Az enyhülési politika és a húsvéti offenzíva

1972 elején úgy tűnt, az amerikai beavatkozás rövid időn belül már valóban lezárul: a csapatok kivonása folyamatosan zajlott, a háború vége azonban még váratott magára, Dél-Vietnám sorsa erősen kérdéses maradt, és az egyik legsúlyosabb összecsapás még hátra volt. 

Dél-vietnámi tengerészgyalogos viszi hátra bajtársa holttestét
az 1. főút környékén folyó harcok során, a húsvéti offenzíva idején

Le Duan, a Vietnámi Kommunista Párt központi bizottságának főtitkára 1971 őszén újabb offenzívát tervezett, annak ellenére, hogy idő kérdése volt csak, hogy amerikai ellenfelük végleg elhagyja a csatateret. A lehetőségekről már tavasszal tárgyalt a szovjet vezetéssel, akik nemcsak támogatták az ötletét (gondolván, ez az ő helyzetüket javítja majd a közelgő szovjet–amerikai tárgyalásokon), hanem ígéretet tettek újabb fegyverszállítmányok küldésére. A Vietnámi Néphadsereg fegyverzete ennek köszönhetően jelentősen bővült és modernizálódott: több mint ezer harckocsi (köztük T–54-es és T–55-ös típusok), több száz légvédelmi gépágyú, mobil légvédelmirakéta-indítók és jelentős számú teherautó érkezett. Az új harceszközöket hadgyakorlaton is kipróbálták, emellett a ‘71-es laoszi összecsapások tanulságait is feldolgozták.

Le Duan előadást tart

A hanoi vezetés tagjai közül többen is óva intették Le Duant, mondván egy hagyományos hadművelet során az amerikai légi fölény révén súlyos veszteségeket szenvedhetnek, de nem törődött velük. Úgy vélte, mivel 1972 elnökválasztási év, az amerikai vezetés nem vethet már be újabb erőket anélkül, hogy Nixon újraválasztási kampánya veszélybe ne kerüljön. Egyben demonstrálni akarta a kapott modern haditechnikát, és olyan súlyos csapást mérni a köztársasági erőkre, ami a vietnamizálás kudarcát bizonyítja majd, mindezáltal diplomáciai vonalon előnyhöz jutni. A források nem értenek egyet abban, hogy mindezt amolyan végső csapásnak szánta-e, vagyis Dél-Vietnám teljes legyőzése, de legalábbis egy fegyverszüneti egyezmény kikényszerítése volt a cél (a néphadsereg hivatalos történetírása kiáll emellett), vagy mindössze egy újabb lépésnek a győzelemhez vezető úton. Eközben a párizsi béketárgyalásokat is késleltették, mert olyan időpontban akarták folytatni, amikor az offenzíva már zajlik, hogy kihasználhassák annak hatását. 

A néphadsereg alakulatai felvonulnak a határra. Korszerűbb harckocsitípusok mellett a T–34/85-öt is használták.

Az említett haditechnika bevetéséhez a Ho Si Minh-ösvény egyes útszakaszait kiszélesítették, újabb üzemanyagraktárakat és pihenőhelyeket létesítettek, légvédelmirakéta-indítókat telepítettek, illetve csapatokat vonultattak fel. A páncélozott alakulatok mozgatása így sem volt könnyű vagy gyors: a 171. észak-vietnámi páncéloszászlóaljnak például két hónapjába telt 1200 kilométer megtétele. Hogy minimalizálják a légicsapások okozta károkat, kisebb kötelékekre bontva mozogtak. 

Nguyen Hué, más néven Quang Trung, más néven Nguyen Quang Binh császár szobra (született 1753-ban, uralkodott 1788-tól 1792-ig). Vietnám történelmének egyik legsikeresebb hadvezére volt.

