Rick Rescorla élete 

Akadnak férfiak, akik a legembertpróbálóbb helyzetek közepette érzik csak magukat igazán elemükben, megalkuvást nem ismernek, és ha kell, akár idegen zászló alá is beállnak, hogy küzdjenek azért, amiben hisznek. Az ilyen népmesébe illő alakok közé tartozott egy rettenthetetlen cornwalli legény is.

Rick Rescorla hadnagy az Ia Drang-i ütközet során, 1965 novemberében.
Peter Arnett felvétele. 

Cyrill Richard Rescorla 1939. május 17-én született a délnyugat-angliai Hayle-ben. Az álmos kis település életét jócskán felforgatta a második világháború, amikor az európai invázióhoz szükséges amerikai csapatok összpontosítása megkezdődött. Kisfiúként nagy hatást tettek rá és barátaira a jenki bakák, így minden lehetséges alkalommal velük lógtak, s egyszer még azt is elérték, hogy egyikük megkocsikáztassa őket a dzsipjén. Ricknél az amerikai kultúra iránt érzett rajongás ezzel kezdődött.

Gyerekként

A tanulás nem hozta lázba, a sportban viszont kitűnt és köztiszteletnek örvendett, ugyanis fiatalabb diáktársait minden körülmények között megvédte. A középiskola után egy ideig gépésznek tanult, majd úgy döntött, letudja a kötelező kétéves katonai szolgálatot. A sorozást követő tesztek kimutatták, hogy Rescorla igen intelligens, bár „szokatlan gondolatmintákkal rendelkezik”, ezért a hírszerzéshez osztották be, és nemsokára Cipruson – akkoriban brit protektorátus – találta magát, mely a hidegháború egyik mellékhadszíntere volt: a görög–török ellentétek súlyos helyzetet idéztek elő, és az angol helyőrség egyik oldal számára sem volt szimpatikus. Rick itt szembesült először a brit osztályrendszer merev szerkezetével. Cornwalli származása és munkásosztályt idéző akcentusa ellene dolgozott, ezért kezdte tudatosan megváltoztatni saját beszédmódját és kiejtését. Arra is rájött, hogy tovább kell tanulnia és önmagát állandóan fejlesztenie.

Brit őrjárat Cipruson

A hírszerző munka összességében nem nyűgözte le. Szolgálata leteltével, 1960-ban ezért Rhodesiában próbált szerencsét, ahol égető szükség volt rendőri erőkre. Amit itt tapasztalt, az éppen megszűnő brit birodalom egykori dicsőségére emlékeztette: fekete tisztiszolgája volt, és mikor nem zavargásokat kellett megfékezni, vagy a vadonban járőrözni, Rick ideje nagy részét a testmozgásnak és a könyveknek szentelhette. Rengeteget olvasott, mindenféle témában, Kiplingtől Karl Marxig. Tanulmányozta a marxizmus történetét, és ismerte az orosz forradalom, illetve a sztálini korszak eseményeit is. A kommunizmus iránt érzett ellenszenve innen eredt.

"Légy igazi férfi!" A rhodesiai hadsereg angol nyelvű reklámanyaga.

Ekkoriban találkozott egy kalandvágyó amerikaival: Dan Joseph Hill korábban Belga Kongóban szolgált zsoldosként, valójában viszont az amerikai hírszerzésnek dolgozott, s nemsokára jelentkezett is a rhodesiai haderőbe. Jó barátok lettek, és sokat tanultak egymástól. Közeledett viszont Rhodesia függetlenségének 1964-es kikiáltása: a fehér kisebbség komolyan aggódott a fekete többség reakciói miatt, és megvolt az esélye, hogy ha brit erők érkeznek a rend fenntartására, akár polgárháború is kitörhet. Sem Ricknek, sem Dannek nem akaródzott egy olyan konfliktusba keveredni, ahol esetleg angolokra kell lőniük. Hill tehát az amerikai hadseregbe való belépést javasolta. Tudta, hogy Kuba, Latin-Amerika és Indokína potenciális tűzfészkek, és hogy az amerikai haderőknek emberanyag kell.

