Interjú Iványi Györggyel

A NEFB magyar tagjai közül szerettem volna megszólaltatni valakit, hogy még több személyes élménnyel egészítse ki a krónikát. Iványi György, akkori főhadnagy vállalta is az interjút, úgyhogy nemsokára össze is ültünk egy budai kávézóban. Az élmények és a benyomások mellett kitért a nagypolitikai machinációkra, illetve a tágabb összefüggésekre, így egy nagyon érdekes beszélgetés kerekedett.

Iványi György Vietnámban, egy UH–1 fedélzetén

Hogyan kerültél a bizottságba, és mi volt a rendfokozatod?

Főhadnagyként mentem ki, de én eredetileg nem voltam tiszt. Két évig voltam azelőtt sorkatona, tartalékos őrvezetőként szereltem le. ‘74 tavaszán a Külkereskedelmi Bankban dolgoztam banktisztviselőként, és a misszió kedvéért csináltak belőlem főhadnagyot. A nyilvános történet az, hogy jött a hívás a hadkiegészítő parancsnokságról, hogy szervezik ezt a delegációt, és fiatal, dinamikus, nyelveket beszélő tartalékos tiszteket keresnek a harmadik váltáshoz. Én meg mondtam, hogy nem is vagyok tartalékos tiszt, de azt felelték, hogy nem baj, majd leszek. Elő is léptettek. Viszont ennek volt egy előzménye. Előző este, a hivatalos telefonhívás előtt a vezérkari főnök helyettese, aki az apósom gyerekkori barátja volt, eljött vendégségbe. Az ő feladata volt megszervezni a delegációt, és megkérdezte, hogy nincs-e kedvem elmenni Vietnámba. Én akkor már kicsit unatkoztam a bankban, a házasságom pedig döcögött. A főnököm éppen nyugdíjba készült, és utolsó ambíciója az volt, hogy elintézze, ne én legyek az utódja, ezért sem ártott, ha eltűnök a tűzvonalból. Így minden érvem megvolt, és igent mondtam. Ezután jött a hívás a hadkiegészítőtől. De ez persze racionalizálás. Ami elsősorban vonzott, az a kaland. Annak is bizonyult.  Egyébként aki nagyon nem akart menni, azt nem is vitték, mert a kényszerítés biztonsági kockázatot jelentett volna. 

Még mielőtt kiutaztál, mennyit és mit lehetett tudni a háború folyásáról? Mert nyilván volt egy hivatalos, ideológiailag megtámogatott verzió.

Indulás előtt az Anna-völgyi "tábornoki" üdülőben tartottak nekünk kiképzést, ami szigorúan technikai volt. Igazából politikai elemzésre nem is emlékszem, vagy hogy bárki azt magyarázta volna nekünk, hogy kik a jó fiúk, kik a rossz fiúk. Ilyet tehát hivatalosan nem kaptunk. Aztán a sörözőben persze szóba került, mert hát miről is beszéltünk volna... De túl sokat nem tudtunk, azon túl, hogy folyik egy háború. És ez már nem az ötvenes évek volt, szóval a Népszabadság nem írogatott olyat, hogy az amerikaiak Coca Cola-mámorban öldösik a lakosokat… Azt persze igen, hogy bombáznak, napalmot szórnak, felégetik a falvakat, és ők az imperialisták, de az emberek nagyjából ennyit tudtak. Akkoriban egészségesebb volt az Amerikához való viszony. Az emberek azt gondolták, hogy ezek nem véletlenül a világ legnagyobb hatalma, de nekünk itt vannak az oroszok... Tehát a ma divatos fröcsögő, gyűlölködő kapitalizmus- és Amerika-ellenesség még nem létezett. Amit a Kádár-rendszer a vietnámi háború ügyében el akart mondani, azt elmondta az amerikai baloldal is.

"A Katonai Bizottság (ICCS MilSec) ülésén Tóth G. János ezredes és Tölgyes Ernő vezérőrnagy mellett, a bal szélen ülök."

A magyar delegáció katonai szekciójának a titkára voltál. Mit jelentett ez a beosztás, és milyen volt a munka?