Az offenzíva a 18. századi császárról és hadvezérről, Nguyen Huéról kapta nevét. A parancsnok Vo Nguyen Giap tábornok lett, aki körülbelül 200 ezer katonával és 400 harcjárművel három irányból kívánt támadást indítani, kisebb időbeli eltéréssel. Először a demilitarizált övezet felől (3 hadosztály, 3 önálló gyalogezred, 2 légvédelmi hadosztály, 9 tábori tüzérezred, 2 páncélosezred, 2 műszaki ezred, ill. 16 egyéb zászlóalj): az itteni alakulatok dél, pontosabban Hué és Da Nang felé nyomulnak majd, miközben nyugati irányból, az Ashau-völgyből is érkeznek egységek. Ez a délebbi régiókban állomásozó dél-vietnámi erők átcsoportosítását is kiváltotta volna, de nem sokkal később megindult volna a második támadás is (3 hadosztály, 4 önálló gyalogezred, 2 tábori tüzérezred, egy páncéloszászlóalj, illetve 9 egyéb önálló, ezred- vagy zászlóaljerejű alakulat), Tay Ninh és Binh Long felől Saigon, illetve a Mekong-delta felé. A harmadik csapás (benne 2 hadosztály, 4 önálló gyalogezred, 5 tüzér-, műszaki és rohamutász ezred, 6 légvédelmi és egy páncéloszászlóalj) a Közép-vietnámi-felföldön át Kontum felé irányult, hogy aztán Binh Dinh tartományban kijussanak a tengerig, ezzel kettévágva az országrészt. Bár a terv részét képezte a népi felkelés kiváltása, ezúttal nem alapoztak rá úgy, ahogy a ‘68-as Tet-offenzíva idején, más szóval alapvetően hagyományos katonai invázióra készültek. 

Az offenzíva térképe

Az amerikai hírszerzés és felderítés jóvoltából a határ menti észak-vietnámi csapatösszevonások nem maradtak titokban. 1971 végén és 1972 elején ezért az amerikai és a dél-vietnámi légierő gépei légicsapásokat mértek az ott felvonultatott északi erőkre. Az eddigi tapasztalatok nyomán a szövetséges hadvezetés a holdújévi időszakra (ami abban az évben február közepére esett) várta a támadás kezdetét. Amikor ez elmaradt, a köztársasági erők fellélegeztek, Abrams tábornokot a sajtó tűz alá vette korábbi figyelmeztetései miatt, de a világ ekkortájt amúgy is Nixon elnök történelmi jelentőségű kínai látogatására figyelt. 

Nixon egy teljes hetet töltött Kínában 

Az amerikai elnök február 21-én érkezett Pekingbe, hogy a kínai vezetéssel tárgyaljon. A nyitás a változó hidegháborús politika egyik fontos lépése volt (és Nixon egyébként már sok évvel korábban szorgalmazta). A Fehér Ház ekkor már kész volt kihasználni a megromlott szovjet–kínai viszonyt. Hanoiban nagyon rossz néven vették, hogy szomszédjuk a hátuk mögött az amerikaiakkal parolázik, ugyanúgy, ahogy 1954-ben is történt, amikor a genfi megállapodást és Vietnám kettéosztását a pekingi vezetés is elfogadta, ezzel tulajdonképpen megágyazva a háborúnak. 

Észak-vietnámi tüzérség

A Nguyen Hué offenzíva (amely időzítése miatt a nyugati világban “tavaszi offenzíva” vagy “húsvéti offenzíva” néven lesz ismert) 1972. március 30-án indult meg. A szovjet gyártmányú nehéztarackok tűztámogatása mellett a 304., a 308. és a 324.B észak-vietnámi hadosztály átözönlött a demilitarizált övezeten, elsöpörve a dél-vietnámi hadsereg 3. hadosztályának tapasztalatlan egységeit. A vezetési problémáktól is szenvedő köztársasági erők pánikszerűen menekültek a Mieu Gang folyóig. Dong Hánál az amerikai tanácsadók unszolására felrobbantották a hidakat, a néphadsereg alakulatai így kénytelenek voltak nyugat felé, Cam Lo felé kerülni, hogy ott kapcsolódjanak össze az Ashau-völgy felől érkező egységekkel. 