Rescorla az amerikai hadsereg tisztjeként

1963 nyarán jelentkeztek szolgálatra az Egyesült Államokban. Nem sokkal az alapkiképzés után már altisztek, majd kiképzők lettek. A következő évben jelentkeztek a tisztképző iskolára, melyet Dan osztályelsőként, Rick pedig kiváló eredményekkel végzett. Szükség is volt a friss tisztekre, hiszen Lyndon Johnson elnök 1965 tavaszán már nem halogathatta tovább a dél-vietnámi helyzet katonai megoldására irányuló intézkedéseket. Ennek keretében vetették be az 1. lovassági (légimozgékonyságú) hadosztályt. Rescorla ebben az alakulatban lett hadnagyi rendfokozattal szakaszvezető.

„Uraim, – kezdte első eligazítását beosztottjainak – feladatunk egyszerű: legyünk a legjobbak.” Harcedzett vezetőként jól tudta, mi kell az embereinek. Akármilyen gyakorlatot is végzett a többi szakasz, ő mindig kétszer annyit csináltatott a katonáival. Egy tiszttársa egyszer megkérdezte tőle, hogy miért futtatja folyton az embereit. „Készülünk a harcra, uram” – felelte tömören. A katonák eleget zúgolódtak, de csak egy darabig: parancsnokuk ugyanis mindent velük együtt csinált, és sokszor akkor sem állt meg, amikor mindenki más megpihent. Sohasem emelte fel a hangját, tekintete azonban mindig megtette a magáét. Egy szóval igazi vezető alkat volt. Eközben egyre több figyelmet szentelt a leendő csatatérnek is: tájékozódott a dzsungelharcászatról, elolvasta többek között a franciákat egykor legyőző vietnámi Giap tábornok Népi háború, népi hadsereg című munkáját, illetve Mao Ce-Tung gerillahadviselésről szóló írásait. Tanulmányozta Indokína történetét, és a helyi nyelvet is tanulta.

1965-ös vietnámi portré

Az alakulat 1965 szeptemberében érkezett meg An Khébe. Rescorla emberei továbbra is kitűntek a többi közül, emiatt azonban többször kaptak veszélyes megbízatásokat. Már első őrjáratukon meg is lett az egység első áldozata – ő maga. Egy másik szakasszal fésültek át egy hegyet, és amikor bajtársaik tűz alá kerültek, Rick egymaga előrement felderíteni. A karján érte lövés, mely csontot nem ért, viszont a seb elég elég mély volt, ezért pár óra múlva, kelletlenül ugyan, de felszállt egy helikopterre. Emberei nem számítottak arra, hogy egyhamar viszontlátják, de tévedtek: mikor másnap visszatértek a bázisra, hadnagyuk felkötött karral már várta őket.

A kisebb rajtaütések alkalmasak voltak arra, hogy harctéri tapasztalatokat szerezzenek, de azt is tudták, hogy az ellenség komoly erőket összpontosít a kambodzsai határ közelében, Pleikutól nyugatra. Ez a vidék, a Közép-vietnámi-felföld stratégiai jelentőségű volt a korábbi konfliktusok során is. A régi mondás szerint aki ezt a területet uralja, egész Vietnámot uralja. Tudták ezt a Vietnámi Néphadsereg vezetésében is, éppen ezért terveztek ide egy nagyobb offenzívát, amellyel ketté akarták vágni a déli országrészt.

Érkezés az X-Ray leszállóhelyre 1965. november 14-e délelőttjén

November 14-én a 7. lovassági ezred 1. zászlóalja, Hal Moore alezredes vezetésével az Ia Drang-völgy mentén rejtőző észak-vietnámi alakulatok felkutatására indult az X-Ray kódjelű leszállóhelyről. A  késő délelőtt bevetett amerikaiakat azonban villámgyorsan körülzárta és megtámadta a néphadsereg két ezrede. Erősítésként a 2. zászlóaljat, köztük Rescorláékat is riadóztatták. Negyedóra alatt a csatatér kellős közepére röpítették őket a helikopterek. Délután öt órára járt, és az érkezőket megdöbbentette a halottak és sebesültek tömege. Rick emberei tartalékban töltötték az első éjszakát.