A NEFB (Nemzetközi Ellenőrző és Felügyelő Bizottság) feladata hivatalosan a fegyverszünet-sértések kivizsgálása volt. Békefenntartás. Az én feladatom, személy szerint, a tűzszünet-sértési panaszok adminisztrációja volt, és a főnököm (Tölgyes Ernő vezérőrnagy, a magyar delegáció katonai szekciójának parancsnoka) részvételének előkészítése a NEFB katonai bizottságának ülésein.
A panaszokkal kapcsolatban több dolgom akkor volt, amikor mi adtuk a NEFB, egyben a katonai bizottság elnökségét. (A négy delegáció, irániak, indonézek, lengyelek és magyarok, havonta váltották egymást.) Ilyenkor hozzám érkeztek be a tűzszünet-sértési panaszok. A déliektől egy-két naponta 2-3, az északiaktól pedig egyszer egy hónapban, a hónap végén, pontosan ugyanannyi, mint a déliektől összesen. Én ezeket iktattam, lemásoltam, szétküldtem az érintett feleknek (északiaknak, délieknek, a négy delegációnak, amerikaiaknak), és kértem a biztonsági garanciák kiállítását, hogy a NEFB a vizsgálatot elvégezhesse.
A "biztonsági garancia" a két harcoló fél, az északiak és a déliek egy-egy tisztjének a kiállítása lett volna, akik személyesen csatlakoznak az ellenőrzést végrehajtó tisztekhez. Ezt a biztonsági követelményt a NEFB az 1973. áprilisi incidens után támasztotta, amikor – azóta is megállapítatlan, hogy északi regulárisok vagy a Vietkong gerillái –  lelőtték az ellenőrző bizottság két helikopterét. Az incidensben két magyar tiszt is hősi halált halt.  
A "biztonsági garanciák" kiállítására viszont soha nem került sor. A dokumentumokat szétküldtem, ezzel az ügynek vége volt. Válasz sohasem érkezett, egyetlen érintett féltől sem. 1973 áprilisát, a helikopterek lelövését követően az Ellenőrző Bizottság egyetlen vizsgálatot se hajtott végre.

A NEFB számára kiutalt UH-1-es helikopterek egyike

Néha úgy éreztem, hogy amit katonadiplomáciának hívnak, azt a bizottság üléseit kivéve egyes egyedül csinálom, mindenki más valami mással van elfoglalva. Ki hírt szerzett, ki meg teniszezett, de mindenki mást csinált. A katonai bizottság üléseivel több dolgom volt. Minden héten volt legalább egy ülés, mindig volt valami megbeszélnivaló, akár az ENSZ-ben. 
Az üléseken a magyar parancsnok, Tölgyes Ernő vezérőrnagy és – szerintem az igazi főnök – Tóth G. János ezredes mellett ültem. Az volt a dolgom, hogy – még az ülés előtt – megírjam angolul a tábornok induló felszólalásait, majd már az ülésen, miközben ő ezt elmondta, figyeljem a többi delegáció reakcióit és megírjam Tölgyes viszontválaszait. Ezeket odaadtam Tóth G.-nek, aki elolvasta, bólintott, aztán átadta a civil külügyi szakértőnek, aki szintén elolvasta, szintén bólintott, majd a tábornok felolvasta. Ahogy emlékszem, egyetlenegyszer sem fordult elő, hogy akár Tóth G., aki komoly katona volt (hazatérésünk után a hadsereg hírszerző főcsoportfőnöke), akár a külügyi szakértő azt mondta volna, hogy ez így nem jó. Sokáig csodálkoztam, hogyan bízhatták ezt a munkát rám, egy semmiféle diplomáciai gyakorlattal nem rendelkező, huszonhét éves tartalékos tisztre,  banktisztviselőre… Idővel rájöttem, hogy nem sok jelentősége volt, miket beszélünk. Tehát nem én voltam olyan zseniális, hogy azonnal fejest ugorhattam volna a katonadiplomáciába.

A tűzszünet mellett milyen témák kerültek elő? 

