Egy kém a hidegháború hadszínterein

Amikor a NEFB magyar tagozatának történetéhez gyűjtöttem anyagot, az egyik kötet, amit elővettem, Práczki István – akkortájt hírszerző alezredes – önéletrajza volt. 

A szerző a két világháború között, egészen pontosan 1926-ban született. Az egész családot jellemző kitartás, a kalandvágy és a kíváncsiság sosem hagyta cserben, ennek hála pedig a legkomolyabb kihívásokat és nehézségeket is mindig pozitív hozzáállással fogadta. Szüksége is volt minderre, mert a honvédségből lett néphadseregben, vagy úgy általában a negyvenes és ötvenes évek Magyarországán boldogulni esetenként nemcsak embert próbáló volt, hanem sokszor életveszélyes. 1948-ban lett katona, két évvel később tiszt, és bár közvetlen feljebbvalói közül többen nem értékelték őt, a legfelsőbb szinten felfigyeltek rá. Így nyílt lehetősége, hogy hírszerzőként is kipróbálhassa magát. A hosszadalmas, de nagyon is érdekfeszítő kiképzés után aztán a Magyar Néphadsereg Vezérkara 2. Csoportfőnökségének alárendeltségében, általában civil munkakörben, kereskedelmi attaséként, tanácsadóként vagy tolmácsként dolgozott a világ számos pontján, Párizstól Saigonon át Damaszkuszig. Kényszernyugdíjazása után vidékre költözött, de a rendszerváltás után rövid ideig a politikában is tevékenykedett. Ennél azonban talán fontosabb, hogy történészeti nyelvészettel is foglalkozott, könyveket írt és elsajátította a számítógép használatát is. Ma már nincs köztünk, de jelen kötete révén sikerült tanulságos életútjának történetét a szélesebb közönségnek is átadnia. 

“Külföldiekkel vacsoráztam, amikor egy jó rálátást biztosító asztalnál két fiatal, szakmagyanús személy ült, akik nem feltűnően, de bennünket figyeltek. Elhatároztam, hogy megbizonyosodom arról, az elhárításnak dolgoznak-e. A vacsora vége felé kimentem az előtérbe megkérdezni az egyik pincértől, honnan lehet telefonálni, majd azonnal indultam vissza az asztalunkhoz, így szembetalálkoztam az egyik fiatalemberrel, aki kötelességszerűen jött utánam, hisz nem tudta, hová indultam. Hamarosan ő is visszatért. Erre látványosan elővettem a noteszemet, lapozgattam, írogattam valamit, kérdezősködtem az egyik asztaltársamtól, majd kimentem telefonálni. Ezúttal a másik jött utánam. A gyanú erősödött, de még nem volt bizonyíték. A vacsora végeztével felvetettem – olyan hangerővel, hogy más is hallja –: el kellene menni a »Ninóhoz«, mert ott isteni kávét lehet kapni. Hosszas nekikészülődés után el is mentünk. A két ismerős már ott várt bennünket. Ez már bizonyíték, de egy nem elég. Ezúttal szép csendben beszéltük meg, hogy elmegyünk egy zenés bárba. Kocsiba ülve elhajtottunk a Tiberisen túlra, legalább háromkilométernyire. Lassan, tempósan vezettem, nehogy elveszíthessenek. Nem is veszítettek el. Kettejük közül az egyiket már az előző helyeken láthattam. Most már biztos volt, hogy az elhárítás díszkíséretét kaptam meg.
Az ilyen eseteket automatikusan jelenteni kellett a Központnak, lebukás esetén az utólagos értékeléseknél minden apróságnak szerepe lehet. Én is lebukhattam, akár itt is, hisz az ellenérdekelt fél is hasonlóképpen gondolkozik, mint mi, csak éppen a fordítottjából kiindulva. Az ilyen rutinszerű követések, ellenőrzések célja tulajdonképpen a diplomaták időszakos kontrollja. Az elhárító is jelentést tesz, és összegezi a véleményét annak alátámasztására, hogy a megfigyelt a tovább ellenőrizendők avagy a további figyelmet nem érdemlők dossziéjába kerüljön-e.
Nem egyformán bírja mindenki az ilyenfajta nyomást. Vannak a kiküldöttek között az úgynevezett üldözési mániások, akiket állandóan megfigyelnek, követnek és szüntelenül provokálnak. Ők zömmel azok az átlagos külszolgálatosok, akiket az otthoni elhárítás a kiküldetést megelőző rövid felkészítés során kioktatott az ellenséges hírszerzés és elhárítás tevékenységéről. Az ilyen felvilágosítást kötelezően megtartják mindenkinek. Ezután persze mindenki kialakít magának valamilyen képet a titkosszolgálatok tevékenységéről. Vannak, akiket nem érdekel az egész, de vannak olyanok, akik James Bond-sztorikon továbbképezve magukat éber ellenhírszerzővé, illetve ellenelhárítóvá válnak. Rendszerint azért, mert saját tevékenységüket olyannak ítélik meg, hogy őket biztosan lerohanják majd a hírszerzők és a kémelhárítók. Ők azok – és köztük nemcsak naiv amatőrök vannak, hanem hivatásos titkosszolgálati tisztek is –, akikkel naponta történik valami. Követik őket. Utcaseprőnek álcázott elhárítók figyelik minden mozdulatukat. Szándékosan összetörik a gépkocsijukat, hogy megfélemlítsék őket. Csavargónak álcázott személyek provokálják őket, pénzt kérnek tőlük. Sőt, a feleséget, a családot is molesztálják, »dokumentum« is van, a gyereket például megverték az iskolában.”

