A Rolling Thunder-hadművelet

A vietnami háború egyik legjellegzetesebb eseménysora a VDK megújuló amerikai bombázása volt, mely eredetileg 1964-ben, a Tonkini-öbölbeli incidens után indult meg, 1965 elején kapott új lendületet és hosszabb-rövidebb megszakításokkal 1973-ig tartott.

A USS Ranger A-4 Skyhawk könnyűbombázói a levegőben

Miután az amerikai vezetés lassan, de bizonytalanul elköteleződött a jelentősebb katonai beavatkozás mellett, az elnök McGeorge Bundyt küldte Saigonba a helyzet felmérésére. A nemzetbiztonsági tanácsadó és szakértői csapata 1965 februárjának elején utazott a dél-vietnami fővárosba. Ezzel egy időben a szovjet államfő, Alekszej Koszigin is ellátogatott Hanoiba, oldalán a szovjet légierő parancsnokával és a légügyi miniszterrel. A támogatásért folyamodó észak-vietnami vezetés kérését Moszkva teljesítette, ám azt a feltételt kötötték ki, hogy nem a kínai, hanem a szovjet útmutatásokat fogják követni. Ezzel párhuzamosan azonban ők is aggódtak amiatt, hogy szélesebb háborúvá fajul a konfliktus, ami a „békés egymás mellett élés” politikáját veszélyeztette volna, ezért sürgették szövetségesüket egy tárgyalásos rendezés felé. Ami Johnsonéknak nem sikerült, az a szovjet diplomatáknak sem: Hanoi elszánta magát a háborúra és nem kereste a békés megoldást, sőt, a Kínával való kapcsolatok terén is fenntartott magának minden jogot, hiszen onnan is számíthattak némi támogatásra.

1965. február 7-én a kora hajnali órákban a Vietkong erői támadást intéztek a Vietnami-középhegységben fekvő pleikui támaszpont ellen. Aknavetőkkel és kézifegyverekkel támadtak, minek eredményeként tíz amerikai repülőgép megsemmisült, nyolc amerikai meghalt és több mint száz megsebesült. A gerillák lecsaptak, aztán belevesztek a sötétségbe. Mindössze egy halottjukat találták meg később, zsebében a bázis részletes alaprajzával. (A Vietkong taktikájára jellemző volt, hogy alapos előkészületek, felderítés és tervezés előzte meg az akciókat.)

A pleikui támaszpont a rajtaütés után

Bundy ekkor még Saigonban tartózkodott és a támadás híre egyenesen felhergelte. Megbeszélést tartott Taylor nagykövettel és Westmoreland tábornokkal, akiknek ugyanazt mondta, amit az elnöknek később átadott összefoglalójában is leírt: keményen vissza kell vágni, mert az ellenség egyre jobban kihasználja, hogy az amerikai vezetésnek nincs mersze elkötelezni magát és határozott válaszlépést adni. Hangsúlyozta, hogy az egyes akciókra adott megtorló légi csapások ideje lejárt és folyamatos bombázó hadjárattal kell az észak-vietnami vezetést meggyőzni. Ezt relatíve olcsó megoldásként aposztrofálta, még ha biztos áldozatokkal is jár majd. Johnson és legtöbb tanácsadója egyetértett, bár emiatt ténylegesen is meg kellett kezdeni a Dél-Vietnamban tartózkodó amerikai civilek kivonását, melyet az elnök már korábban is szorgalmazott:

„Nem is merek arra gondolni, hogy amerikai nők és gyerekek vesszenek oda észak-vietnami vagy vietkong támadás következtében Saigonban vagy másutt. […] Régóta tartogatjuk fegyvereinket a kandalló felett, lőszerünket a szekrényben, és mi az eredménye? Az embereinket álmukban gyilkolják le. Nem kérhetem a katonáinkat, hogy úgy harcoljanak tovább, hogy az egyik kezüket a hátuk mögé kötözzük.”