Az indonézek meg az irániak (inkább az indonézek) az északi, mi meg a lengyelek (inkább a lengyelek) a déli tűzszünet-sértésekre panaszkodtak. Csak úgy általában, politikai nyilatkozatként. Mindenki tudta, hogy nyomozás, vizsgálat úgyse lesz. 
Technikai, ellátási ügyek is felmerültek. Néha cigaretta- vagy piaügyben kellett lépni. Mert ha olyat mondtunk, ami az amerikaiaknak nem tetszett, valahogy eltűnt a Marlboro vagy a sör a vámmentes katonai boltból, a PX-ből. Márpedig a Marlboro kulcstermék volt. Volt valami más, mentolos cigaretta is, ami azért volt fontos, mert a vietnámiak azt szerették, és a takarítónőket, kiszolgáló személyzetet azzal fizettük. Az sose volt hiánycikk. Fontos volt a könnyű, amerikai Budweiser sör is (csak húsz évvel később vásárolták vissza a csehek), meg még valamilyen márka. A könnyü sör volt az egyetlen ital, ami tényleg használt a meleg ellen. 
Ez érdekes téma, a magáncégek szerepe az amerikai hadviselésben. A Pacific Architects and Engineers látott el minket is, működtette a PX-et, a szállásainkat, irodáinkat, a helikoptereinket, futárgépeinket, a híres Air Americát; ők azok akik tűz alatt álló csatatéren, szerződés alapján lövészárkot ástak…  Nem ám a hadsereg, hanem ők vitték a pulykát hálaadás napján az összes lövészgödörbe. Megéltem Vietnámban egy hálaadás napját (akkor november 23-ra esett), életem legfinomabb pulykáját szolgálták fel. 

"Ő már tudta, hogy én ki vagyok..."

És milyen volt a személyes kapcsolat az amerikaiakkal?