Észak-vietnámi gyalogság támadásban

A dél-vietnámi erők a kedvezőtlen időjárás, az éppen beköszönő monszun miatt egyelőre csak korlátozott légi támogatást kaptak, ráadásul két nap múlva a megújuló északi támadások is eredményt hoztak. A határ menti támaszpontok egymás után estek el, a néphadsereg egységei pedig átkeltek a Cam Lo-i hídon. A déli erők ismét visszahúzódtak, hogy új védelmi vonalat alakítsanak ki a Cua Viet folyótól Dong Hán át Quang Tri városáig.

Dél-vietnámi M–48-as páncélosok a 9. főútnál,
Dong Ha körzetében, 1972. április 9-én

Április 5-én az offenzíva második szakasza is megkezdődött a déli régióban: az 5., a 7. és a 9. észak-vietnámi hadosztály, illetve támogató alakulataik a kambodzsai határ felől Tay Ninh felé támadtak. Thieu elnök csapatokat vezényelt oda, de április 5-én a néphadsereg 9. hadosztálya így is sikeresen tört előre Loc Ninh városa felé, amelyet 8-án el is foglalt. Ezzel elvágták a Saigonba vezető 13. főutat. A Mekong-deltában részben a Vietkong gerillaegységei lendültek támadásba, és kihasználva, hogy a köztársasági erők nagyját átvezényelték a súlyos harcok helyszíneire, lerohantak és elfoglaltak számos helyőrséget és települést, ezzel megakasztva az itteni pacifikálisi programot is.  

Dél-vietnámi foglyok oszlopa

A főváros védelmében a VKH 5. hadosztálya An Locban, a 21. és a 9. hadosztály pedig Lai Khénél állt fel. A 7. és a 9. észak-vietnámi hadosztály nemsokára megszorongatta őket. James Hollingsworth vezérőrnagy, a III. katonai körzet rangidős amerikai tanácsadója ezért légi támogatást kért és kapott, így az An Loc elleni április 13-i támadások amerikai csatahelikopterek és könnyűbombázók tüzében folytak. Az észak-vietnámi páncélos járművek ellen a déli katonák pedig nagy számban és eredményesen használták az amerikai gyártmányú M–72 LAW páncéltörő fegyvert. Súlyos harcok következtek, a néphadsereg tüzérsége szinte megállás nélkül lőtte a várost, amely körül lassan bezárult a gyűrű. Úgy tűnt, nemsokára tényleg megnyílik a Saigon felé vezető út a VNH előtt. Az utánpótlás biztosítása és a sebesültek kiürítése az amerikai helikopterekre maradt, amelyeknek különösen nehéz dolguk volt az igen erős légelhárító tűzben. Az erősítésként küldött köztársasági csapatoknak csak elenyésző része tudta áttörni az ostromzárat, amelyet vadászbombázók és B-52-esek vettek tűz alá. Thieu elnök An Locot a déli kitartás jelképének nevezte. 

Sebesült dél-vietnámi katonák egy teherautó platóján

Az offenzíva harmadik szakasza április 12-én vette kezdetét. A Közép-vietnámi-felföldön elszórt köztársasági bázisokat (például Dak Tónál és Ben Hetnél) súlyos tüzérségi támadások érték, és egyiket a másik után adták fel. A déli erők Kontum városa felé vonultak vissza, amelyet május 14-én vett ostrom alá a néphadsereg, a légicsapások és a keményen ellenálló köztársaságiak azonban útjukat állták. A következő napokban még B-52-eseket is bevetettek a nagy tömegben támadó északi erők ellen, akik hiába nyertek itt-ott teret, május 31-re vissza kellett húzódniuk, részben mivel a felmentő köztársasági alakulatok bekerítéssel fenyegették őket. Közben egy másik északi hadosztály Binh Dinh tartomány tengerparti területei felé tört. Több várost is elfoglaltak, illetve elvágták az 1. főutat, de a légicsapások és a megerősödő déli ellenállás megakasztotta őket. Eközben a dél-vietnámi II. katonai körzet parancsnokát, Ngo Dzu altábornagyot leváltották, helyére Nguyen Van Toan altábornagy került. 

Az amerikaiak 1972 májusában próbálták ki harci körülmények között a TOW páncéltörő rakétát (itt egy UH-1C helikopterre szerelve láthatjuk). A dél-vietnámi erők is eredményesen alkalmazták az új fegyvert a néphadsereg páncélosai ellen, de a harcok során ellenséges is kezekbe is jutott több példány.  