Az X-Ray leszállóhely parancsnoki állása

Reggel hét órakor az észak-vietnámi erők újabb támadása közepette Rescorláék B századát az előző nap megtizedelt C század felváltására küldték. Éppen elindultak volna, amikor a légi támogatást végző amerikai vadászbombázók közül kettő a parancsnoki harcálláspont közelébe zúdította le napalmtartályait. A felcsapó lángok közt több katona is halálát lelte, s maga Rescorla is enyhe sérüléseket szerzett. A C század körzetébe érve Rick rögtön látta, hogy a kiásott lövészgödrök rossz helyen vannak: a szóban forgó tisztás széléhez túl közel estek, azon túl pedig, a fák közt hemzsegtek az észak-vietnámiak. A hadnagy ekkor kiugrott a fedezékből, és berohant a sűrűbe, mondván, látni akarja a terepet az ellenség szemszögéből is. Mindenki meglepetésére sértetlenül tért vissza, és közölte, hogy gyanúja beigazolódott. Katonái ezután 50 méterrel hátrébb ásták ki saját gödreiket, melyek ezúttal nem két-, hanem háromszemélyesek voltak: Rick úgy okoskodott, ezzel biztosíthatják, hogy míg egy ember tüzel, a másik újratölthet, s a harmadik foglalkozhat a kitartó tüzelés során potenciálisan jelentkező elakadás elhárításával. A környéket még telerakták botlódrótos aknákkal, illetve fényjelzőrakétákkal.

Sebesültek kivonása helikopteren

Ahogy leszállt az éj, Rescorla utasítást adott a szuronyok felcsatolására, illetve parancsba adta, hogy a szomszédos lövészgödrök szóbeli kommunikációt folytassanak. A hadnagy végül cornwalli népdalokat énekelt a parancsnoki állásból, ami meg is nyugtatta embereit. Ezt időnként megfejelte az ezred "Garry Owen!" csatakiáltásával is.

Hajnali négy körül támadás érte az egész szektort. A botlódrótos jelzőrakéták jó előre jelezték az észak-vietnámiak közeledését. A tömegesen támadó ellenség ijesztő elszántsággal igyekezett áttörni a biztos fedezékből tüzelő lovasságiak, illetve az amerikai tüzérség lövedékein, de hiába. Napkeltéig még kétszer ismétlődött meg az előbbi kép: a hullámokban rohamozó kekiruhás katonákat újfent százával kaszálták le. Órák teltek el, míg a századparancsnok utasítására Rescorláék átfésülték a csatateret.

A halottak és sebesültek összegyűjtése a csata után

A nap folyamán újabb rohamot kellett visszaverniük, de a csata első szakasza lezárult. Még egyszer átkutatták a területet amerikai sebesültek és halottak után. Rescorláékat ezután Pleikuba vonták vissza. Senki nem volt ünneplő hangulatban, de a szakasz most is kitűnt a többi közül: bár súlyos nyomás alatt álltak, és a leghevesebb támadásokat is visszavetették, mindössze öten estek el közülük.

Az ütközet azonban nem ért véget. Miután egy B–52-es bombázókötelék légi csapást mért a közeli Chu Pong-fennsíkra, a 2. zászlóalj (illetve az 5. egyik százada) másnap, 17-én reggel elindult az X-Ray-től a nyolc kilométerrel arrébb kijelölt Albany leszállóhely felé. Az élen egy felderítő szakasz haladt, mögöttük egyetlen hosszan elnyúló menetoszlopot képeztek a többiek. Négyórás gyaloglás után elérték a célterületet, egy hatalmas tisztást. Arra sem volt azonban idejük, hogy beássák magukat, amikor kézifegyverek és aknavetők nyitottak rájuk tüzet. Az egész oszlopot támadás érte.

Védőállásban

A parancsnokság erősítést rendelt a körzetbe. Rescorla szakasza alkonyatkor érkezett a csatatérre. Az erős ellenséges tűzben találat érte a leszállni próbáló pilótájukat, és Rick látta, hogy menekülni akar, ezért katonáival együtt kivetődött a négy méter magasan lebegő helikopterből. A nem túl kellemes földet érés nem zavarta meg abban, hogy az előttük felbukkanó három észak-vietnámit gyorsan lekaszálja. Ezután az A század parancsnoki körletébe száguldott, ahol optimizmusa és harci szelleme néhány perc alatt mindenkire átragadt.