Hivatalos. Hát például itt ez a fotó. Ez a szép fekete ember az amerikai védelmi attasé hivatalának biztonsági főnöke. Egyébként ő az, aki Saigon eleste előtt szervezett egy konvojt a magyaroknak és a lengyeleknek az ostromlott Than Son Nhut repülőtérről a biztonságosabb saigoni belvárosba. Néhány nappal azután, hogy megérkeztem Saigonba, hangos “How are you, George?” kíséretében kapott el egy fogadáson, pedig előtte sohasem találkoztunk, és hosszasan rázta a kezemet.  Miután csodálkozva beszámoltam erről Tóth G. ezredesnek (őt kísértem a fogadásra), azt mondta:
– Hát persze. Olvasta a dossziédat. Légy óvatos, az a másik, az a Thomas, a CIA-rezidens, ő magyar, tud magyarul. – És sorolta, hogy ki a tengerészeti hírszerzés, ki a katonai hírszerzés embere, az az angol meg ott az MI5 és így tovább.  
– Ezt mind tudod? – kérdeztem csodálkozva.
– Ez a szakmám. 
– Ők is tudják, hogy te ki vagy? 
– Hát persze, mi egy brancsban vagyunk. 
– Jó, akkor nekem is elárulnád?
– Ahhoz neked semmi közöd – mosolygott.
Csak egy kérdésem maradt. – Akkor én ki vagyok? 
– Látod, ezen töri a fejét mindenki. Ezért vagy itt. 
Amikor először, két évvel ezután, betettem a lábam az Egyesült Államokba, tapasztaltam, hogy van anyaguk rólam. A reptéren egy magasabb rangú immigration officer szobájába tereltek. Nem volt még számítógép, egy nagy könyvben lapozgatott, aztán barátságosan elmosolyodott: “Ah, Mister Ivaaaneee, a veteran from Vietnam. Welcome to the United States!” S mehettem.
Jóval később, 89-ben, amikor véget ért az amerikai nagykövetségen a "no fraternization", vagyis a “nem haverkodunk a helyiekkel” politika, összebarátkoztunk a nagykövetség első titkárával, Richard Baltimore-ral. Ő mondta, hogy: “Tudjuk, hogy rendes fiú vagy, semmi bajunk veled. Azzal sincs semmi baj, hogy nem jöttél, amikor hívtunk – tényleg csábítottak –, mert mi se szeretjük az árulókat.” Nem tudom egyébként, hogy az amerikaiak – akkor, ott, Saigonban – mennyire titkolták, hogy megtették nekem a maguk ajánlatát, de mint utóbb kiderült, az utolsó három hónapban két magyar elhárító őrmester volt a sarkamban, mert arra jutottak, hogy dobbantani akarok. Azt, hogy a polgári nevelésem nem enged meg egy ekkora szerződésszegést, valószínűleg nem értették. Mert az, hogy valaki  Bécsben nem száll vissza az IBUSZ buszra, hanem disszidál, az oké. De egy hadsereg egyenruhás tisztjeként dobbantani – az hazaárulás. 
Angolul sokszor emlegetik az “intelligence communityt”, a hírszerzők közösségét, és ez tényleg egy közösség. Információkat adnak-vesznek. Ennek a fele dezinformáció, a másik felének a fele meg legális információ-kereskedelem. Én adok neked olyan információt ami neked kéne, te adsz nekem  valamit, ami nekem kell. Ami fennmaradt, annak a kétharmada megszerezhető technikai eszközökkel,  lehallgatással, megfigyeléssel – már a műholdak, az internet és a hackerek kora előtt is így volt. A szakma perifériáján meg van egy kis szelet, ahol emberek afféle James Bondként szerzik meg az infót.
Saigonban a kémek voltak az elit elitje. És volt velünk egy B. Feri nevű igazi profi, aki ült is Olaszországban, amíg ki nem cserélték a budapesti Olasz Intézet professzor igazgatójára.  Neki az volt a koncepciója, hogy a faarcú elvtársak helyett most már fiatal, dinamikus embereket kellene toborozni. Történt is némi tájékozódás, tapogatózás. Talán el is tudtak volna csábítani, ha nagyon akarnak, mondom, a kémek voltak a saigoni elit krémje. De Tóth G. azt mondta, hogy “Az Iványi nem jó, mert a saját jogán kíváncsi. A kém, csak akkor legyen kíváncsi, ha parancsot kap rá.” Egyből látta, hogy egy ilyen extrovertált pasi, mint én, nem felelne meg. 
Tóth ezredes később, már a hazaérkezésem után, megírta – az MKB vezérigazgatója kérésére –, azt hiszem, életem legjobb személyzeti értékelését. Az összes hibámat felsorolta, de úgy, hogy az egésznek pozitív kicsengése volt. Ez volt a karrierem szempontjából az egyetlen pozitív hozadéka ennek a kalandnak. 
Szóval a magyar csapatban a hírszerzők voltak az igazi főnökök. Nem véletlen, hogy nekem, a tábornok titkáraként nem a tábornoknak, hanem Tóth G.-nek kellett jelentenem. Ennek köszönhetem azt a személyes élményt, ami sokat mondott a háború befejezésének körülményeiről. Amikor láttam is valamit abból, ami a történelemből az orrom előtt történt. Saigon eleste előtt úgy egy hónappal Tóth G. azt mondta: “Öcsi, menjél be a főnökhöz. Beszélgess vele erről-arról, ami őt érdekli. Lányokról, teniszről, bridzsről… Aztán mondd neki, mintha akkor jutna az eszedbe: »Főnök, azt tudjuk, hogy a kicsik (az észak-vietnámiak) egy félévre való hadianyagot halmoztak fel a támaszpontjaikon. De mi van, ha egy hónap alatt elhasználják?«” 
Bementem, beszélgettem, aztán megkérdeztem, mintha nekem ott jutott volna eszembe. Tölgyes erre azt mondta, várjak, azzal bement a szomszéd szobába, ott ült Németh nagykövet, a magyar delegáció diplomáciai szekciójának főnöke. Pár perc múlva visszajött, teljesen lila volt a  feje: “Maguk mindig az imperialista sajtó uszályába kerülnek!” Visszamentem Tóth G.-hez és jelentettem, hogy az imperialista sajtó uszályába kerültem. Tóth G. motyogott valamit, hogy “Na jó, akkor megpróbálom másképpen”. Csak húsz évvel később, a saigoni obsitosok éves ivászatán magyarázta meg. 
Neki három kommunikációs vonala volt Saigonból Pestre. Egyrészt a hivatalos, kódolt diplomáciai vonal. A másik a NEFB-hez rendelt észak-vietnámi delegáción  keresztül – de az ott használt kódját már nyolc hónappal korábban feltörték. Így esélytelen volt Hanoin keresztül megüzennie, hogy szerinte az észak-vietnámiak mindjárt megindítják a végső offenzívát. A hivatalos külügyi vonalon pedig csak olyat lehetett üzenni, amiről a diplomaták tudták, hogy abból nem lesz itthon balhé. Ezt az üzenetet nem engedték át.
A végén más lehetőséggel élt: leadta az információt Saigonból, nyitott vonalon. Ám ezt itthon kidobták, "provokációs" hívásnak tekintették, mert nem volt kódolva. Így a varsói szerződést – a hivatalos változat szerint – tökéletesen váratlanul érte, hogy az északiak befejezték a háborút. Merthogy azok a magyar tisztek, akiknek Saigonban ez lett volna a dolga, nem jelentették. Komoly mulasztás volt ez, előléptetésben visszavetett hivatásos tisztek karrierje bánta.
Én is elfogadtam egy ideig a "hivatalos változatot", de pár év múlva, ezt-azt hozzáolvasva (Frank Snepp egykori CIA-s erről az időszakról szóló könyve, a Decent Interval nagyon informatív) gyanakodni kezdtem. Saigonban, ha az ember eldobott egy követ, ügynököt talált el vele. Nyilvánvalóan tömve volt Dél-Vietnám is, de Hanoi is, orosz meg kínai ügynökökkel. Egy ekkora műveletnek és annak logisztikájának pedig a műholdak és AWACS-ek kora előtt is rengeteg jele kellett hogy legyen. Az tehát lehetetlen, hogy az oroszok meg a kínaiak ne tudták volna, hogy az északiak mindjárt befejezik a háborút. És akkor leesett, hogy ja, Henry Kissinger ezt hozta össze! Úgy elvarrta a szálakat, hogy még a Saigonban ülő magyar külügyérek is tudták, hogy milyen hírt nem szabad elküldeniük Pestre. Szóval azt nem tudták "hivatalosan", amit nem hivatalosan talán nálunk is, de Pekingben és Moszkvában biztosan tudtak: hogy mindjárt befejeződik a háború. Szóval úgy álltak hozzá, hogy fejét kell venni annak a katonának vagy diplomatának, aki arról ad információt, hogy az északiak megsértenék a tűzszünetet. Az ilyen állítás “imperialista ármány”, mert a déliek meg az amerikaiak a háborús gyújtogatók.
A NEFB szerepe sem az volt, ami hivatalosan lett volna, mármint, hogy ellenőrizzük a tűzszünet-sértéseket. Az volt a szerepe, hogy legyen. Mert ez volt a “decent interval”, az átmeneti időszak, előkészítendő az északi győzelmet. Arra, hogy mit is diplomáciázott össze Kissinger, mivel ért véget a vietnámi háború, kik is győztek és miben, még visszatérek.

