Gyilkosok nyomában

A blog olvasói hozzászokhattak már ahhoz, hogy rendszerint az 50. évforduló mentén haladok, azonban most egy éppen 60 évvel ezelőtti eseményhez, John F. Kennedy elnök halálához nyúlok vissza, hogy ennek apropóján bemutassak egy, a témában megkerülhetetlen, bár sokak szerint erősen megkérdőjelezhető értékű játékfilmet. 

A cím nálunk is közismert, hiszen Oliver Stone rendezése a kilencvenes évek elejének egyik legnagyobb port kavart filmje volt, ráadásul Magyarországon is gyorsan mozikba került. Kennedy halálával persze már a hatvanas-hetvenes években is sokat foglalkoztak, de később is felmerült újra és újra, ennek eredménye pedig több száz könyv és dokumentumfilm lett. Ezek többsége a gyilkosság mögött sejtett összeesküvést taglalta, amelyek általában a hatvanas évektől egyre inkább tapasztalható és a – részben pont JFK halála miatt megerősödő – kormányellenes bizalmatlanságot lovagolták meg. Egy részük egyébként magyarul már akkor megjelent (például Mark Lane Elsietett ítélet című kötete), de azóta is többször olvashattunk erről. Nem túlzás azt mondani, hogy a téma a mai napig foglalkoztatja az emberek jelentős részét mint a modernkori történelem egyik megoldatlan vagy annak vélt rejtélye. 

Azok kedvéért, akik nem értik, hogy hogy kerül Pilátus a krédóba, vagyis Kennedynek tulajdonképpen mi köze a vietnámi háborúhoz, egy kis összegzés, ami azért is fontos, mert a blogon az 1964 előtti eseményekkel csak érintőlegesen foglalkoztam eddig. Tehát: JFK elnöksége alatt vált a vietnámi amerikai elköteleződés lényegében visszafordíthatatlanná, noha az Észak-Vietnám elleni első bombázó hadjáratra és a szárazföldi harcoló alakulatok küldésére később, 1964–65-ben, Lyndon B. Johnson elnöksége alatt került sor. ‘61 és ‘63 között így is több olyan fejlemény említhető, amelyek hozzájárultak az amerikai szerepvállalás fokozódásához. 

Az új elnök például eleve nagyobb hangsúlyt fektetett a külpolitikára, mint a belpolitikára, így különösen érzékenyen érintették a hivatali idejének korai szakaszát jellemző kudarcok és félsikerek: a kubai Disznó-öbölben történt sikertelen partraszállási kísérlet, amellyel nem sikerült Castro hatalmát megdönteni; a berlini fal felhúzása és Hruscsov fenyegető retorikája, illetve fensőbbséges viselkedése a bécsi csúcstalálkozón… A laoszi válság békés rendezése sem volt egyértelmű győzelem, ahogy a kubai rakétaválság végét jelentő diplomáciai megoldás sem. Kennedy mindezek tudatában nyilatkozott úgy, hogy Vietnám lesz az a hely, ahol az Egyesült Államok hitelességét meg kell védenie.

Ez azért is bizonyult kemény diónak, mert 1960-tól a dél-vietnámi Nemzeti Felszabadítási Front egyre komolyabb veszélyt jelentett a saigoni kormányzat számára. A politikai felforgatás mellett a fegyveres harc volumene is nőtt, ebben pedig a köztársasági erők igen halovány teljesítményt mutattak fel, ami nemcsak a gyengén vezetett és korrupt tábornokoktól hemzsegő hadvezetés, hanem a katonaságot saját hatalmának biztosítására felhasználó Diem elnök önfejűségének eredménye is volt. A Fehér Ház számos alkalommal próbálta befolyásolni a saigoni vezetőket, de a nép számára fontos reformok elmaradtak, az elnyomás csak súlyosbodott, így a Vietkong befolyása és a társadalmi ellenállás tovább nőtt. Közben az amerikai közvéleményt is elborzasztották a sokszor fasisztoid módszereket alkalmazó déli rezsim lépései, bár az ezzel kapcsolatos tiltakozás egyelőre jelképes maradt, nem úgy a keleti blokkban. 

Az amerikai katonai tanácsadók száma JFK elnöksége alatt jelentősen megnőtt (3200-ról bő 16000 főre), bár veszteségeik ekkor még csak néhány tucatnyira rúgtak évente. A tényleges amerikai katonai beavatkozást egyesek tulajdonképpen innen (egészen pontosan 1962-től) datálják, hiszen a dél-vietnámi hadsereg hadműveleteiben számos alkalommal amerikai helikopterek szállították harcba a köztársasági erőket, a dél-vietnámi légierő kétüléses csatagépeiben sok esetben amerikai volt az egyik pilóta, a lombtalanító vegyszerek alkalmazása pedig ekkor kezdődött meg... 