Számos katona- és hírszerző-életrajz után is állíthatom, hogy van miért kézbe vennünk ezt a könyvet. A magyar vonatkozás mellett kiemelhetném az őszinte megközelítést és a kiváló írói stílust. Práczki ráadásul jó arányérzékkel fejti ki élettörténete egyes fejezeteit. Vietnám és a NEFB témája egyébként arányosan egész sok oldalt ölel fel (350-ből nagyjából ötvenet). Minden részben megoszt olyan szakmai információkat, amelyek segítségével a hírszerző munka körülményeit jobban megismerhetjük. Emellett az általa bejárt országok és megismert kultúrák kapcsán is számos érdekes megjegyzést elejt, vagy épp anekdotát mesél, de a szocialista rendszer belső világának vészterhes részletei sem maradhatnak el, ahogy a hidegháborús politikával – vagy úgy általában a háborúval, hírszerzéssel – kapcsolatos, igen tanulságos fejtegetések. 

“Másrészt klasszikus értelemben vett kémtevékenységet folytattunk. Kapcsolatot kerestünk és tartottunk fenn minden olyan szervezettel és csoporttal, minden rendű és rangú bel- és külföldi személlyel, ahonnan és akiktől politikai és katonai híreket kaphattunk. Alapvetően kétféle információs forrással rendelkeztünk: más országok hírszerzői és velük kapcsolatban álló személyek és hivatásos diplomaták; továbbá olyanok, akik nem tartoznak az előbbiek közé, de potenciális hír- és információforrások. Azok a személyek és szervezetek, amelyek nekünk érdekesek és fontosak, értelemszerűen más hírszerző szervezeteknek is azok. Úgyhogy eleve mindig azzal kellett kalkulálni, hogy egy értékes hírforrás másoknak is dolgozhat. Nekünk mint hivatásos stratégiai felderítő tiszteknek (ilyen szép hangzatos megnevezésünk volt) nem kellett mást tennünk, mint ebben a kiterjedt közegben halászni, és kifogni néhány nagyhalat.
Van persze ennek a munkának néhány nehezítő tényezője: a nyelvkészség és a tárgyismeret. Egyrészt a szükséges idegen nyelveket olyan szinten kellett beszélni, hogy a kiválasztott partner ne hagyjon faképnél már a legelső alkalommal. Másrészt a beszéd és tárgyalókészség mellett a tartalmi kérdésekben is olyan jártasságra kellett szert tenni, ami vonzóvá tette a velünk való, »anyagi érdek nélküli« kapcsolat fenntartását. Harmadrészt fontos szerepet kapott a »pszichológiai« tényező, vagyis az a mód, ahogy a célszemélyt megfogtuk, magunkhoz idomítottuk olyképpen, hogy tudását és ismereteit hasznosítani lehessen hosszabb távon is.
A dolgunkat pedig annak tudatában kellett tenni, hogy az elhárítás nem alszik! Az elhárítás is pontosan tisztában volt mindazzal, amit a fentiekben elmondtam, nekik az volt a feladatuk, hogy megakadályozzák az ilyen kapcsolatok kialakulását és fenntartását. Olyan személyeket kerestek, akik segítettek hírszerzőket lebuktatni, hamis információkat terjeszteni.