Az északi régióban harcoló déli erők körében viszont egyre jobban eluralkodott a pánik. Május 1-jén a néphadsereg bevette Quang Tri városát. Ekkorra azonban nemigen maradt tartalékban bevethető észak-vietnámi alakulat, továbbá az utánpótlás is gondokat okozott (részben a térséget, részben az Észak-Vietnámot ért amerikai légicsapások miatt), így nem folytathatták az előrenyomulást. Egy amerikai történész, Merle Pribbenow állítja, hogy az északon állomásozó stratégiai tartalék (két hadosztály, hat önálló ezred és egy kadétokból álló hadosztályerejű kötelék), amelyet Hanoi egy kétéltű amerikai ellencsapás esetére tartott vissza, a VNH javára fordíthatta volna az I. katonai körzetben folyó harcok sorsát. 

Menekülők és holtak

A köztársaságiak Hué környékére húzódtak vissza. Thieu elnök új parancsnokot nevezett ki az I. katonai körzet élére: Hoang Xuan Lam altábornagyot a karizmatikus Ngo Quang Truong altábornagy váltotta, aki a dezertőröket és fosztogatókat halálbüntetéssel fenyegette meg. Május és június folyamán az erősítések folytán a déli erők már korlátozott támadó műveleteket is kezdeményeztek. Közben a civil lakosság is sokat szenvedett az észak-vietnámi tüzérség csapásai, illetve az amerikai légi és tengerészeti bombázás folytán. (Ugyanis a légierő mellett az amerikai flotta három cirkálója és harmincnyolc rombolója is bekapcsolódott a harcba: mind Dél-, mind Észak-Vietnám partvidéke mentén ágyúztak célpontokat.)

Az offenzíva nemcsak a saigon vezetést sokkolta, hanem a Fehér Házban is komoly fejtörést okozott. Kissinger tudta, hogy ha most összeomlik a déli országrész, akkor – saját szavaival élve – az Egyesült Államok által “szabadalmaztatott külpolitikai modell jut veszélybe”, aminek nem kívánatos üzenete lesz mind a szövetségeseik, mind az ellenfeleik számára, emellett Nixon a moszkvai csúcstalálkozó tárgyalásain is előnytelen helyzetből indulna. Ugyanakkor az is látszott, hogy a támadások során észak-vietnámi ellenfelük mindent bevet, vagyis ha sikerül őket megállítani, Hanoinak nem lesz más választása, tényleg le kell ülniük tárgyalni. Létfontosságú volt tehát, hogy a köztársaságiak maradjanak felül. Kissinger közben diplomáciai eszközökkel próbálta a moszkvai és peking vezetést rávenni, hogy hassanak az észak-vietnámi kormányzatra, vagy legalábbis csökkentsék a támogatást. A párizsi béketárgyalások plenáris üléseit az amerikai vezetés a támadás jogtalanságára (értsd: a demilitarizált övezeten át indult az offenzíva) való tekintettel mindenesetre felfüggesztette, bár jelezte, hogy a titkos megbeszélésekre továbbra is nyitott. A hanoi küldöttség halasztotta a dátumot, ki akarták ugyanis várni azt időpontot, amikor az offenzíva már egyértelműen sikeresnek tekinthető; az amerikai delegáció ezzel szemben azt várta volna ki, hogy a szovjet nyomásgyakorlásnak legyen foganatja. 

