ő pedig elégedetlen volt nemcsak a költségvetéssel, hanem például a felszerelés színvonalával, a barakkok tisztaságával, az adminisztrációs hiányosságokkal vagy az emberei küllemével. Megtiltotta például a szakáll és a hosszú haj viselését. Amikor egy régi bajtársa azzal jött, hogy szeretné megtartani a szakállát, és a tengerészet szabályzata szerint ez megengedett, akkor Marcinko lapátra tette. A vezérkarral sem volt megelégedve, úgy látta, még mindig nincsenek tisztában a SEAL-ek képességeivel.  

A 2. SEAL-csoport parancsnokaként

A parancsnoki poszt után újabb kurzus következett, mellette pedig egy egyetemi diploma, majd Washingtonba vezényelték, a tengerészet műveleti főnökének alárendeltségébe. Itt dolgozott 1979 novemberében is, amikor Iránban felforrósodott a helyzet, és az ottani amerikai nagykövetség dolgozóit túszul ejtették. A vezérkar létrehozott egy csoportot, amelybe Marcinkót is beosztották: nekik kellett megtervezniük a mentőakciót, amelynek vezetését Charles Beckwith ezredesre, a Delta Force megalapítójára bízták.  

1980. április 24-én aztán megindult az Eagle Claw-akció, amit Marcinko a Pentagon műveleti terméből kísért figyelemmel. A bevetés szinte el sem kezdődött, de már egymást érték a váratlan fordulatok: műszaki hibák és egy homokvihar miatt a helikopterek egy része nem érte el a Sivatag-1 kódjelű leszállóhelyet, egy le is zuhant, így nem volt elég belőlük a deltások Teheránba szállítására; iráni civilek tűntek fel a közelben, az amerikaiak elkülönítették őket, de nem tudták, mit kezdjenek velük; a műveletet irányító parancsnoki láncolat túl hosszú volt, a vezetésben pedig egyre nagyobb a zavar. Beckwith lefújta a bevetést, de ezután még az egyik helikopter bele is rohant az egyik éppen tankoló EC-130-as szállítógépbe: az ezt követő robbanás és tűz nyolc ember életét követelte. A különleges hadviselés modernkori történetének egyik legjelentősebb kudarca volt ez.

A Sivatag-1 a tragédia után

Azonban ennek eredményeként az amerikai hadvezetés egy haderőnemeken átívelő terroristaellenes különítményt (hivatalos neve egyszerűen Joint Task Force volt) is felállíttatott. Ebbe Marcinko egy önálló, kimondottan terrorelhárító feladatkörű SEAL-alakulatot szánt, benne hat szakasszal. Így jött létre tehát a 6. SEAL-csoport (a számozás a szovjetek megtévesztésére szolgált, hiszen akkortájt még csak két másik SEAL-csoport állt hadrendben). Azt a célt tűzte ki, hogy félév alatt bevetésre kész állapotba hozza egységét, és első feladatuk potenciálisan az Iránban raboskodó túszok kiszabadítása lett volna. A flotta komolyan beállt a projekt mögé, Marcinko ezt a költségvetésen is látta:  

“A 6. SEAL kilencven főjének kiképzésre szánt lőszermennyisége nagyobb volt, mint a teljes tengerészgyalogságé. Az első évi költségvetés jelentősebb volt, mint a keleti parti és a nyugati parti SEAL-egységeké együttvéve – nagyjából annyit, mint két F-14 Tomcat vadászgép ára.”

A 6. SEAL-csoport jelvénye

Szeptemberben tehát létrejött az új egység, benne az általa kiválogatott SEAL-ekkel. Feladatkörük miatt szinte csak civil ruhában jártak, hajukat és arcszőrzetüket megnöveszthették, de a személyi hívót szolgálaton kívül is maguknál kellett tartaniuk, és a riasztástól számítva legfeljebb négy óra alatt bevetésre készen kellett, hogy álljanak. A kiképzés igen intenzív volt, ebbe beletartozott többek között a behatolás, az ejtőernyőzés és a lövészet. A csapat tagjai kötelezően 2500 lőszert durrogtattak el hetente. Mivel a szárazföldiek részéről a Delta Force képviselte ugyanazt a profilt, a két alakulat vetélkedett, de össze is dolgozott. 

