A francia gyarmati uralom évtizedei

Régi adósságomnak teszek eleget most, hogy a 70. évforduló apropóján, legalább röviden és áttekintő jelleggel, de végre sort kerítek arra a konfliktusra, amely Délkelet-Ázsiában megágyazott a szélesebb amerikai beavatkozásnak, és amelyet a nyugati világ kissé tudatlanul első indokínai háborúnak, míg a vietnámi nép francia háborúnak nevez. Nem ígérhetek olyan részletességet, mint amihez a blog olvasói hozzászokhattak az amerikai háború története kapcsán, de arra mindenképpen törekszem, hogy az alapvető háttértudást átadjam, hiszen enélkül az 1954 utáni eseményeket sem lehet teljesen megérteni. 

Francia és spanyol hadihajók támadása Saigon ellen 1859-ben. 
Antoine Morel-Fatio festménye.

A franciák 1858-ban kezdték meg Vietnám gyarmatosítását. Egyfelől be akarták hozni lemaradásukat a brit és holland hódítókkal szemben, másfelől részt akartak maguknak a kínai kereskedelmi lehetőségekből is. Először három tartományt foglaltak csak el, hogy aztán onnan kiindulva, 1886-ra uralmuk alá hajtsák az egész országot. A kínai Quing-dinasztia nem nézte jó szemmel a szomszédban zajló francia hódítást, ám támadásukat a gyarmatosítók visszaverték (ez volt az 1884–85-ös kínai–francia háború), és a tiandzsini megállapodás értelmében Kína végül elismerte az itteni francia uralmat. Nemsokára a huéi szerződést is aláírták, amely Vietnámot három régióra osztotta: Tonkin (a mai Vietnám északi része) és Annam (a mai Vietnám középső része) protektorátus lett, míg Kokinkína (a mai Vietnám déli része) gyarmat. Francia Indokína mint politikai egység 1887-ben jött létre, ebbe a fentieken túl beletartozott a kambodzsai királyság, 1893-tól pedig a laoszi királyságok is. 

Az indokínai francia hódítás lépései

A komoly hagyományokkal rendelkező vietnámi ellenállás természetesen fellobbant, így kisebb-nagyobb lázadások, gerillaakciók és merényletek időről időre előfordultak. Az első jelentősebb felkelés 1885-től 1889-ig tartott. A franciák kegyetlenül megtorolták az ilyen kezdeményezéseket, és emellett is embertelenül bántak a helyiekkel. Tekintélyüket az olyan ázsiai események is kikezdték, mint az 1904–1905-ös japán–orosz háború, amely japán győzelemmel zárult, így az első olyan modernkori konfliktusként vonult be a történelembe, amelyben ázsiaiak győztek le fehér európaiakat. Fejlesztéseket is végeztek (ilyen volt a vasútvonalak kiépítése vagy a kikötők modernizálása), de mindezt elsősorban a termékeny régió gazdasági kizsákmányolásának megkönnyítése érdekében tették. A franciák kereskedtek többek között ópiummal, sóval, gumival, cinkkel és rizzsel.

Francia tisztek megmérgezésének kitervelésével vádolt vietnámi gyarmati katonák fogolyként 1908-ban. Közülük tizenhármat végül lefejeztek, négyet életfogytiglani börtönbüntetésre ítéltek. 

Az első világháború során a francia hadsereg körülbelül 100 ezer indokínai (főleg vietnámi) sorozottat és önkéntest vitt Európába és a Közel-Keletre, akiknek egy része harcoló, egy része pedig kisegítő beosztásban szolgált. A túlélők megváltozott politikai és világnézettel térhettek haza egy olyan háborúból, amely szörnyűségei mellett lehetőséget kínált arra, hogy a lenézés helyett végre elismerést is kapjanak a gyarmattartók oldaláról. Mindeközben számos felkelés is kitört Indokína egész területén, így a franciák kénytelenek voltak megnövelni a biztonsági apparátus létszámát. Ügynökeik a környező országokban is igyekeztek szemmel tartani a vietnámi hazafiakat. Ugyanakkor a húszas években már egyre több vietnáminak engedélyezték, hogy Franciaországban dolgozzon vagy tanuljon. Az Európába eljutó helyieknek volt alkalma franciául tanulni, megismerni a baloldali politikai ideológiákat, hazatérve pedig nagyobb eséllyel juthattak jobban fizető állásokhoz. 