B–52-esek indulnak bevetésre

Nixon elnök a légierő bevetéséről határozott; április 2-án a demilitarizált övezet közvetlen közelében, április 9-én a 19. szélességi körig engedélyezte a bombázásokat. Számára a légi tevékenység fokozása elfogadható megoldásnak tűnt, szemben a szárazföldi alakulatok bevetésével, ugyanis utóbbiak végső kivonását a novemberi választások előtt véglegesíteni akarta. (Az offenzíva idején már kevesebb mint 100 ezer amerikai katona volt Dél-Vietnámban, és közülük mindössze 6000 fő tartozott harcoló alakulathoz.) Ráadásul a közvéleménykutatások azt mutatták, hogy a légierő bevetését a választók többsége elfogadhatónak, sőt dicsérendő dolognak tartja, pláne az észak-vietnámi offenzíva jelentősége ismeretében. Ennek is betudható, hogy május 8-án, miután a párizsi béketárgyalások újfent megakadtak, Nixon parancsot adott egy újabb bombázó hadjáratra Linebacker fedőnévvel. Televíziós bejelentésében közölte, hogy a nemzetközi szállítmányok 85 százalékának fogadására használt haiphongi kikötő elaknásítása mellett Észak-Vietnám egész területén (kivéve a kínai határsávot, illetve eleinte Hanoi és Haiphong belső kerületeit) bombázni fogják a katonai vagy katonai szempontból lényeges létesítményeket. 

Kirakodás a haiphongi kikötőben

Mk.52-es aknákat rögzítenek a VA-94-es század A–7-es gépére
a USS Coral Sea repülőgép-hordozó fedélzetén, 1972. május 9-én

Ezekben a hetekben tehát újabb amerikai légi alakulatok érkeztek a térségbe, sőt négy repülőgép-hordozó csatlakozott a Dél-kínai-tengeren hajózó 7. flottához. Nagyjából 1000 vadászbombázó és 200 B-52-es állt rendelkezésre. Egy részüket kimondottan a dél-vietnámi erők közvetlen támogatására vetették be, de a légi hadjárat jelentős részben az észak-vietnámi célpontok (országutak, erőművek, repterek stb.) ellen irányult. Április 16-án például 17 B-52-es intézett támadást a Haiphong melletti üzemanyag-tárolók ellen. Kisebb, de ugyanilyen fontos célpontok is akadtak: a Hanoitól keletre álló Paul Doumer híd és a Ma folyót Than Hoánál átívelő Ham Rung (“Sárkány-állkapocs”) híd. Ezeket már a Rolling Thunder hadművelet idején megpróbálták lebombázni, de az akciók csak részleges sikert hoztak. 1972 tavaszán azonban az amerikaiak már elektrooptikai és lézerirányítású bombákkal is rendelkeztek, ráadásul az ellenséges légvédelem zavarásában és lefogásában is volt gyakorlatuk. Ennek köszönhetően ezúttal mindkét hidat sikerült kiiktatniuk, ahogy négyszáz másikat is. Az igen erős észak-vietnámi légvédelem jelentős veszteségeket okozott a támadó gépeknek, Észak-Vietnám azonban így is megérezte a támadások súlyát: a tengeri importot szüneteltetni kellett, a szárazföldi szállítások pedig havi 30 ezer tonnára csökkentek, míg az energiaellátás 70 százalékkal visszaesett.

Amerikai A-7E Corsair bombázza a Hai Duong-i hidat 1972. május 10-én

Fontos megjegyezni, hogy míg annak idején Johnson elnök erősen korlátozta a bombázásokat, sőt személyesen vett részt a célpontok kijelölésében, Nixon szabad kezet adott a légierő tervezőinek, ideértve a szükséges bombázó kapacitás és gépállomány megszabását. (Tehette ezt azért is, mert a kínai nyitásnak hála már nem kellett aggódnia Peking reakciója miatt.) Az október 23-ig tartó hadjárat során 41 ezer bevetésen 155500 tonna bombát dobtak le, 44 gép elvesztése mellett; eközben az észak-vietnámi légierő 49 repülőgépet vesztett. (A civil áldozatok számáról egyik forrásomban sem találtam adatot, de tudható, hogy az “intelligens” bombák sem voltak mindig pontosak, és emiatt lakott területeket is értek csapások.) Nixon mindezzel sokat kockáztatott, de végső soron elérte céljait: a délre irányuló utánpótlást jelentősen csökkentette, ezzel időt nyert a köztársasági erők (illetve a kivonuló amerikai egységek) számára, visszakényszerítette az észak-vietnámi küldöttséget a tárgyalóasztalhoz, továbbá demonstrálta, hogy a Fehér Ház komolyan gondolja a déli országrész katonai támogatását még az amerikai csapatkivonásokkal párhuzamosan is. Az elnök népszerűségi indexe majdnem 60 százalékra ugrott fel, bár a háborúellenes mozgalom természetesen újra az utcára vonult (április 22-én például a fővárosban gyűlt össze 60 ezer tüntető, és a május 8-i televíziós bejelentést is megmozdulások követték), emellett pedig a nemzetközi visszhang sem volt kedvező. 