A Ford terepjáróm

Mi a legélénkebb emléked Vietnámról?

Egyebek mellett a száguldozás amerikai dzsippel. Ezt a dzsipet sokan próbálták elvenni tőlem, mondván micsoda dolog, hogy egy szaros tartalékos főhadnagynak van, miközben hivatásos századosoknak és őrnagyoknak nincsen, de ezt sikerült kivédeni. Őrületes volt Saigon közlekedése, tényleg olyan, mint a karikatúrákon. Megéltem, hogy ott állok a dugóban, és egy kis vietnámi, a vállán a robogójával átmászott a motorháztetőn. Egyáltalán Saigon… olyan hangulatú város, mint New Orleans, de még a szaga is. És az építészete is. Pedig akkor már alig látszottak a szép francia gyarmati épületek. Ahol valami víz folyt, a Saigon folyó mellékága, csatorna, ott  tele volt város a menekültek és kitelepítettek bádogkunyhóival.
Fontosabb a saját, külön bejáratú Miss Saigonom története. Nga joghallgató volt, délre menekült hanoi kereskedők gyermeke, mellesleg a könyvtárosunk. Ahogy mondtam, a házasságom akkorra már a levesben volt, és itt volt ez a csaj, akivel remekül éreztem magam. Amikor megérkeztünk Vietnámba, azt mondták a főnökök, mindent szabad, fiúk, de szerelmesnek lenni tilos. Mire eltelt egy-két hónap, a delegáció fele szerelmes volt, mint az ágyú. Mert hát…  még soha nem találkoztunk olyan nőkkel, akiket nem rokkantott meg a bűn judeokeresztény koncepciója. Egy országban, ahol még a profi prostituáltak is ugyanazzal az odaadással voltak profik, mint másutt a mérnökök, orvosok… A visszatérő vendég már szerelemnek számított a háborús hányattatásban, aki ajándékokat kapott. Egy bajtársunknak, aki sokkal tovább szolgált ott, később nagykövet is lett Hanoiban, volt egy nagy vietnámi szerelme. El akarta venni feleségül, de – miután nyolc évet dolgozott Vietnámban, Vietnámért –  nem kapott rá engedélyt a vietnámiáktól.
A Miss Saigon musicalnek van egy jelenete, amitől – szégyenlem, hogy egy musicaltől, de – máig elszorul a torkom. A jelenet, amikor a kerítésnél a vietnámiak kint, az európaiak, amerikaiak bent, ezek már nem jöhetnek be, azok nem mehetnek ki, indulnak a helikopterek, szállítógépek… Átéltem. Egy az egyben. S ez életem egy nagy szégyene. Az én Miss Saigonomnak pár héttel korábban kölcsönadtam száz dollárt. Száz dollár, az két életet ért akkor Saigonban. Mert abból két jegyet lehetett venni Bangkokba, buszra, teherautóra, dzsipre, és hozzá védelmet. S az én Ngám odajött a kerítéshez, és hozta vissza a száz dolláromat. Engem elkapott valami hülye macsó büszkeség, hogy látjátok pupákok, ez a nő nem kurva, hanem szeret engem, ilyen körülmények között hozza vissza a száz dolláromat… és elvettem a pénzt. Abban a pillanatban tudtam, hogy ezt most nem volna szabad, de addigra már el is sodorta őt a tömeg. Ez volt az utolsó személyes találkozás életünkben. 