Rick hamarosan átlátta, hogy miféle baklövések vezettek idáig: először is a menetoszlopnak számítania kellett volna jelentős észak-vietnámi erőkre, hiszen eleve ezért vetették be őket ebben a körzetben. Másodszor, nem kaptak helikopteres légi támogatást. Harmadszor, nem küldtek felderítőket a szárnyakra. Ráadásul nem sokkal a rajtaütés előtt három ellenséges katonát fogtak el. Kihallgatásukra a tisztek nagy része előrement, míg a századok többsége egyszerűen lepihent, miközben továbbra is szét voltak húzódva, így az amerikaiak három nagyobb és több kisebb csoportra szakadtak.

Mielőtt elszabadult volna a pokol: a tisztek egy elfogott
észak-vietnámi katonát kérdeznek ki az Albany közelében

Az ellenség éjszakai támadásai ellenére a védelem kitartott. A távoli segélykiáltások azonban aggasztották Rescorlát, főleg, miután az egyik elszakadt szakasz tagja elérte őket, és elmondta, hogy az észak-vietnámiak az erdőt járva kivégzik a sebesült amerikaiakat: ő maga csodával határos módon úszta meg a dolgot, miután szájba lőtték őt. A golyó a nyakán át távozott és a katona ugyan eszméletét vesztette, de életben maradt. Hajnali négy óra körül kapcsolatba léptek a C század egyik túlélőjével. Rick másodmagával útra kelt és óvatosan kúszva megközelítették a kérdéses helyet, mely „az ördög mészárszékéhez” hasonlított. A századból csak kilenc sebesültet találtak még életben.

A zsákmányolt kürt, amely később
a Katonák voltunk filmváltozatában is feltűnt 

November 18-a reggelén utasítottak mindenkit a peremsávon, hogy adott jelre nyissanak össztüzet. Tudván, hogy csúnyán szétszóródtak, és tele van a környék sebesült vagy lapuló amerikaival, Rick nem helyeselte az ötletet. A tüzelésre csak elszórt válaszlövések érkeztek. A lovasságiak ezután átfésülték a környéket. Rescorla egy elesett észak-vietnámi katonánál kürtöt talált; a hangszer a felirat szerint 1900-ban készült Párizsban. Magához vette és a zsákmány másnap hajnalban már szerepet is kapott, a peremsávot ugyanis újabb támadás érte három órakor. Rick egy hozzáértő katonája kezébe nyomta a kürtöt, aki rohamot játszott rajta, bajtársai pedig ordítva nyitottak tüzet a feléjük özönlő ellenségre. A hatás nem maradt el, a támadás viharos gyorsassággal elapadt.

A következő két nap során összegyűjtötték elesett bajtársaik tetemeit. A felpuffadt holttestek tömegének látványa még Rescorla kőkemény szakaszát is megrázta. Amikor egy riporter megkérdezte a hadnagyot, hogy mi ennek a helynek a hivatalos neve, ő keserűen csak annyit mondott: „Little Big Horn.” (Custer tábornok, a 7. ezred egykori parancsnoka ott veszítette életét emberei oldalán 1876-ban, az amerikai őslakosok ellen vívott gigantikus csatában; a név a lovassági fegyvernem leghírhedtebb vereségét idézi.)

Megemlékezés az Ia Drang-i csata elesettjeiről

A zászlóalj visszatérése után a századparancsnok, Diduryk százados azzal a kéréssel fordult Rickhez, hogy a zsákmányolt kürt, ahogy a szakasz beceneve („Hard Corps”) is, mostantól legyen az egész B századé. A hadnagy természetesen beleegyezett. Másnap a hálaadás ünnepe volt, amit pulykával ültek meg a Vietnámban harcolók is. A lakomát csak az amerikai főparancsnok, Westmoreland tábornok érkezése szakította meg, aki lelkesen szónokolt az Ia Drang-i győzelemről. Rescorla nem tudott együtt érezni vele… Minden eddigi tapasztalata kevés volt ahhoz, hogy csak úgy feldolgozza az elmúlt napok szörnyűségeit, de kezdte megérteni, mit éltek át a világháborúk túlélői.