Újabb háborúellenes tüntetés Washingtonban

A megújított bombázás fényében Kissinger aggódva tekintett Moszkva felé, megvolt ugyanis az esélye, hogy Brezsnyevék emiatt lemondják a májusra tervezett csúcstalálkozót. Nem így történt. Bár a bombázás kárt tett a haiphongi kikötőben veszteglő négy szovjet teherhajóban, sőt egy matróz is odaveszett, a Kreml részéről csak rutinszerű, inkább jelképes tiltakozás érkezett, ugyanis nekik is fontos volt az enyhülési politika elősegítése, és a pekingi látogatás különösen felértékelte a moszkvai csúcstalálkozó jelentőségét. Stanley Karnow, a téma elismert kutatója akkortájt Washingtonban dolgozott, és a szovjet nagykövetség egyik tisztviselője egy beszélgetés során egyértelművé tette számára, hogy felettesei mit gondolnak. Úgy fogalmazott: “Sokat tettünk már a vietnámiakért, de azt nem hagyjuk, hogy az Egyesült Államokhoz fűződő kapcsolatainkba belerondítsanak.” A kínai reakció hűvösebb volt, ismét elítélték a bombázásokat, ám ez nem változtatott a nyitási politikával kapcsolatos pekingi  állásponton. Titokban egyébként mind a szovjetek, mind a kínaiak küldtek diplomatákat Hanoiba, hogy siettessék a békekötést.  

Nixonnak és Kissingernek fontos volt mind a kínai és szovjet nyitás,
mind a vietnámi háború 1972-es lezárása

Május végén tehát az amerikai elnök ellátogatott Moszkvába, ahol Leonyid Brezsnyev szovjet pártfőtitkárral tárgyalt. Bár a vendéglátók természetesen itt is szót emeltek Észak-Vietnám bombázása ellen, illetve tisztázták, hogy továbbra is támogatást nyújtanak majd Hanoi számára, a megbeszélések alapvetően szívélyes hangulatban folytak. Brezsnyev tolmácsa később azt írta: “Ha olykor említették is Vietnámot, csak azért tették, hogy kipipálhassák a témát, és később alátámasszák ezzel a vietnámiak és szövetségeseink előtt a Szovjetunió vezetésének erős és megingathatatlan álláspontját.” A felek többek között aláírták a hadászati fegyverek használatának korlátozásáról szóló, történelmi jelentőségű SALT-I megállapodást, egy környezetvédelmi egyezményt, de megbeszéléseik nyomán kapott zöld utat a későbbi Apollo–Szojuz-program is. Hanoi aggodalmát fejezte ki a moszkvai fejlemények kapcsán: az “internacionalista kötelességek” elhanyagolását és a “világforradalmi mozgalomban” tett kárt emlegették. Az is aggasztotta őket, hogy a ‘72-es amerikai elnökválasztás demokrata jelöltje, a háborúellenes érzelmű George McGovern szenátor támogatottsága pártján belül nem volt elég erős, így a hónapok múlásával egyre nagyobb esély látszott Nixon novemberi újraválasztására…

Nixon és Brezsnyev aláírják a SALT-I megállapodást Moszkvában. Ezt a rövid videót látva valóban az “enyhülés” szó juthat eszünkbe, illetve az, hogy az állandóan gyanakvó Nixon szíve mélyén egy mókamester lehetett, Brezsnyev pedig szerencsére vevő volt a humorára. (Sőt, egy perccel később, a pezsgőzésnél már ő sütött el egy hasonló viccet, amely ITT nézhető meg.)