Az a bizonyos jelenet a Miss Saigonban

A levele később elért, ebből megtudtam, hogy kijutott Franciaországba. Egyszer meg is próbáltam találkozni vele, mikor Párizson keresztül készültem hivatalos útra valahová. Egy saigoni hivatásost kértem meg Tóth G. katonai hírszerzői közül, hogy segítsen. Okos ember volt, mindjárt rájött, miről van szó. “Találkozni akarsz a barátnőddel, igaz?” Mondtam, hogy igen, mire azt felelte, “Figyelj, adunk egy megbízást, vedd fel vele a kapcsolatot. Ha probléma adódik a cégednél, ez megvéd. De ha ott keveredsz valami balhéba, akkor nem is hallottunk rólad. Ottani vietnámi kolóniába be se teheted a lábad.” 
Na, megvolt a cím, egy párizsi külvárosban. Kimentem metróval. Beléptem egy teljesen ártatlan kinézetű panelépületbe – és az előcsarnok tele volt azokkal a pofákkal, akik Saigonban még katonai rendőrök voltak. Kérdezték, ki vagyok. Mondtam, amerikai, ezt és ezt keresem, akit Saigonból ismerek… Kértek valami igazolványt. No, gondoltam, ez kínos lesz, mert ha én előhúzom a piros magyar szolgálati útlevelet… Addig kaparásztam a zsebemben, amíg kibökték, hogy ilyen nevű személyt nem ismernek. És akkor úgy elpucoltam, hogy a metrómegállóig nem is mertem hátranézni. Csak ez a balhé hiányzott volna. Pontosan az, amire Tóth G. emberei figyelmeztettek. Ezután valószínűleg Ngára is rászóltak, hogy hogy ne írogasson nekem, több levelet nem kaptam. 
Később, már a kétezres években találtam egy ügynökséget, akik vállalták, hogy a telefonszámát megszerzik. A címét csak a hozzájárulásával. Kaptam is egy telefonszámot, felhívtam, bemutatkoztam. A vonal túlsó végén csend, aztán "my George"... Mondtam, hogy szeretném látni. Olyat válaszolt amilyet csak nők tudnak. “Nem. Úgy emlékezz rám, amilyen Saigonban voltam. Ne aggódj, jól vagyok. Öregedő keleti nő, de jól." Azzal megismételte: "Remember me just like I was in Saigon.” Ez volt a mi mozink utolsó jelenete. 

Milyenek láttad az országot, Dél-Vietnámot?