Francia birtokosok és zsoldosaik pózolnak az ellenszegülők levágott fejei mellett... Az ellenállás az ilyen drasztikus módszerek ellenére sem tört meg.

Az 1920-as években létrejött Vietnámi Nemzeti Párt 1929-ben felkelést kezdeményezett, amely kudarcba fulladt. Egy évre rá azonban megalapították az Indokínai Kommunista Pártot egy bizonyos Nguyen Ai Quoc (“Nguyen, a hazafi”) részvételével, aki később Ho Si Minh néven vált ismertté. Ő tudta, hogy Franciaország egyelőre túlságosan erős, és ki kell várni az alkalmat, amikor a gyarmattartók meggyengülnek... Nem is kellett sokat várnia. 1940-ben Franciaország német megszállás alá került, az indokínai francia vezetés pedig meghajolt a japán követelések előtt. Ez volt a jel, amely a franciák gyengeségét aláhúzta. 

Az egyik vietnámi, aki  többek között Franciaországba is eljutott, a később Ho Si Minh néven ismertté vált forradalmár volt. A képen a Francia Szocialista Párt 1920 decemberében tartott éves konferenciáján szólal fel elnyomott népe érdekében. 

1941 márciusában Ho léthehozta a Vietnámi Függetlenségi Ligát, vagyis a Viet Minh-t. Fokozták a fegyveres ellenállást, ráadásul az amerikaiaktól is kaptak már támogatást. 1945 márciusában a japánok bevonultak Indokínába, és lefegyverezték az ottani (immár de Gaulle-nak engedelmeskedő) francia erőket, kétezer tisztjüket pedig kivégeztek. A helyzetet súlyosbította, hogy az országot sújtó éhínség rengeteg áldozatot szedett. A Viet Minh, amely már 60 ezer főt számlált, ekkor rajtaütött számos japán élelmiszerraktáron, és az így nyert rizs egy részét szétosztotta a lakosság körében. Miután bevonultak Hanoiba is, Ho Si Minh 1945. szeptember 2-án, 400 ezer ember előtt kikiáltotta a Vietnámi Demokratikus Köztársaságot. Rövid időre, de úgy tűnt, az ország végre elnyerheti önállóságát. A nagypolitika azonban közbeszólt, ugyanis a második világháborút szinte azonnal követő hidegháború új érdekek mentén kezdődött meg. 

Amikor az amerikaiak még barátok és szövetségesek voltak: OSS-tisztek Ho Si Minh (fehér ingben) és Giap tábornok (fehér öltönyben, kalapban) társaságában, 1945 nyarán