Visszatérve az offenzívára, május 9-én megújult támadás indult An Loc ellen. Az öt napon át tartó amerikai légicsapások, köztük B-52-esek, végleg megakasztották a támadók lendületét, ráadásul déli irányból, a 13. főúton már közeledett a VKH 21. hadosztálya. Az északi katonák harci szelleme mostanra igencsak megcsappant, ráadásul a monszun is egyre jobban nehezítette az utánpótlást… 15-ére a néphadsereg alakulatai visszahúzódtak, bár a környéken még egy hónapig folytak a harcok. Ugyanez történt Kontum körzetében is. A legrosszabbon ezzel túl voltak, bár az offenzíva csak szeptember közepén ért véget: Quang Trit ekkor vették vissza súlyos harcok árán a köztársasági erők. Október végéig pedig még folytak további csaták is, például a Közép-vietnámi-felföldön.

Dél-vietnámi erők vonulnak fel Quang Tri visszafoglalására

A hadművelet több szempontból is minőségi változást hozott a konfliktus történetében. A néphadsereg immár hadtest-erejű formációkban operált, bár utóbb elismerték, hogy ezek nem összeszokott, reguláris hadtestek voltak, hanem alkalmi csoportosítások, ami az irányítást jelentősen lassította, és ez a harci teljesítményen is meglátszott, emellett a haderőnemek együttműködése sem volt zökkenőmentes. Az északiak haditechnikai oldalról is szintet léptek, hiszen jelentős számban vetettek be nagy hatótávolságú tüzérségi eszközöket (például 122 és 130 mm-es szovjet tarackokat), korszerű páncélos járműveket, továbbá mobil és kézi légvédelmi rakétákat (SA-7 Sztrela), illetve 9M14 Maljutka (AT-3 Sagger) vezetékes, irányított páncéltörő rakétákat. Az egységek létszáma és technikája azonban az eddigieknél is komolyabb logisztikai hátteret igényelt, ez utóbbi pedig egyértelmű célpontot jelentett a szövetséges légierők számára, és részben a Linebacker hadműveletből következő hadianyag-hiány nemegyszer lassította vagy meghiúsította a hadmozdulatokat.  

Kilőtt T–54-es páncélos

A déli erők is alkalmaztak újonnan átvett haditechnikát (M–48-as páncélosokat és TOW rakétavetőket), bár kis számban. Az egy évvel korábbi laoszi betörés során szerzett tapasztalatok nyomán azonban jobban ment nekik a haderőnemek tevékenységének összehangolása, ráadásul immár a dél-vietnámi légierő is kivette a részét a műveletekből. A katonák, illetve parancsnokaik teljesítménye azonban összességében ismét csak ingadozó volt: egyes helyeken elszántan küzdöttek, másutt szinte ellenállás nélkül menekülőre fogták, és ez utóbbiban sokszor a tisztek jártak az élen. Mivel továbbra is nagyban támaszkodtak az amerikai légi támogatásra, illetve tanácsadóik asszisztenciájára, ismét kitűnt, hogy egymagukban nem fogják tudni megvédeni az országrészt, ha szövetségesük teljesen magukra hagyja majd őket. Nagyjából 50 ezer főt veszítettek, a civil áldozatok száma pedig 25 ezer körül volt, és majdnem egymillióan menekültek el lakóhelyükről. Bár az offenzíva idején 53 ezren jelentkeztek önként a hadseregbe, emellett 18 ezer főt soroztak be, a dezertőrök száma sem volt csekély: durván 40 ezer ember, akik viszont többségükben nem a másik oldalt választották, hanem hazamenekültek.   

Dél-vietnámi katonák egy zsákmányolt DSK géppuskával

Észak-vietnámi oldalon körülbelül 100 ezer főt vesztettek (ebből nagyjából 40 ezer halottat), nem beszélve a 285 kilőtt harcjárműről és a számos tüzérségi eszközről. Emiatt a következő offenzívára még éveket kellett várniuk… A néphadsereg a demilitarizált övezet déli oldalán, a négy legészakibb tartomány felét véglegesen elfoglalta, illetve egy sávot a laoszi és kambodzsai határ mentén. A győzelem azonban így is elmaradt, a terv összességében túlságosan ambíciózusnak bizonyult: Nixon elszántságát alábecsülték, a déli haderőt és a saigoni kormányzatot pedig nem sikerült szétzúzni, bár a vietnamizálás kudarcát bizonyították, és a majdani végső, Saigont célzó offenzíva főpróbáján túlestek. Az elszenvedett veszteségek, Észak-Vietnám bombázása, továbbá a világpolitikai porondon történő változások következtében tisztában voltak viszont azzal, hogy a béketárgyalásokon enyhíteniük kell feltételeiken. Le Duc Tho szeptemberben tehát visszatért Párizsba, hogy folytassa Kissingerrel a megbeszéléseket… 