Dél-Vietnám tényleg el volt rohadva. Alacsony teljesítményű, korrupt konstrukció volt, legerősebb intézménye a hadserege. Egymillió jól képzett, jól felszerelt katona: erős fal, de nem volt mögötte önmagát fenntartó társadalom, szerkezet ami megtámasztotta volna a falat. 
Pedig a világon mindent lehetett kapni a saigoni boltokban, piacon, a város működött. Jobban mint Hanoi, vagy akár a békés Magyarország, ahonnan jöttem. Amikor feltűnt, hogy a kis aranylapocskák – a sarkukban négy lyukkal, hogy be lehessen varrni a zubbony belsejébe – már drágábbak mint az ékszer, tudtam, hogy itt a vége. Ez a milliós hadsereg már nem megvédeni akarta az országát, hanem túlélni a háborút. Amikor megindult az utolsó északi támadás, ‘75 tavaszán, a déli csapatok olyan gyorsan menekültek, hogy az északiak nem tudták őket utolérni. Az északi hadsereg gyakorlatilag bezuhant Saigonba. 
Ez fontos: az észak-vietnámi reguláris sereg. A mai vietnámi hivatalos változat, hogy a DIFK (a Dél-Vietnámi Ideiglenes Forradalmi Kormány) és fegyveres ereje (amerikai/nemzetközi nevén a Vietkong, a mi szóhasználatunkban "a kicsik") a polgárháborúban győzött,  majd a két Vietnám békésen egyesült. Közvetlenül Saigon eleste után viszont az volt a hivatalos változat, hogy a DIFK és a Vietkong nem is létezett. S valóban, csapatait feloszlatták, vagy beolvasztották az északi hadseregbe, a vezetői eltűntek, szerencsésebbek nyugdíjban, kevésbé szerencsések az átnevelő táborokban. Amikor Vietnámba készültem (végül nem jött össze, azóta sem jártam arra), még figyelmeztettek is, nehogy magammal vigyem a  DIFK-től kapott kitüntetésemet, mert a DIFK sohasem létezett.
A valóság: a Vietkong irregulárisai nagyon is léteztek, fontos szerepük volt a "leopárdbőr", a nagyobb településektől távoli, foltszerűen elszórt területek, a dzsungel ellenőrzésében. A háború és Vietnám egyesítésének kulcsszereplője azonban az északi, reguláris hadsereg volt. A Vietkongban is északi volt az irányítás, a parancsnoki állomány, a hírszerzés, az ellátás, a logisztika. Hanoi szállította a fegyvert, a lőszert, a hadianyagot. Az északi reguláris csapatok hajtották végre a legtöbb nagy támadást, ideértve Saigon elfoglalását.
Saigonnak olyan életereje volt (és a hírek szerint van), hogy néhány hét alatt rendre korrumpálta az északról küldött tisztviselőket. Úgy három havonta cserélni kellett az egész nomenklatúrát, hozatni új embereket. Mert olyan kínálatot kaptak mindenből, aranytól nőkig, amilyet addig elképzelni se tudtak. 
Gy. Sanyi, egykori saigoni kollégánk mesélte a saigoni obsitosok találkozóján, már annak is sok éve, hogy mit élt meg  pár évvel Saigon eleste után, a nevezetes Tu Do utcában. Az volt a bárok, klubok, éttermek utcája, ott állt többek között a Graham Greene híres regényében, A csendes amerikaiban is szereplő Continental szálló.
"Megyek a Tu Dón, jobbomon a pesti vietnámi, balomon a hanoi magyar nagykövet, mögöttünk a saigoni párttitkár. Éppen magyarázták, hogy a prostitúció teljesen megszűnt, a lányok mind átnevelve. Mire kirohant az egyik bárból két lány, és a nyakamba borult. »My Sanyi, mi van a Lajosommal? Mi van a Péteremmel?« Én meg: »Elvtársak, én nem tudom, ezek a lányok mit akarnak tőlem…«”

Vietnámi gyerekek nézegetik a dzsip belsejét

És mit tapasztaltál a többi nációval kapcsolatban?

Vietnámiákkal elég sok kapcsolatunk volt, mert velük együtt éltünk. Ugyanolyan emberekkel találkoztam közöttük, mint itthon. Vannak az urbánusok és vannak a vidékiek. A sofőröm, Kim úr is helyi volt, mellesleg a dél-vietnámi elhárítás őrnagya, de mindegy, jóban voltunk. A vége felé már azt kérdezgette, hogy “Lieutenant, miket írjak magáról? Maga nem csinál semmit! Mondjon már valamit, mit írjak a jelentésbe?” De nyilván az ottani kedvesem, Nga is megírta a maga jelentéseit, különben nem dolgozhatott volna nálunk. Ez egy ilyen világ volt. Tessék elolvasni A csendes amerikait.
Az fura, hogy én akkor se találkoztam olyan vietnámiakkal akik utálták volna az amerikaiakat, de azóta se. Valahogy úgy vannak az amerikaiakkal, mint ahogy a ifjúkoromban a szlovák lányok voltak a magyar fiúkkal. Lehet, hogy úgy általában Magyarországot nem szerették, de minket nagyon kedveltek.
A lengyelekkel viszonylag kevés dolgunk volt, kivéve ha közös programunk volt, vagy bridzsversenyt kellett szervezni. Annyit tudtunk, hogy spórolósabbak, mert kevesebb fizetést kapnak, és a dollár többet ér Lengyelországban, mint minálunk. Halvány fogalmam sincsen róla, és nyoma sem volt annak, hogy politikailag miképpen közelítették meg ők a vietnámi háborút.

Kikapcsolódás Nha Trang mellett

Hogyan értékeled ennyi év után a háború végkimenetelét?