Ennek eredményeként azonnal megkezdődött a következő felvonás, a Flaming Dart-hadművelet, mely egyelőre még mindig csak megtorló légi csapásnak minősült. A Ranger hordozóról felszállt amerikai gépek a Dong Hoi melletti észak-vietnami laktanyát bombázták: nyolcvanhárom A-4 és F-8 huszonöt tonna bombát zúdított le a célpontra. Három másik célpontot is kijelöltek, de a ködtakaró meghiúsította a bevetéseket. Másnap a dél-vietnami légierő huszonnégy A-1-ese Chap Le és Vinh Linh körzetében csapott le. Az akcióban Nguyen Cao Ky légi marsall is részt vett. A légi támadás nyomán a hanoi vezetés teljes joggal állíthatta Koszigin előtt, hogy az amerikai agresszió elhárításához a kommunista blokk teljes támogatására lesz szükség. A szovjet diplomata – Karnow szavaival élve – „kénytelen volt megvédeni a Szovjetunió anti-imperialista imázsát” és pár hét múlva meg is érkeztek az első légvédelmi rakéták a haiphongi kikötőbe, mely azonban csak a szerény kezdet volt: 1965-ben összesen félmilliárd rubel értékű hadianyagot vettek át az oroszoktól.

Ez az SA-2-es rakéta már a VDK légvédelmét erősíti

Máig vitatkoznak arról, hogy a pleikui rajtaütés valójában jól időzített provokáció volt-e vagy csak véletlen egybeesés. Az viszont tény, hogy a megújuló bombázás nem vette el a Vietkong kedvét az újabb támadásoktól: február 10-én Qui Nhonban egy amerikaiak által használt lakóépület semmisült meg. 23 halott és 21 sebesült került a veszteséglistára. Johnson őrjöngött és újabb légi csapást rendelt el, mely után azonban megint többhetes szünet következett. Február 13-án pedig az elnök egy hárompontos akciótervet küldött Taylornak Saigonba. Eszerint:

1. Minden lehetséges eszközzel fokozni kell a pacifikálási programot.
2. Korlátozott és kontrollált légi támadások következnek Észak-Vietnam ellen a 19. szélességi körtől délre, a dél-vietnami kormánnyal egyetértésben.
3. Az ENSZ Biztonsági tanácsa elé fogják terjeszteni az észak-vietnami agresszió kérdését.

A második ponttal összhangban 1965. március 2-án megindult a Rolling Thunder-hadművelet. (Beszédes részlet, hogy azért nem tarthatták be az eredeti, február 20-i időpontot, mert éppen a soros puccs folyt Saigonban…) A hordozókról és dél-vietnami, illetve thaiföldi repterekről felszállt 100 amerikai repülőgép egy észak-vietnami lőszerraktárra csapott le Xom Bangnál, a demilitarizált övezettől durván 50 kilométerre. A támadás enyhén szólva nem ment óraműpontossággal, a támadó gépek túlzottan is összekeveredtek a rácsapások közben, ráadásul hatot le is lőttek közülük. A dél-vietnami légierő eközben a Quang Khe melletti tengerészeti támaszpontot bombázta. Utána viszont újabb tizenegy nap szünet következett…

Az amerikai légierő F-105-ösei légi utántöltés közben

A VDK elleni légi háborúnak fő céljai a következők voltak:
– akadályozni az ipari termelést
– nehezíteni a Dél-Vietnamba irányuló utánpótlás szállítását, ezzel tehermentesíteni a helyi és amerikai erőket
– rákényszeríteni a hanoi vezetést a béketárgyalásokra és a déli beavatkozás beszüntetésére
– erősíteni a dél-vietnami haderő és lakosság harci szellemét

„A döntést azért hoztuk, mert fokozatosan, de egyértelműen tisztázódott, hogy Hanoi már a végső leszámolásra készül. Vezetőik reguláris észak-vietnami csapatokat küldtek. Közvetlen támadásokat intéztek nemcsak hajóink, hanem laktanyáink, reptereink és embereink ellen. Moszkvából egyre nagyobb mennyiségű segítséget kértek és kaptak. Maximális nyomást gyakoroltak a dél-vietnami katonai és politikai helyzetre. Emellett egyre nagyobb számban állomásoztak délen csapataink, és úgy éreztem, embereink megérdemelnek minden lehető támogatást és védelmet. Ha a légi csapások ellenséges készleteket pusztítanak el és akadályozzák a fegyver- és élőerő-utánpótlást dél felé, azzal amerikai és dél-vietnami életeket menthetünk meg.”
– Johnson elnök

Egyik nehéz döntés a másik után...