“A vetélkedés természetes: a Delta méretre kétszer akkora volt, mint a 6. SEAL, és Charlie [Beckwith] meg én vég nélkül vitatkoztunk mindenfélén, ideértve az egységem létszámát vagy a választott fegyverzetét (a deltások oldalfegyvernek a 45-ös Coltot használták, míg mi 9 mm-eseket és 357-eseket), esetleg a vezetést és a taktikát. Úgy véltem, a Deltát túlságosan megköti a brit SAS-től ellesett formális adminisztrációs és kiképzési struktúra; Charlie úgy látta, a 6. SEAL-t túlságosan is befolyásolják a Marx-fivérek [híres amerikai színész-humoristák]. Abban értettünk egyet, hogy nem értünk egyet, és ha a lövészverseny semmi mást nem bizonyított, azt biztosan, hogy az őrületes tempójú kiképzési menetrendem hatékonyabb, mint az ő jóval kontrolláltabb, merevebb rendszere.
Egy téren viszont mindig teljes együttműködés és egyetértés volt a két egység között: megosztottuk egymással a felszereléssel kapcsolatos infókat. Lőszertöltet, különleges muníció, ajtóbontó robbanószerkezetek, villanó- és kábítógránátok – ha valamelyik emberem fülest kapott valami újdonságról, felhívta a deltásokat, hogy megkérdezze, kipróbálták-e már ezt Fort Braggben. És a deltások ugyanezt az eljárást követték.”

Az alakulat ekkor már a JSOC, vagyis az Egyesített Különleges Műveleti Parancsnokság alá tartozott. Marcinkónak meg kellett vívnia a maga háborúját a bürokrácia frontján, ahogy SEAL-nagyapjának, Roy Boehmnek is, például azért, hogy megfelelő fegyverzetet kapjon, H&K MP5-ösöket a MAC-10 géppisztolyok helyett. Odahaza sem lelt nyugalmat, mivel házassága ekkorra már tönkrement. Később el is költözött feleségétől.  

A JSOC jelvénye

Sok mindent kipróbáltak, például a civil luxusgőzösök vagy olajfúrótornyok lerohanását, illetve szövetséges államok különleges alakulatainak képzésében is segédkeztek, esetleg velük gyakorlatoztak, de a komoly téttel bíró éles bevetések csak nem jöttek: a Fehér ház az Iránban raboskodó túszok kiszabadítását is politikai úton oldotta meg. 

“Annak ellenére, hogy az elnöki retorika visszatérő eleme volt »a terroristák menekülhetnek, de nem bújhatnak el előlünk« fordulat, 1980 októbere, vagyis a 6. SEAL megalakulása és 1983 júliusa, azaz parancsnokságom vége között több száz terrorincidens történt – és az Egyesült Államok alig tett valamit ezek megakadályozására. Nem arról volt szó, hogy nem volt emberünk vagy képességünk hozzá. Ráadásul a 6. SEAL képes lett volna megelőző csapást mérni a terroristákra, amennyiben megbízható infók bizonyították volna, hogy egy amerikai célpontra készülnek lecsapni. Az, hogy annyi terrortámadás történt, mi meg semmit sem tehettünk, azt sugallta nekem, hogy vagy a hírszerző apparátusunk van szétbaszva, és képtelenek szállítani az adatokat egy megelőző akcióhoz, vagy a kormányzatnak nincs töke, esetleg szándéka cselekedni.
Emellett Ronald Reagan a terrorizmust saját ideológia prizmáján át, és nem a harcos kristálytiszta szemüvegén át vizsgálta. A terrorizmus szerinte a Nyugat-Kelet küzdelem mellékterméke volt, a szovjetek helyettesítő hadviselése a Nyugattal szemben, nem pedig a jóval baljósabb küzdelem anarchia és rend között, két kultúra között, szociopaták és társadalom között – amely túlnyúlik majd a hidegháborún. Hát tévedett.”