Az elköteleződés szempontjából fontos esemény volt az 1963. november 1-jén történt saigoni puccs. A dél-vietnámi tábornokok ekkor távolították el a hatalomból az egyre népszerűtlenebb Diem elnököt és nagy hatalmú fivérét, de hogy visszatérésüket is megakadályozzák, mindkettejüket agyonlőtték. Mindez az amerikaiak hallgatólagos beleegyezésével történt, akik remélték, hogy akármilyen kormányzat is következik utána, csak jobb lehet. Nem így történt: az egymást váltó junták tovább gyengítették a dél-vietnámi rendszert, amit a kormányellenes erők és a hanoi vezetés is kihasználtak. Mindez megágyazott a hamarosan induló észak-vietnámi beszivárgásnak és így az amerikai beavatkozás következő lépéseinek is.

Kennedy kapcsán azonban fontos elmondani, hogy egyáltalán nem volt a katonai megoldás feltétlen híve. Ha jobban megvizsgáljuk elnöksége történetét, látható, hogy közvetlen tanácsadói határozott véleménye ellenére többször is kiállt a harcoló alakulatok Vietnámba küldése ellen. És bizony tény, hogy ilyesmit már ‘61-ben javasoltak neki… A közvetlen beavatkozás helyett a pénzügyi és a katonai támogatás fokozását választotta, és emiatt érdekes kérdés, hogy vajon mik voltak a szándékai Dél-Vietnám megmentése kapcsán, azaz meddig ment volna el, illetve erről mit gondoltak tanácsadói, a vezérkari főnökök és a hadiipari lobbi prominens képviselői. A szándékaival kapcsolatos vélemények pedig meglehetősen sokszínűek. Az elfogultsággal könnyedén vádolható Robert McNamara és Robert Kennedy például utóbb azt hangoztatta, hogy az elnök sosem ment volna el a nyílt háborúig, inkább kivonja a tanácsadókat, és beszünteti a déli országrész támogatását. Mások, például Noam Chomsky szerint azonban Kennedy nem futamodhatott volna meg: a demokraták nem tehették volna meg, hogy Kína sokszor felrótt “elvesztése” után Vietnámot is átengedik a keleti blokknak, de az elnök férfias imázsa sem bírt volna el egy ilyen kudarcot – röviden: az amerikai presztízst ugyanúgy meg kellett volna védenie, ahogy később Johnson is megpróbálta. Többen úgy vélik, hogy a JFK halála után tudatosan felépített Camelot-mítosz hozta magával azt az egyesek számára idillikus állítást, hogy Kennedy biztosan másképp csinálta volna. Ez viszont azért is bizonyítható nehezen, mert az elnök mindössze három héttel Diem eltávolítása után halt meg. Márpedig a saigoni puccs jelentős, még ha nem is mindent eldöntő lökés volt a már ismert irányba, ugyanakkor az elnök számos döntéséről nem született akkortájt írásos feljegyzés, csak a kortársak visszaemlékezéseiben találunk utalásokat arra, hogy mit mondott vagy mit tervezett a témában közvetlenül 1963. november 22-e előtt. 

És ezzel rá is térhetünk magára a filmre, amelynek központi eleme Kennedy állítólagos vietnámi szándéka, illetve az ezzel szembehelyezkedő mélyállami szereplők aknamunkája. Stone, aki érezhető nosztalgiával viseltetik az egykori elnökkel szemben, és számos kötetet elolvasott a témában, hozzá hasonló véleményen álló emberek nézőpontját vitte filmre, akik könyvet is írtak a témában. A rendező, illetve Zachary Sklar egyfelől tehát Jim Garrison ügyész Gyilkosok nyomában című  (magyarul is megjelent) kötetére, másfelől Jim Marrs Crossfire: The Plot That Killed Kennedy (Kereszttűzben: Összeesküvés Kennedy ellen) című munkájára alapozta a forgatókönyvet. Mindketten kormányzati összeesküvésre gyanakodtak, és előbbi még a bíróság elé is kiállt, hogy igazát bizonyítsa. Ő, vagyis Jim Garrison lett a film főszereplője, a valóságban is igen karizmatikus, bár ellentmondásos New Orleans-i kerületi ügyész. A történet az ő keresztes hadjárata, egy elkeseredett nyomozás krónikája.