Az Egyesült Államok vezetése tisztában volt Délkelet-Ázsia stratégiai jelentőségével, Roosevelt elnök pedig nem nézte jó szemmel Franciaország rekolonizációs szándékát, mivel nem kedvelte a franciákat, és magát a gyarmatosítás eszméjét sem. Azt javasolta, hogy helyezzék nemzetközi felügyelet alá Indokínát, mielőtt önállóságát megkapná. Ám végül brit nyomásra a jaltai konferencián beleegyezett abba, hogy az egykori gyarmatok korábbi gyarmattartójuk gondnoksága alá kerüljenek vissza a háború végeztével. Roosevelt halála után újra megváltozott a Fehér Ház hozzáállása: Truman elnököt nem izgatta a gyarmati országok sorsa, ráadásul jobban tartott a szovjetektől, mint elődje, és fontosabbnak tartotta az európai erőviszonyok szavatolását. Franciaországnak ebben (és az 1949-ben létrehozott NATO-ban) kulcsszerep jutott, így az amerikaiak de Gaulle kedvére tettek azzal, hogy nem akadályozták Indokína újragyarmatosítását. Az 1940 óta önérzetükben sokszorosan sértett franciák, pontosabban politikusaik jelentős része pedig nagyon is igényt tartott elvesztett és nyersanyagokban gazdag gyarmatukra, amelynek visszaszerzése presztízskérdés lett. Az amerikaiak mindenesetre diplomáciai úton próbáltak hatni a francia vezetésre, hogy egyezzenek ki a vietnámi nacionalistákkal, ahelyett, hogy véres háborúba kezdenek, mivel úgy hitték, Franciaországnak nem lesz elég kapacitása ehhez. Azt ugyanis az amerikai vezetés sem kívánta, hogy Délkelet-Ázsiában ezzel is csökkenjen a nyugati befolyás, a kommunizmus pedig előretörjön. S mivel a rekolonizációs törekvéseket nyíltan nem támogathatták, eleinte csak titokban nyújtottak katonai és pénzügyi segélyt. 

Charles de Gaulle Truman elnök vendégeként a Fehér Házban

Ho Si Minh többször is írt Truman elnöknek, hogy az Egyesült Államok segítségét kérje, és a történelem fintora, hogy többek között azt is megemlítette leveleiben, ami csak bő negyven évvel később valósulhatott meg, nevezetesen, hogy Vietnám az amerikai tőke számára is “termékeny talaj” lenne. Ho üzenetei valószínűleg el sem jutottak Trumanhez, ráadásul kommunista kötődése, illetve előélete arról győzték meg a döntéshozókat, hogy valójában a szovjet befolyás indokínai terjesztője, nem pedig egyszerűen egy nacionalista vezető. Pedig elsősorban az volt, aki azért fordult szovjet és kínai elvtársaihoz, mert csak tőlük remélhetett segítséget, ez azonban nem jelenti azt, hogy Vietnám önállóságát feláldozta volna bármelyikük kedvéért is. 

Ho Si Minh egyik levele Truman elnökhöz 

Az 1945 nyarán tartott potsdami konferencián a szövetségesek megállapodtak arról, hogy Indokínába északon kínai nacionalista erők, délen brit egységek fognak behatolni, hogy a japán erők megadását felügyeljék. 1945 szeptemberében tehát kínai, brit, és nemsokára már francia alakulatok is érkeztek. A frissen szerzett függetlenségnek örülő vietnámiak és a gyorsan megérkező régi-új hódítók között azonnal kitört a küzdelem. Saigonban majdnem polgárháborús állapotok uralkodtak: a Viet Minh nem tudta kézben tartani a helyzetet, és hiába követeltek függetlenséget, a francia tisztségviselők addig nem akartak tárgyalni, amíg a francia uralmat vissza nem állítják. A helyi brit erők parancsnoka, Douglas Gracey vezérőrnagy a lehető leggyorsabban le akarta zárni a vietnámi missziót, vagyis vissza akarta adni a hatalmat a franciáknak, nem tárgyalt a Viet Minh képviselőivel, de még 8000 japán hadifoglyot is újra felfegyvereztett, hogy a város rendjét visszaállítsa. Később 1400 francia hadifogoly is újra fegyvert kapott, és végigfosztogatták a várost, vietnámi tisztségviselőket végeztek ki, majd újra kitűzték a francia trikolórt a város fölé. Másnap vietnámi tömeg gyűlt össze az utcákon, akik válaszul európai civileket mészároltak le. Október elejére megérkezett Leclerc tábornok francia kontingense, átvették Saigon irányítását, majd elfoglalták Vietnám déli részét, de Laoszba és Kambodzsába is behatoltak. 1946 elején, a kínai kivonulás után az északi országrészt is megszállták. 