Saját képem a háború végéről nem egyezik sem a keleti, sem a nyugati hivatalos változattal. Semmiképpen sem "a vietnámi nép győzelme az amerikai imperialisták felett". A győzelemért cserébe Vietnám letett Ho Si Minh álmáról, a vietnámi vezetésű egységes, kommunista Indokínáról. Még megszabadította Indokínát a vörös khmerek maradékától, aztán maga is kivonult Laoszból és Kambodzsából. S mindmáig a szovjetek és a kínaiak békén hagyták Indokínát.
Sokat olvastam a 90-es években egykori ügynökök, katonák, diplomaták panaszait, hogy Saigon eleste után hatalmas mennyiségű, kétmilliós hadseregre elegendő hadianyag maradt Vietnámban, érintetlenül, amit meg lehetett és meg kellett volna semmisíteni. Azt gyanítom, ez is a deal része volt. Hogy legyen mivel védekezni, ha mégis támadnának a kínaiak. Ha ez igaz, Saigon "eleste" megvalósította  az amerikai célt amiért az egész háború elkezdődött: hogy ne integrálja Kína Indokínát (ez volt a nagyobb kockázat), de ne legyenek ott szovjet támaszpontok sem. Ezt kellett és sikerült úgy összediplomáciázni, hogy a magyar külügy és stábja talán mást is, de annyit mindenképpen tudjon: nem kerülhet olyan információ Budapestre, Moszkvába, Pekingbe, amelynek alapján a Szovjetunió vagy Kína kénytelen legyen tudomásul venni, hogy Hanoi támadásra készül. Mert minden ilyen állítás “imperialista ármány” volt. 

És hogyan jutottatok ki Vietnámból?

Saigon eleste előtt durván egy héttel szálltunk fel az utolsó Air France-járattal. A magyarok közül ott maradt egy pár profi katona, az orvos meg a nagykövet. Than Son Nhut repterét akkor már lőtték az északiak. És Tóth G. akkor szervezte meg a többieknek a menekülést, bement az amerikai nagykövetségre. És Frank Snepp meg is írta ezt a Decent Intervalban. Valahogy úgy szerepel, hogy egy izzadt, gyűrött ruhás magyar tiszt bejött, és kérésére szerveztek egy konvojt, amelyik behozta a városba a magyarokat és a lengyeleket. És a déli őrposztokon, ahol már mindenre lőttek, ami abból az irányból érkezett, azzal csillapították le a katonákat, hogy ezek magyar diplomaták, akik az elnöki palotába sietnek még tárgyalásokat folytatni, és az őrök erre félreálltak. A mieink meg beköltöztek a Continentalba. A következő kép pedig, amikor a északiak jönnek be a tankjaikkal a városba. És akkor a Németh ki akart menni integetni nekik a zászlóval, de a többiek berángatták az erkélyről azzal, hogy nem akarják ládában hazavinni a nagykövet elvtársat.
De visszatérve a mi utazásunkra… Amikor mi jöttünk el Vietnámból, Párizson keresztül,  erős pisiszag volt a teli Jumbón: a hátsó részlegbe ugyanis be volt suvasztva vagy háromszáz, a déli árvaházakból elhozott, többségében amerikai–vietnámi csecsemő. 

És miután hazaértetek, mi történt?

Karanténba zártak egy pár napra az Anna-völgyben. Szomorúan tudomásul vettem, hogy a kint spórolt pénzemből nem jött össze egy VW Golf ára, csak valami keleti járművet vehetek majd. Szóval az én szemszögemből az északi elvtársak elsiették a háború végét… 
Aztán visszamentem dolgozni a bankba, és túl sok következménye nem volt az egésznek. A tapasztalatokat kivéve. Beláttam, hogy a diplomácia – kivéve a Kissinger volumenű mestereket – nem felnőtt embernek való. És kémnek sem nem vagyok való, az orrom előtt zajló történelemhez pedig sokat hozzá kell olvasnom, hogy meg is értsem.  
Azóta nem jártam ott. Viszont kíváncsi vagyok rá, szívesen végigmennék az országon. Mindenki, aki arra jár, meséli, hogy a vietnámiak milyen fejlettségi szintet értek el. A Teng-féle nyitás farvizén kiléptek az államszocializmusból, és egyelőre megúszták a Hszi-féle visszarendezést is. A végeredmény kihirdetésével, hogy végül is ki nyerte a vietnámi háborút, várjunk még egy kicsit. 

Iványi György napjainkban

Köszönetet mondok Iványi Györgynek az interjúért,
illetve Práczky István barátunknak, aki összekötött minket.