A munkát végső fokon az tette nagyon keservessé és bonyodalmassá, hogy egy meglehetősen jól meghatározható körbe tartoztak azok a személyek, akikre hírszerzőként szükségünk lehetett. Az ellenlábas hírszerzők mellett rendkívül fontos szerep jutott a sajtó munkatársainak. Az újságírók, tudósítók, szakírók a szó klasszikus értelmében mind profi hírszerzők! Ők rendszerint csak a szenzációkat keresik, nemegyszer ugyanazt, amire nekünk is szükségünk van. Rendkívüli előnyük a kémekkel szemben, hogy ők bárkiről bármit teljesen nyíltan megkérdezhetnek, mégsem fenyegeti őket a lebukás veszélye. Megint más kérdés, hogy az újságírót eleve nem szívesen látják, és a megjelenését nyíltan meg is akadályozhatják. Az újságíró érdekelt a hírszerzővel való együttműködésben. Ők tehát a hírszerzők kedvenc partnerei, rossz nyelvek szerint nem is igazán számít neves sajtószakembernek, aki nem dolgozik másodállásban valahová. Sőt, sokan több irányban is elkötelezettek, bár az ilyesmi nem éppen veszélytelen játék.
Velem fordult elő, hogy szükségünk volt egy szakmailag értékes anyagra az egyik nyugati országról. A kollégák egy jó nevű médiaszemélyiséghez, egy exriporterhez küldtek. Röviden meg is állapodtunk a munkában és a honoráriumban, amikor megkérdeztem tőle: »Ugye, maga csak nekünk fog dolgozni?« »Mit képzel? – válaszolt sértődötten. – Azt hiszi, nyeretlen kezdő vagyok? Jól is néznék ki, ha senkinek sem kellenék!«
Megfelelő beilleszkedés, akklimatizálódás után én is elkezdtem az igazi hírszerző munkát, amit mi kapcsolatépítésnek és kapcsolathasznosításnak nevezünk. Nekem már volt valami kapaszkodóm. Az elődöm átadott egy sor olyan embert, akikkel együtt tudott dolgozni, akiket »hasznosított«. Ezt egy szakmai átadás-átvétel formájában ejtettem meg, amely meglehetősen bonyolult folyamat. Vannak díjazott, pénzzel dotált segítők és munkatársak. Ők lehetnek kiképzett ügynökök is, de itt nem elsősorban ilyenekről volt szó. Ezeket a megfizetett személyeket, akik többnyire nagyon jól tudják, kinek is dolgoznak, viszonylag egyszerű átvenni. Egy feltűnést kizáró szórakozóhelyen találkoztunk személyes megismerkedés céljából. Bonyolultabb volt a helyzet a szakmabeliekkel, a hírszerzőkkel, akikkel szimpátia vagy információcsere alapján létrejött, esetleg ellenszolgáltatásos kapcsolatban álltunk. Velük társadalmi rangjuknak megfelelő helyen, étteremben, klubban, rendezvényeken, fogadásokon kellett kapcsolatba lépni. Ha az illető csupán »társadalmi kapcsolat«, aki valamilyen formában hivatalosan is kötődik hozzánk, akkor egy-egy vacsora is megfelelő alkalom. Ilyenek például a diplomáciai beosztásban dolgozó hírszerzőtisztek hivatali kapcsolatai. Egy-egy minisztériumi vagy hatósági ember, esetleg egy másik diplomata. Velük legalizált, nyilvánosság előtt vállalható kapcsolattal rendelkeztünk. Sokkal kényesebb a dolog, ha hírszerzőről van szó. Természetesen nem a katonai attaséi hivatal egyenruhás hírszerzőire gondolok. Ilyenkor az a fontos kérdés, tudjuk-e kölcsönösen, hogy kik és mik vagyunk, vagy