Köztudott, hogy a Kennedy halálával kapcsolatos elméletekkel Dunát lehetne rekeszteni. Ezek között egészen vad teóriák is sorakoznak, s számos történész pedig ártalmasnak, felháborítónak, vagy épp szemétre valónak találja Marrs és Garrison – szerintük nagyon is támadható – állításait, így pedig Stone filmjét is. És legyünk őszinték: a JFK-ben valóban sok minden látható és hallható, ami nem bizonyítható, vagy ami kifejezetten hamis, esetleg ami dramaturgiai célból lett “másképp” tálalva. Ezekből a részletekből olyan sok van, hogy még Hahner Péter A nem létező rejtély című könyvében is oldalakon át fejtegeti őket (mármint egy részüket). Az mondjuk tény, hogy nemigen van olyan történelmi film, ami egy az egyben minden részletet hitelesen adna vissza, de tekintve, hogy itt miről is van szó, felmerül a kérdés, jogos volt-e ennyi mindent megváltozatni, avagy szabadosan kezelni, s ezzel egyes nevesített személyek jó hírét is veszélyeztetni? 

Automatikus válaszunk erre az lehetne, hogy nem, de azért tegyük hozzá, hogy az elvileg publikus adatok kapcsán is annyi ellentmondás fedezhető fel a vonatkozó művekben, hogy még eredeti forrásokból dolgozva is összezavarodhat az érdeklődő. (Engem például zavar, hogy Oswaldot olyan sok helyen emlegetik kiváló lövészként, holott az alapkiképzésen kapott “sharpshooter” minősítése nem ezt jelenti: a köznyelvben valóban így mondanák, de aki jobban ismeri az amerikai haderők lövészeti osztályozását, az tudhatja, hogy ez az átlagos képességű lövész jelvénye, és a “kiváló lövész” – ami egyébként még mindig nem precíziós lövész – eggyel efeletti kategória.) A dokumentumok egy része ugyanis eltűnt, illetve bizonyos szerzők szerint más anyagokat módosítottak, hogy az ügyet lezáró Warren-jelentéshez passzoljanak… Szóval pont ebből a témából akár csak 80 százalékban hiteles filmet az alapvető források tiszteletben tartásával is nehéz lenne forgatni, de a JFK hitelessége sokak szerint még így is olyan szerény, hogy a legalapvetőbb történelmi tényeket leszámítva nem is szabad komolyan venni. A Hahner Péter által is idézett Roger Ebert a lényeget a következőképpen fogalmazta meg: 

“A film nem a merénylet tényeit, hanem a vele kapcsolatos érzelmeket dolgozza fel… Pontos képet fest arról a nemzeti lelkiállapotról, mely 1963. november 22. óta jellemez bennünket. Úgy érezzük, hogy nem közölték velünk a teljes igazságot… A JFK olyan, mintha mindazokat a könyveket, újságcikkeket, dokumentumfilmeket és televíziós műsorokat, tudományos igényű vitákat és összeesküvés-elméleteket, melyek 1963 óta napvilágot láttak, kolázzsá dolgozták volna össze… A film nem az igazság feltárásra törekszik, hanem a haragot és az érzelmeket akarja felkorbácsolni.. A film ösztönös megérzéseinket tükrözi. Helyettünk fogalmazza meg sötét sejtelmeinket... Briliáns módon tükrözi szorongásunkat és üldözési mániánkat, szűnni nem akaró elégedetlenségünket.” 

Ilyen szempontból a film valóban kiválóan teljesít, Jim Garrison pedig jól megtestesíti a kérdéseket a valóságban is feltevő, majd nyomozásba kezdő igazságtevőt. Azonban az ő piedesztálra emelése kissé talán túlzó (már csak azért is, mert a források alapján megkérdőjelezhető módszereket is alkalmazott vizsgálatai során). Az, hogy egy tapasztalt ügyész elég bátor ahhoz, hogy akár a kormányzattal is szembeszálljon az igazság érdekében, természetesen dicsérendő, róla filmet csinálni alapvetően jó ötlet. A film első és második harmada valóban izgalmas, azonban a zárásként működő bírósági tárgyalás inkább csak arra alkalmas, hogy összegezze az elhangzott információkat, mert Garrison – minden erőfeszítése és ékesszólása ellenére – ezen a ponton vereséget szenvedett: az esküdtszék ártatlannak találta az összeesküvéssel vádolt Clay Bertrandet. Ennek fényében Garrison nyomozása illúzióromboló módon mintha semmiféle igazi eredményt nem hozna – és nem a titkolózó kormányzat rosszindulata miatt. Ezután csak a stáblista előtt olvasható szöveg hoz némi megnyugvást, amely biztosítja a nézőket arról, hogy a hetvenes években újabb kongresszusi vizsgálat indult a gyilkosság kapcsán, és hivatalosan is elismerték, hogy valószínűleg összeesküvés lehetett mögötte.

