Academy 1:72

Most egy olyan repülőgép makettjével jelentkezem, amelyet sokan nem kötnének automatikusan a vietnámi légi háborúhoz, pedig nagyon is sok köze van ehhez a konfliktushoz, hiszen Észak-Vietnám légterében többször is megfordult. Emellett pedig a repüléstörténet és a katonai repülés egyik legkülönlegesebb típusa. 

Az SR–71 a hidegháborús hírszerzési igények gyermeke volt. A fejlettebb szovjet légvédelemmel szemben már viszonylag könnyen sebezhető U–2 után szükség volt egy sebezhetetlen kémrepülőgépre. Az 1966-tól alkalmazott Blackbird pedig valóban jobban teljesített, mint elődje. A rendkívül drága (óránként 85 ezer dolláros) üzemeltetésű gépmadár egészen addig rendszerben maradt, míg a valós idejű adatokat közölni képes műholdtechnika felül nem írta ezt a technológiát. A kilencvenes években ennek ellenére néhány darabot újra használatba vettek, illetve a NASA is megtartott magának néhányat. Az SR–71 két rekordot is tartott a maga idejében: a légkörben ember által irányított géppel elért legnagyobb repülési sebességet (3529,6 km/óra) és legnagyobb tartós csúcsmagasságot (25929 méter). 

Jómagam a Call of Duty: Black Ops hatására gondolkoztam el egy Blackbird makett megépítésén, ahol is az egyik küldetésben beülhettem egy ilyen gép pilótafülkéjébe (lásd az alábbi videót). Csak ezután néztem körül a piacon és nem meglepő módon az Academy makettjét választottam, mely már a kilencvenes évek óta kapható. Ezt tíz évvel ezelőtt vásároltam meg, és egy másik blogomon már korábban bemutattam. 

A termetes és bőségesen illusztrált dobozban csak úgy sötétlik a fekete műanyagból fröccsöntött készlet: a törzs és a szárnyak egybeöntve készültek, így a test két (alsó és felső) fődarabból áll. Ezeket és az átlátszó darabokat leszámítva minden más elfér egy közepes kereten. Ez összesen 38 alkatrészt jelent, a már megszokott Academy-minőségben: finom, vésett panelvonalak, sima felületek és gyors építhetőség.

A pilótafülke közepes, a panelekhez matricákat kapunk, de ez csak a nyitott fülkében gondolkozó makettezőnek okozhat pluszmunkát. Mivel én nem tartozom közéjük (nem akartam megbontani a gyönyörű, letisztult formát), nem igazán izgatott. Az interneten találtam bőven fotókat a fülkéről, úgyhogy a színek terén sem voltak gondjaim.

A test összeállításánál ügyeljünk a (nem annyira) függőleges vezérsíkok állásszögére, és ugyanúgy, a főfutó aknaajtajainál is érdemes fotók alapján dolgozni. Ha már futómű: Szekeres Gábor vonatkozó cikkében (Modell & Makett 1996/2) olvastam, hogy a főfutó abroncsainak eredeti színe piszkosfehér — ezt az útmutató feketével jelzi, úgyhogy legyünk résen. Az orr-rész felragasztása után szükség lehet némi tömítésre és csiszolásra, de az illeszkedés amúgy nem okozott nagyobb gondot.

A festést az alapszínnel kezdtem, amelyet fekete flakonos alapozóval vittem fel. Utána nagyon híg sötétszürkével kentem át az egyes paneleket, amiket rövid várakozás után higítóval visszamostam, függőleges irányú ecsetvonásokkal. Néhány helyen picit megfújtam a panelek közepét az említett sötét szürkével, de akkortájt még nem nagyon ment a szórópisztoly használata, vagyis nem nagyon befolyásolta a végeredményt. Az összhatás talán visszaadja az egyes példányok fotóin jól látható lehasznált, „döglött” felületet. Az bizonyos, hogy nem hagyományos módon használódik a Blackbird, vagyis a megszokott koptatásnak itt nincs helye. Ugyanakkor a vonatkozó fotók elég sokfélék, már csak azért is, mert a matt fekete felületeket a különböző fényviszonyok között készült képek másféleképpen adják vissza. 

Mivel a szóban forgó készlet az évfordulós “History” változat volt, nem kevesebb, mint 12 gépre elegendő jelzést nyújtott a hatvanas évektől a kilencvenes évekig bezárólag. Itt van például a kadenai bázisra telepített SR–71-esek közül három, de kapunk még tesztgépet is Palmdale-ből, míg az utolsó a Smithsonian múzeumban kiállított darabot mintázza. A választás egyáltalán nem könnyű, mivel a vezérsíkokon elhelyezett emblémák szinte mindegyike érdekes vagy vagány. A Hadászati Légiparancsnokság pajzsa vagy a Skunk Works görényt tartalmazó kör alakú jelzése, a villámmal bolondított vörös egyes, esetleg a halálfejes jelvény… Nem könnyű dönteni.

Én az Okinaváról Észak-Vietnám fölé is berepülő 974-es számú példányt választottam, melynek vezérsíkján az Ichi Ban felirat felett méretes csörgőkígyó látható (a helyiek hasonlították a kifutópályáról elrugaszkodó éjfekete Blackbirdöket a támadó kígyóhoz), a fülke mögött, bal oldalon pedig a bevetéseket tanúsító kígyók sorakoznak. A matricázás majdnem egészdélutános feladatnak bizonyult, de aggályaim alaptalanok voltak: a Cartograph cég jelzései kiválóan használhatók, és a matricalágyító segítségével gyönyörűen felfeküdtek még a bordázott felületekre is. Ezek gyárilag körül vannak vágva az íven, vagyis sokkal gyorsabb és kellemesebb velük a munka. (Még a 46. és 49. számú vörös csíkok is jól pozícionálhatók, pedig hosszukból adódóan ez nem annyira természetes.)

Egy igazán különleges kinézetű makettet kapunk, amely méltó az eredeti madárhoz. Hossza 46 centiméter körül van, viszont fesztávja nem olyan nagy, vagyis nem feltétlenül kell hozzá rögtön egy nagyobb vitrint vásárolni. Nagy kár, hogy az Academy jelen készlete viszonylag ritkán kapható mostanában a magyar boltokban. Más kérdés, hogy én már a Revell új, 1:48-as készletére gyúrok (lásd alább), vagyis ha megint a típushoz nyúlok, valószínűleg azt építem majd meg.