Az ütközet végső soron keserédes győzelmet hozott az amerikaiak számára. Az észak-vietnámi offenzívát sikerült megakasztaniuk, és az ellenség visszavonult a kambodzsai határ mögé, miután több mint 1500 halottat, durván 1200 sebesültet és csaknem 160 foglyot veszített, miközben az 1. lovassági hadosztály 304 elesettet és 524 sebesültet tudhatott magáénak. A légimozgékonyságú harcászat a gyakorlatban is bizonyított, más kérdés, hogy a Vietnámi Néphadsereg is rengeteget profitált később az itt szerzett tapasztalatokból.

Az 1. lovassági hadosztály felderítői

Nem sokkal ezután Rescorla új megbízatást kapott: egy felderítő szakasz parancsnoka lett. Köztudottan kemény feladat volt ez, de Rick ebben is kihívást talált. Az előírt 15-20 fős osztagok helyett az ötfőseket részesítette előnyben, és sokszor nemcsak pár napot, hanem akár több hetet is eltöltött odakint velük. Mikor egy másik századdal együtt járták a sűrűt, tiszttársa, Larry Gwin így írta le őket:

“Megláttam Rescorlát és mit mondjak, örültem, hogy a mi oldalunkon áll. Jézusom, de gonoszul nézett ki! Ő is meglátott, és barátok voltunk, meg minden, de látszott, hogy teljesen fel van húzva. Úgy haladt el mellettem, mintha ott se lennék. Lassan lépkedett, óvatosan tette le a lábát. Az emberei úgy követték, mint a kísértetek. Csendben suhantak el mellettünk, kikent arccal, bozótkalapban, a szemük a terepet fürkészte, fegyverük készenlétben. Ha sötét lett volna, meg sem hallottam volna őket. Hátborzongató volt.”

Rick hidegvére legendás volt. Egy ízben épp egy falut közelített meg járőrével, s mikor elérte a faluszéli épületet, és befordult a sarkon, úgy 30-40 észak-vietnámi katonát látott meg, akik neki háttal éppen egy előadást hallgattak odabent. Az előadó megrökönyödött tekintetére hátrafordultak a váratlan jövevény felé. A hadnagy – mint aki egy teadélutánt zavart meg – összetéveszthetetlen brit akcentussal csak annyit mondott: “Óh, bocsássanak meg!” – azzal sarkon fordult és futásnak eredt, felderítői pedig vele együtt rohantak. A meglepett ellenség felocsúdott, és tüzelni kezdtek a menekülő amerikaiakra, akik azonban már messze jártak, és néhány óra múlva helikopteres kiemelést kértek. A következő hetekben visszatértek még a körzetbe, de akkor már nyomát sem találták az észak-vietnámi alakulatnak.

Hill és Rescorla újra együtt

Barátja, Dan Hill 1966 januárjában érkezett meg Saigonba. Áprilisban végre találkozhattak, s bár Hill hivatalosan eltávozáson volt, egy ötnapos őrjáratot is vezettek együtt, melynek során bebizonyíthatta, milyen remek elővéd. Mikor aztán némi pihenésre került sor, hosszasan elbeszélgettek a vietnámi helyzetről. Noha kormányuk döntéseit nem akarták megkérdőjelezni, el kellett ismerjék, hogy a háború vége még messze van, és az alkalmazott amerikai harcászati módszerek egyszerűen nem elég hatékonyak. Rescorla még azzal a gondolattal is eljátszott, hogy a konfliktust a hadiipari lobbi erőszakolta ki, és Kennedy elnököt is azért gyilkolták meg, mert be akarta szüntetni a vietnámi szerepvállalást. Rick mostanra komolyan megváltozott. Például – egyfajta érzelmi önvédelemként – már nem tanulta meg emberei nevét és nem akarta őket közelebbről megismerni, ahogy a megölt ellenfeleket sem számolta kétszáz felett.