A rendező abban a vonatkozásban viszont egyértelmű sikerrel járt, hogy gondolatindító, vitaindító filmet hozott létre, amely egyben az elmúlt évtizedek egyik legjobb politikai thrillere. Aki megnézi, az onnantól fogva valószínűleg sosem fog ugyanúgy gondolkodni a politikáról, mint azelőtt. De azt sem tartom túlzásnak, hogy nagy eséllyel kezébe is vesz majd legalább egy könyvet a Kennedy-gyilkosságról. Stone több alkotása is elindított a teljes médiát érintő diskurzust, de ez esetben még az amerikai kongresszus is elérhetővé tett a nagyközönség számára addig titkosított vizsgálati anyagokat. Ennek ellenére a Kennedy-rejtéllyel kapcsolatos találgatás ma is tart…

Ezek után most már szólnék a technikai oldalról is, amely véleményem szerint a tökéletest súrolja. A rendezővel gyakran együtt dolgozó operatőr, Robert Richardson és csapata Joe Hutshingnak és Pietro Scaliának adták tovább a (több esetben is eredeti helyszíneken, több típusú kamerával) felvett anyagot, akik emellé archív felvételeket is kevertek, de hogy még jobban összedolgozzák a valóságot a forgatókönyv valóságával, időnként fikciójával, egyes saját snittjeiket is dokumentumfilmes képminőségben, fekete-fehérben vágták be. A végeredmény az egyik leglátványosabb és leghatásosabban vágott film, amit tulajdonképpen már ennek tudatában is érdemes újra és újra megnézni.  

A filmzene sem marad el a látványtól. Ezúttal a korszakos slágerek minimális szerepet kapnak, és sokkal lényegesebb John Williams instrumentális hozzájárulása, amely már a történelmi montázst tartalmazó főcím (lásd alább) során megadja az alaphangot. Hol hazafias, hol hátborzongató, hol reményteljes, pont ahogy kell.

A színészgárdát is gyakran emlegetik, és nem véletlenül. Itt nem is csak az a fajta sztárparádé érdemel említést, ami már a kilencvenes években is ritka volt; a kisebb jelentőségű nevek is nagyban hozzájárultak a végeredményhez. A főszereplő Jim Garrisont az akkortájt pályája csúcsát járó Kevin Costner keltette életre. A fiatal Gary Oldman Oswaldként kiváló, bár viszonylag kevés idő jut neki. Joe Pesci David Ferrie-je is telitalálat, mesteri módon hozza a kitaszított gyanúsítottat, minden dühével és szenvedélyével. Említhetnénk még Tommy Lee Jonest, Donald Sutherlandet, Kevin Bacont, Sissy Spaceket, Walter Matthaut vagy Jack Lemmont, de inkább az olyan érdekességeket emelném ki, hogy Garrison fiát a rendező fia, Sean Stone alakítja (aki apja számos filmjében kapott kisebb szerepeket), vagy hogy maga Jim Garrison is látható, méghozzá Earl Warrenként (ahogy a letartóztatott Jack Ruby kéréseit megtagadja egy fekete-fehér börtönjelenetben). 

A filmmel kapcsolatos, sokszor szélsőséges vélemények kiváló reklámnak bizonyultak, így az elismerés mellett a nyereség sem maradt el. A 40 millió dolláros költségvetésű film végül 205 millió dollárt hozott be. Nyolc Oscar-díjra jelölték, ebből kettőt kapott végül meg (nem meglepő módon a fényképezésért és a vágásért). A BAFTA-díjakból szintén kettőt vitt haza, de a legjobb rendezőnek járó díjat Stone “csak” a Golden Globe-kiosztón vehette át. A JFK természetesen nemcsak a mozikban és VHS-en volt elérhető, hanem később DVD-n, majd Blu-Ray-n is megjelent. Az eredetileg 188 perces moziváltozatot kibővítve Stone a rendezői verziót is összeállította, ez 205 perc hosszú. A hazai szinkron elsőre igényesnek tűnik, de olyan otromba félrefordítások is előfordulnak a magyar szövegben, amelyek miatt inkább a feliratos kombót javaslom. 

A JFK ellentmondásai ellenére is ajánlott film mindenki számára. Élvezhetősége, befogadhatósága a mai napig megmaradt, ami sajnos nem kis részben köszönhető annak, hogy a mindenkori kormányokkal és azok módszereivel szembeni társadalmi cinizmus nemhogy nem oldódott fel az elmúlt években, hanem csak nőtt. A film legfőbb üzenete nem is feltétlenül a Kennedy-gyilkossághoz kötődik, hanem az átlagpolgárnak címzett általános érvényű figyelmeztetés: ne légy naiv, használd a fejed, légy tudatában annak, mi történik körülötted. Ezzel az üzenettel pedig nehéz lenne vitába szállni.  

JFK – A nyitott dosszié
(JFK)
Warner Bros. 1991 (188/205 perc)
Rendezte: Oliver Stone
Főszereplők: Kevin Costner, Joe Pesci, Tommy Lee Jones
Zene: John Williams

JFK Revisited: Through The Looking Glass
Ingenious Media 2021 (118 perc)
Rendezte: Oliver Stone
Zene: Jeff Beal