Visszatérnek a gyarmatosítók... Francia katonák úton Hanoi felé.

Ho Si Minh tudta, hogy a Viet Minh katonai ereje a franciák ellen elégtelen, így tárgyalásokba kezdett Sainteny tábornokkal. A március 6-i hanoi megállapodás értelmében beleegyezett országa korlátozott önállóságába (saját kormánnyal, nemzetgyűléssel, hadsereggel és pénzügyekkel) a Francia Unión belül. A franciák innentől hivatalosan 15 ezer katonát állomásoztathattak Tonkinban, ám ezt a haderőt öt éven belül fokozatosan ki kellett volna vonniuk. Ho kiállt amellett, hogy Kokinkína is Vietnám része, de a francia vezetés ezt az országészt továbbra is gyarmatként kezelte, illetve májusban autonóm köztársasággá nyilvánította, ami az egységes Vietnám eszméjét tovább veszélyeztette. Ráadásul a francia gyarmati vezetés egyoldalúan hozta meg döntéseit, vagyis továbbra sem törekedtek a vietnámi önállóság elismerésére. A nyár folyamán Ho Párizsban is tárgyalt, de tényleges eredmény nélkül: már látta, hogy a korlátozott önállóság csak álca, és újra harcra kerül majd sor. Eközben Giap tábornok leszámolt a Viet Minh belső ellenzékével, ami kommunista szokás szerint kíméletlen tisztogatást jelentett. Az ekkor megmenekült, nem kommunista érzelmű nacionalisták (köztük a Cao Dai és a Hoa Hao szekták tagjai) közül többen a franciák mellé álltak.

Ho Si Minh és Marius Moutet kézfogása az 1946-os fontainebleau-i megállapodás végén. Moutet korábban gyarmatügyi miniszterként dolgozott, és rokonszenvezett a vietnámi függetlenség gondolatával. 

1946 novemberében Haiphong kikötőjében francia és Viet Minh-tisztviselők között vita robbant ki, amely tűzharcba csapott át. A nap végére 247 vietnámi és hét francia veszett oda. Jean Valluy tábornok, az indokínai francia erők parancsnoka a megtorlás mellett döntött. Egy francia hadihajó november 26-án Haiphongot bombázta, minek során 6000 civil veszett oda. Rövidesen utcai harcok törtek ki Hanoiban, és december 20-ára a franciák megdöntötték Ho kormányát. A Viet Minh erői visszavonultak a vidéki területekre. Kitört az indokínai (vagy francia) háború.  

"Franciaország – különös ország. Nagyszerű eszmék hazája, de ha útra kél, ezeket az eszméket nem viszi magával."
– Ho Si Minh

Következik:
Küzdelem a franciák ellen

A cikksorozathoz használt források: 

● America’s Longest War – The United States and Vietnam 1950–1975 (írta: George C. Herring, McGraw-Hill 2001)
● Az indokínai háború (írta: Marian Sienkiewicz; Zrínyi Katonai Kiadó 1982)
● Dien Bien Phu 1954 – The French Defeat that Lured America into Vietnam (írta: Martin Windrow; Osprey 2021)
● Diplomácia (írta: Henry Kissinger; Panem Kft. 2008)
● Franciaország története (írta: Roger Price; Maecenas Könyvkiadó 2001)
● Vietnam – Egy évszázad háborúban (írta: Domokos János; Európa Kiadó n. a.)
● Vietnam – The Decisive Battles (írta: John Pimlott; Guild Publishing 1990)
● The French Indochina War 1946–54 (írta: Martin Widrow; Osprey 2003)
● The NVA and the Vietcong (írta: Kenneth Conboy és Kenneth Bowra; Osprey 1998)
● The Vietnam War – An Intimate History (írta: Ken Burns és Lynn Novick; Alfred A. Knopff 2017)