A csatatéren is találkoztak. Hill épp Trung Luong falucska környékén egy csapdába esett légideszantos alakulat felmentésén munkálkodott, mikor egységét földhöz szegezte az ellenség tüze. Rick négy helikopterrel indult a megsegítésére, de nem tudott a körzetben landolni, ezért a legközelebbi támaszpont felől közelítette meg a helyszínt. Hillék egész éjszaka virrasztottak, és visszaverték a megújuló észak-vietnámi rohamokat. Szerencsére Moore alezredes napkeltekor jelentős erőkkel megérkezett helikopterein és felmentette a bekerített amerikaiakat, akik addigra legalább 300 katonájukat elveszítették. Mire a falut átfésülhették, az ellenséges erők eltűntek földalatti járataikban, de ők is jelentős, durván 850 fős veszteséget szenvedtek.

Rescorla 1966 júliusában, Hill pedig 1967 januárjában hagyta el Vietnámot. Mindketten számos kitüntetést kiérdemeltek, többek közt az Ezüst Csillagot, a Bíbor Szívet, és több Bronz Csillagot is. Harcedzett tisztként ezután Fort Benningben oktattak – Hill például gerillaharcászatot –, és nemsokára a századosi előléptetésükre is sor került. Ráadásként Rescorla végre megkapta az amerikai állampolgárságot, és egyre komolyabban foglalkozott az írással is. Mikor aztán döntenie kellett arról, folytatja-e katonai pályáját, úgy döntött, inkább békésebb foglalkozást választ (bár tartalékos tiszt maradt 1990-ig, mikor is ezredesként szerelt le). Egyrészt életkora aggasztotta, másrészt egyre jobban kételkedett a vietnámi konfliktus jogosságában. Jelentkezett tehát az Oklahomai Egyetemre. Hill ezzel szemben a seregben maradt, és 1968 áprilisában visszatért Délkelet-Ázsiába.

Rescorla az egyetemen elsősorban az írásra koncentrált, de emellett éjjeliőrként is dolgozott egy ideggyógyintézetben, sőt, a Nemzeti Gárdánál is oktatott. Saját háborús regényét, a Pegazust soha nem adatta ki, de vadnyugati történeteiből sikerült publikálnia jó párat. 1971-ben diplomázott, majd beiratkozott a jogra – nem is annyira gyakorlati okokból, hanem egészséges érdeklődésből. Egy évre rá pedig megházasodott. Felesége, Betsy 1976-ban hozta világra fiukat, Trevort, 1978-ban pedig Kim lányukat.

Tartalékos tisztként

Rick egy ideig a Dél-Karolinai Egyetemen tanított büntetőjogot, majd Chicagóba költöztek, ahol a Continental Illionis National Bank biztonsági igazgatója lett. Intézkedései nyomán az elkövetkező években egyetlen sikeres rablás sem történt az intézet fiókjaiban és pénzszállítmányaiban. A személyzet éberségét is gyakran tesztelte váratlan riadógyakorlataival.

1984-ben aztán New Jersey-be települtek át, ahol Rescorla biztonságtechnikai szakértőként dolgozott a Dean Witter Securities nevű cégnek. Főnökként ugyanúgy törődött embereivel, mint katonatisztként. A nyolcvanas évek végén pedig egyre jobban aggódott a terrorveszély miatt, és tudatában volt annak, hogy munkahelye, a World Trade Center mennyire nyilvánvaló célpont egy ilyen jellegű támadás számára. Épp ezért felkérte barátját, az akkor már leszerelt Hillt, hogy legyen az asszisztense, mert szeretne egy tanulmányt készíttetni az épület sebezhetőségéről. Be is járták a komplexumot, és Dan arra jutott, hogy az őrizetlen parkolóba simán be lehetne hajtani egy robbanóanyaggal megrakott teherautóval, amit aztán távirányítással is a levegőbe lehetne röpíteni. Jelentésüket elküldték az illetékes szerveknek, akik azzal dobták vissza Rescorlának, hogy ne aggódjon a garázsszint miatt, mert nem az ő felelőssége. (Rajtuk kívül egyébként a körzeti biztonságiak is hasonló következtetésekre jutottak, és ezt korábban már írásba adták, de a hivatalos szervek szerint a terrorveszély egyre gyengült – így gondolkodtak 1990 környékén).