Távozásának állítása szerint külső okai voltak: sok tiszt rossz néven vette a stílusát, illetve azt, hogy a 6. SEAL érdekében komolyabb anyagi támogatást kap, a legjobb embereket elszipkázza és így tovább. Ezután a Pentagonban kapott beosztást. Aztán jött a grenadai invázió 1983 októberében, amelyben nem vehetett részt – azt viszont nehezményezte, ahogy bevetették a SEAL-eket, és ennek legtragikusabb eredménye az lett, hogy négyen megfulladtak a szigetország partjainál egy ejtőernyős ugrás után.  

1984 elején James Lyons admirális azzal kereste meg, hogy hozzon össze egy szigorúan titkos csoportot a haditengerészeti létesítmények biztonságának tesztelésére. Marcinko 13 embert (főleg SEAL-eket) rántott össze a Red Cellnek keresztelt csapatba, amely terrorista módra figyelt meg katonai létesítményeket, ahova aztán be is törtek. Az admirálissal azonban mindig egyeztetniük kellett, sőt egy katonai jogász is velük utazott, hogy ellenőrizze, minden a jogszabályoknak megfelelően megy, de még a bázisparancsnokokat is jó előre értesítették, az akciókat pedig kamerával rögzítették későbbi elemzéshez (ezekből a vonatkozó dokumentumfilben láthatunk párat). A dolog jól ment. Túlontúl is jól. Egyre több, önérzetében sértett, magas rangú parancsnok emelt panaszt Marcinko ellen, Lyons admirálist pedig közben előléptették, és áthelyezték Hawaiira, onnan pedig már nem védhette meg őt.  

Kamerafelvétel: munkában a Red Cell

Hamarosan több aktív vagy korábbi SEAL ellen indult jogi eljárás. Mindegyik esetben jogtalanul elköltött összegek vagy jogtalanul eltulajdonított holmik alapján emeltek vádat. Marcinko, aki “boszorkányüldözésnek” nevezte az egészet, is a vádlottak között szerepelt. 1986 áprilisában eltávolították parancsnoki posztjáról, de még heteket kellett várnia a vizsgálatra és a kihallgatásokra. 1989 februárjában aztán parancsnoki rendfokozattal szerelt le, de az ügynek még nem volt vége. Először összeesküvés, összeférhetetlenség és a kormányzat félrevezetése volt a vád egy felszerelés-beszerzés és az ezzel kapcsolatos jutalék ügyében. Végül 1990 januárjában sikkasztásért és megvesztegetésért ítélték el. 21 hónap börtönt és 10 ezer dollár pénzbüntetést kapott. Áprilisban bevonult a petersburgi fegyintézetbe, ahol jobb híján sokat olvasott, edzett, figyelemmel kísérte a híreket, illetve válaszolt egykori bajtársainak leveleire, emellett pedig megírta önéletrajzát Rogue Warrior (“Öntörvényű harcos” vagy “Zsivány harcos”) címmel, amely később nagy sikert aratott. Szabadulása után is aktív maradt. Ő volt a vezérigazgatója a Red Cell Internationalnek, egy biztonsági tanácsadó cégnek. Emellett a Zodiac csónakgyár szóvivőjeként, rádiós műsorvezetőként, illetve technikai tanácsadóént is működött a G.I. Jane és A szikla című filmekben, továbbá a 24 című szériában.