Újraindultak a béketárgyalások

Mindeközben a szövetséges haderők berkeiben is végbement néhány változás. Az ausztrál és új-zélandi kontingens harcoló egységei május 19-én hagyták el Dél-Vietnámot, részükről csak tanácsadók maradtak az országban. Június végén az utolsó amerikai harcoló alakulatok, a 196. gyalogdandár, illetve az 1. légimozgékonyságú hadosztály 1. dandára is távozott az országból. Az amerikai kontingens parancsnoka, Creighton Abrams tábornok is hazatért, ő váltotta Westmoreland tábornokot a hadsereg vezérkari főnökeként; helyét Frederick C. Weyand altábornagy vette át. Szeptemberben a dél-koreai vezetés is úgy döntött, hogy decemberre kivonják az utolsó 30 ezer katonájukat, és a thai kontingens létszáma is száz főre zsugorodott. 

Ekkortájt, pontosabban 1972. június 16-án még egy fontos esemény történt. A Nixon elnök által felállított titkosszolgálati csoport, a “vízvezetékszerelők” ekkor törtek be a demokrata párt bizottságának irodájába, amely a washingtoni Watergate-épületben volt található. Lehallgatókészülékeket kellett volna elhelyezniük, de egy biztonsági őr ébersége folytán lebuktak, és letartóztatták őket. Személyazonosságuk tisztázása után a náluk talált pénz segítségével összekötötték őket az elnöki újraválasztási kampánybizottsággal. Az ügy még két éven át húzódott, de végül Nixon lemondását vonta maga után… 

Forrásjegyzék:
• A Better War: The Unexamined Victories and Final Tragedy of America’s Last Years in Vietnam (írta: Lewis Sorley; Harcourt Books 1999)
• A vietnami háború napról napra (írta: Leo J. Daugherty; Hajja és Fiai Kiadó 2003)
• America’s Longest War – The United States and Vietnam 1950–1975 (írta: George C. Herring, McGraw-Hill 2001)
• Fehér házi éveim (írta: Henry Kissinger; Antall József Tudásközpont 2019)
• Nam: The Vietnam Experience (szerkesztette: Jonathan Reed, Tim Page, Dr. John Pimlott; Orbis Publishing Limited, London 1988)
• Setup – What The Air Force Did in Vietnam and Why (írta: Earl H. Tilford, Jr.; Air University Press 1991)
• The History of the Vietnam War (írta: Douglas Welsh; Bison Books 1981) 
• The 1972 Mining of Haiphong Harbor: A Case Study in Naval Mining and Diplomacy (írta: W. L. Greer; Institute for Defense Analyses, 1997) Forrás: https://apps.dtic.mil/sti/pdfs/ADA355037.pdf
• The Vietnam War – An Intimate History (írta: Ken Burns és Lynn Novick; Alfred A. Knopff 2017)
• The Vietnam War – The Illustrated History of The Conflict in Southeast Asia (szerk: Ray Bonds; Salamander 1980)
• Victory in Vietnam – The Official History of the People's Army of Vietnam, 1954–1975 (a Vietnami Hadtörténeti Intézet kiadványa; University Press of Kansas 2015)
• Vietnam – A History (írta: Stanley Karnow; Pimlico 1994)
• Vietnam – An Epic Tragedy (írta: Max Hastings; William Collins 2018)
• Vietnam: The Ten Thousand Day War (írta: Michael MacLear; Thames/Methuen 1981)
• Vietnam – The Decisive Battles (írta: John Pimlott; Guild Publishing 1990)
• https://news.sky.com/story/giant-solar-flare-detonated-mines-during-vietnam-war-11549081#