A We Were Soldiers Once... and Young első kiadása, a borítón Rescorla képével

Ekkoriban már rebesgették, hogy Hal Moore és Joe Galloway könyvet akarnak írni az Ia Drang-i csatáról. Moore személyesen Ricket is felhívta, és arra kérte, foglalja össze emlékeit a kiadványhoz, amit az egykori hadnagy végül meg is tett. Az 1992-ben megjelent kötet, a We Were Soldiers Once… and Young (Egykor katonák voltunk… és fiatalok) hatalmas sikert aratott. A mű részletesen, óráról órára haladva mutatja be az ütközetet, részben személyes beszámolók segítségével, a borítón pedig a katonáit harcba vezető Rescorla fotója szerepelt. Mindennek hatására negyed évszázad múltán kapcsolatba lépett régi bajtársaival, és részt vett következő találkozójukon is.

Aztán 1993. február 26-án bekövetkezett, amitől Rick jogosan tartott: terrortámadás érte a World Trade Centert, méghozzá a Hill által vázolt módon. Egy iszlám terrorista majdnem 700 kilogramm robbanóanyagot juttatott be egy teherautón, mely a garázsszinten robbant. Mindössze öt emeletet érintett a detonáció, öt ember halt meg és körülbelül 1000 ember sérült meg, vagyis a kár elhanyagolható volt a nyolc évvel későbbi támadáséhoz képest. Rescorla a helyén volt, és természetesen részt vett a kiürítésben.

A World Trade Center garázsszintje az 1993-as terrortámadás után

Rick és Dan újra összedugták a fejüket, mivel meg voltak győződve arról, hogy a terroristák továbbra is le akarják dönteni az ikertornyokat, és legközelebb valami mással próbálkoznak majd. Mondjuk egy táskaatombombával, esetleg egy teherszállítógépet vezetnek az épületnek. Ez utóbbit a Microsoft repülőszimulátorával le is modellezték, és megállapították, hogy gyerekjáték lenne kivitelezni. Megint írtak egy jelentést a vállalat főnöke számára: ebben kitértek az iszlám terrorizmus érezhető taktikai és technikai fejlődésére, a World Trade Center mint jelkép jelentőségére, és a repülőgépes támadás potenciális lehetőségére is, illetve javasolták, hogy a cég költözzön egy másik komplexumba. Érdemi intézkedés azonban nem történt, Rick pedig annyit tehetett csak, hogy a hozzá tartozó 22 emeleten még szigorúbb biztonsági intézkedéseket foganatosított.

Közben prosztatarák támadta meg, és bár az operáció sikeresen végződött, a kór átterjedt a csontvelőjére. Az orvosok négy-öt évet jósoltak még neki. Ekkorra házassága is tönkrement, és végül el is vált Betsytől, bár kapcsolatuk megmaradt. Később azonban megismerkedett egy Susan Greer nevű hölggyel, aki nagy hatással volt rá, és 1999-ben nőül is vette.

Második feleségével, Susannel

Amikor a Katonák voltunk filmváltozata már sínen volt, Rescorla egyre izgatottabb lett. Biztosra vette, hogy önmagát is viszontláthatja majd a vásznon, hiszen a zsákmányolt vietnami kürt kitörölhetetlen eleme volt az Ia Drang-i ütközet történetének. Amikor aztán kézhez kapta a forgatókönyvet, elmondhatatlan csalódások érték. Például nem szerepelt benne név szerint, bár a szkript olyan részleteket is tartalmazott, melyek az ő nevéhez köthetők, ezenkívül néhány híres mondatát Moore alezredes szájába adták. Összességében lesújtó véleménnyel volt az egészről, egy ócska westernhez hasonlította, amely a történelmi hűség helyett a szórakoztatásra helyezi a hangsúlyt.