őt »sötéten« dolgoztatjuk. A legfontosabb azonban az, hogy egy előzetes bemutatásnál tisztázzuk, hajlandó-e tovább folytatni az együttműködést az új partnerrel. Vannak olyan kapcsolatok, amelyek egy bizonyos személyhez kötődnek. Egyáltalán nem biztos, hogy az utód is folytatni tudja a kapcsolatot. Ez nemcsak szimpátia kérdése, hanem az intellektuális feltételek, a beszédkészség, az azonos kulturáltság és egy sor egyéb faktor függvénye is lehet.
Egy igazi profi azonban sohasem elégszik meg az örökséggel, azonnal elkezd kutatni. Ehhez természetesen a különféle rendezvények szolgáltatnak jó alkalmat. Partik, fogadások, zsúrok, társadalmi rendezvények, kiállítások, klubösszejövetelek, sporttalálkozók, ülések, konferenciák, vagyis minden olyan alkalom, ahol a hivatalos jelenlét felhatalmaz arra, hogy az ott jelen lévőket megszólítsuk, velük kontaktust létesítsünk.
Saigonban két oldalról volt biztosítva a társadalmi megjelenésünk. Az ICCS maga is diplomáciai testület volt, hisz az ott dolgozó vezetők voltaképpen diplomáciai küldetést teljesítettek. Így maga a testület sok rendezvényt szervezett, amelyekre a helyi hatóságok és neves szervezetek eminens képviselőit és a Saigonban akkreditált diplomatákat egyaránt meghívták. Ugyanakkor a négy nemzet delegáltjai, akik a bizottság tagjai voltak, külön-külön is adtak fogadásokat és szerveztek rendezvényeket. A kályha, ahonnan kiindulva meg lehet kezdeni a kapcsolatok kiépítését, adva volt. Ezeken kívül nekünk, magyaroknak és lengyeleknek akadt még egy kitűnő lehetőségünk. Bejárásunk, állandó belépőnk volt egy sor amerikai intézménybe, így például az amerikai nagykövetség világszínvonalú sport- és szabadidőtelepére, ahová igen illusztris társaság járt. A sportkombinát tulajdonképpen az amerikai hadsereg tisztikarának kényelmét szolgálta annak idején, a hadsereg hivatalos kivonulása után az intézményt a Defense Attache Office, vagyis az USA nagykövetség katonai attaséi hivatala kapta meg és működtette. Tiszta sor, hogy az amerikaiak nagyvonalú gesztusában, amellyel számunkra lehetővé tették az intézményeik látogatását, a CIA keze is benne volt. Ezzel szolgálták a fellazítási politikát, amivel kétségkívül szép eredményeket értek el.”  

Amit még mindenképp le kell írnom, hogy a szerző egyik fia, az ifjabbik István megosztotta velem édesapja egy másik kéziratát. Ez – hasonló terjedelemben – kimondottan délkelet-ázsiai élményeiből táplálkozik. (Nemcsak Dél-Vietnámról ír, hiszen a térség más országaiban is megfordult, de természetesen a NEFB-megbízatás keretében.) Azt pedig elárulhatjuk, hogy már dolgozunk ezen anyag előkészítésén, hogy egy-két éven belül ugyanúgy könyv születhessen belőle, mint a Kémjátszmákból. Remélem, hogy a nem is nagyon távoli jövőben erről a kötetről is írhatok majd.

Kémjátszmák – Egy magyar hírszerző emlékiratai 
Írta: Práczki István
Kárpátia Stúdió 2014
360 oldal