Válogatás Marcinko könyveiből

Számos regényt, illetve vezetési tanácsadó vagy motivációs könyvet írt. Magyarul előbbiek közül több is megjelent a JLX Kiadó gondozásában, jobb és rosszabb fordítási minőségben, ezek antikvár kínálatból még be is szerezhetők. (Kronológiai sorrendben: Tűzvonal, Kommandó tízparancsolat, Kék osztag, A SEAL nem felejt, Alfa kommandó.) Mindegyikben dominál a szerző szaktudása, illetve profanitása, méghozzá kalandos és többnyire életszagú cselekménnyel, színes karakterekkel, úgyhogy összességében kellemes, sőt egyesek számára egyenesen motiváló olvasnivalót biztosítanak. 

A zsivány harcos

Kissé megkésve, de a játékszoftverek között is feltűnt Marcinko neve. A Rogue Warrior című FPS 2009-ben jelent meg PC-re, Playstation 3-ra és XBoxra a Bethesda Softworks kínálatában. A cím kissé félrevezető lehet, ugyanis a történetnek nincs köze az eredeti életrajzhoz: a sztori szerint Észak-Koreába kell behatolnunk és elvégeznünk egy hírszerző-felderítő feladatot. A játék egyöntetű negatív kritikákat kapott, többek között a rövid játékidő, a fantáziátlan történet, a programhibák és a nehéz irányíthatóság miatt. A főhős hangját egyébként a színész Mickey Rourke biztosította. 

Marcinko személye és hagyatéka a mai napig változatos megítélés alá esik. A különböző források és írók egy része nagy becsben tartja, mások elítélik. Stephen Wasdin, A 6. számú SEAL-csoport egykori mesterlövésze magyarul is megjelent könyvében például ezt írja:  

"Nem követtük az arroganciára és az emberek elidegenítésére alapozott Dick Marcinko-féle bűbájiskolát. Marcinko megteremtette a 6. számú SEAL-csoportot, ült börtönben a kormányzat megkárosításáért, Rogue Warrior (Zsivány harcos) címen megírta önéletrajzát, és alkotott egy videojátékot is. Habár tisztelem, amiért létrehozta a 6. csoportot, komoly öv alatti ütést mért ránk azzal, hogy semmire se becsülte a SEAL-en kívülieket – és lekezelte azokat is, akik SEAL-tagok voltak ugyan, de nem tartoztak az ő klikkjéhez. Egyszer repültem egy pilótával, akit őszintén meglepett a mi viselkedésünk, ahhoz hasonlítva, amit Marcinko hangoskodó, visszataszítóan hencegő, fegyvereiket fitogtató SEAL-jeinél ő tapasztalt. Még súlyosabb gond, hogy Marcinko állami pénzt sikkasztott, s ezzel a gyanú sötét árnyékát idézte a 6. csoportra. Azért csukták le, mert egy civil vállalkozóval összejátszva robbanóanyagot számláztatott túl, majd zsebre tették az így kicsalt pénzt. Évekbe telt, mire sikerült ledolgoznunk az »örökségét«. Különösen a 6. számú SEAL-csoport őt követő parancsnokai munkálkodtak keményen azért, hogy letörölhessék a Marcinko által hátrahagyott szennyfoltokat."
(Dr. Molnár György fordítása)

A FUBAR tequila neve a Marcinko regényeiben gyakran idézgetett
helyzetleírásra utal: "Fucked Up Beyond All Recognition",
magyarul "GEBASZ".

Marcinko még az elmúlt években is feltűnt a médiában, elsősorban műsorok és rendezvények meghívott vendégeként, illetve a FUBAR elnevezésű tequila reklámozása apropóján, amelynek érdekessége, hogy a gyártó cég a bevétel egy részét katonai jótékonysági szervezeteknek ajánlja fel. Nyolcvan felett már rajta is meglátszott a kor, de ahogy egyik olvasónk fogalmazott, “egy pofont most se kérnék tőle.” Sajnos 81. születésnapját csak pár héttel élte túl: 2021. december 25-én, virginiai otthonában szívroham következtében hunyt el.