A Katonák voltunk filmváltozata nem nyerte el Rescorla tetszését

Rick és Dan 2001 áprilisában Fort Benningbe utaztak, ahol Rescorla bekerült a Hírességek csarnokába. Ennél talán sokatmondóbb volt az a részlet, amikor bekopogtatott hozzájuk néhány fiatal tisztjelölt, hogy kezet rázhassanak a két legendás katonával. A spontán tiszteletadást a lakosztály bárszekrényének tartalma bánta…

New York, 2001. szeptember 11.

Ugyanazon év szeptember 11-én Rick utoljára indult munkába. Irodája a World Trade Center déli (kettes számú) épületében volt, s nem sokkal azután, hogy 8:46 körül az első, al-kaidás terroristák által eltérített repülőgép belerepült az északi toronyba, Rescorla hangosbemondót ragadott és megkezdte a kiürítést saját szintjein, bár a hivatalos szervek szerint erre egyelőre nem lett volna szükség, mivel nem láttak közvetlen veszélyt. Az események azonban most is őt igazolták, ugyanis hamarosan a déli tornyot is becsapódás rázta meg. A dolgozók tömegesen áramlottak a lépcsőházak felé, Rick pedig rettenthetetlen nyugalommal végezte a dolgát, s közben Susannel és Dannel is beszélt mobiltelefonon. Utóbbival közölte, hogy szinte mindenki távozott már a hozzá tartozó emeletekről, de embereivel még gyorsan átfésülik a szinteket, mielőtt maguk is távoznának. Úgy számolta, van még egy kis ideje, mielőtt a déli torony is összedőlne. Ezúttal tévedett... Felesége és legjobb barátja a tévében nézte végig, amint az épület pár perc múlva összerogy, maga alá temetve Rescorlát is.

Rescorla hangosbeszélő segítségével irányítja a World Trade Center
kiürítését 2001. szeptember 11-e délelőttjén

Az emlékére rendezett gyászszertartáson számos túlélő megjelent abból a 2700-ból, akik neki köszönhették az életüket. Susan nehezen viselte férje elvesztését, főleg, mert tudta, Ricknek bőven lett volna ideje elhagyni az épületet. Hill azonban megmagyarázta, hogy Rescorla számára ez volt a létező legtermészetesebb halálnem:  

“Az ilyen személyiségek nem öregemberként halnak meg. Nem ez a sorsuk, és nem is lenne helyes. Isten nem engedheti, hogy elgyöngült, kivénhedt, magatehetetlen figurákként múljanak ki. Egyes emberek azért születnek, hogy halálukkal is példát mutassanak a többi paprikajancsinak.”

Szobra Fort Benningben áll, de nevét a World Trade Center
helyén található emlékmű és egy szülővárosában felállított obeliszk is őrzi

Rick Rescorla emlékét többek között a World Trade Center helyén álló emlékmű őrzi, melynek S-46-os panelén az ő neve is szerepel, de szülővárosában is felállítottak egy kőtömböt a tiszteletére. Az amerikai Nemzetbiztonsági Hivatal egy katasztrófavédelmi díjat nevezett el róla, de még egy délnyugat-angliai expresszvonat is viseli a nevét. A legméltóbb és legszemélyesebb emlékmű mégis Fort Benningben, a Gyalogsági Múzeum mellett áll 2009 óta: az őt ábrázoló életnagyságú szobrot természetesen az elhíresült Peter Arnett-féle fotóról mintázták. Életéről James B. Stewart írt könyvet Heart of a Soldier (Egy katona szíve) címmel 2002-ben, de egy brit dokumentumfilm is készült róla, a The Man Who Predicted 9/11 (Aki megjósolta a szeptember 11-i terrortámadást).

Forrásjegyzék:
• Heart of A Soldier (írta: James B. Stewart; Simon & Schuster 2003)
• Train named after Cornish 9/11 hero Rick Rescorla https://www.bbc.com/news/uk-england-cornwall-47866351
• 'The love of my life was a 9/11 hero and 20 years on I cry for him every single day' https://www.mirror.co.uk/news/uk-news/the-love-life-911-hero-24909834
• We Were Soldiers Once... And Young (írta: Harold Moore és Joseph L. Galloway; Corgi Books 2014)