A bombázó hadjárat kezdettől fogva számos kérdést felvetett és igencsak aggasztotta a washingtoni vezetést. Az ilyen méretű légi tevékenység ugyanis óhatatlanul agresszív lépésnek hatott a VDK-val határos Kína számára, nem is beszélve a Szovjetunióról, ahonnan tanácsadók, illetve szállítmányok érkeztek – épp ezért diplomáciai úton biztosították a feleket, illetve az ENSZ-t arról, hogy a háborút nem szándékozzák kiterjeszteni. Senki nem akarta, hogy az észak-koreai példa szellemében a kínaiak végül beavatkozzanak (bár Peking közvetlenül az amerikaiaknak küldött üzenetében kijelentette, hogy ilyesmit nem terveznek, mindaddig, míg közvetlen támadás nem éri őket). Johnson a légi hadjárattól remélte a megegyezéses béke kierőszakolását, ezért szigorúan korlátozta a bombázásokat a katonai vagy katonailag lényeges objektumokra, eleinte csak a demilitarizált övezet közelében, majd később északabbra is. Egyes városok, például Hanoi és Haiphong egy időben például tiltott zónának számítottak, ezenfelül a kínai határsáv fölé is tilos volt a berepülés, a már említett okból. A célpontok listáját mindezek miatt a légierő és a flotta állította össze, de az elnök és a hadügy engedélyezte. „Az engedélyem nélkül még egy kerti budit se szabad lebombázni!” – hangoztatta Johnson. A korlátozott bombázásokat azonban több döntéshozó is ellenezte. Westmoreland tábornok szerint:

„A korlátozások tudatában továbbra se láttam reményt arra, hogy a háború menetében döntő változást hozzon a bombázás. Például hetente csak 2-4 légi támadás történt, mindegyik 2-3 célpontot érintett és mindez csak a 19. szélességi körtől délre. Ez véleményem szerint igencsak szerény módja annak, hogy meggyőzzük a hanoi vezetést, ahogy Taylor nagykövet és a mások is fogalmaztak. A külügytől érkező távirat szerint azonban a washingtoni vezetés egy része úgy látta, jó esély van arra, hogy elérjünk egy »csúcspontot«, méghozzá »pár hónapon belül«.”

Abban sem értettek egyet, hogy kezdettől fogva intenzív bombázást folytassanak-e, vagy folyamatosan kiszélesedőt, illetve, hogy melyik a fontosabb hadszíntér, Észak- vagy Dél-Vietnam. McNamara például kiállt amellett, hogy a bombázó hadjárat önmagában nem lesz elegendő:

„Egyetértettem azzal, hogy kizárólag a bombázó programmal nem kényszeríthetjük a Vietkongot és az észak-vietnamiakat irányelveik megváltoztatására. A vezérkar – egy-két kivétellel – szintén így érzett. A bombázás csak akkor válhat be, állították, ha dél-vietnami tevékenységünk közben arról győzi meg az ellenfelet, hogy nem győzhetnek. Ez viszont egyre több amerikai katonát igényelne a dél-vietnami hadsereg oldalán.
McCone nem értett egyet. Azt gondolta, kizárólag a bombázás révén kierőszakolhatjuk a változást. Szerintem nem így volt – kivéve, ha népirtást rendezünk, amit sem ő, sem más nem javasolt.”

A Time magazin 1965. április 23-i kiadásának borítója

Bundy egyébként azt is szorgalmazta, hogy Johnson közölje az amerikai néppel, a konfliktus hosszúnak és nehéznek ígérkezik (különösen, mert egészen addig az hajtogatták, hogy viszonylag gyorsan meg lehet oldani a dél-vietnami krízist), az elnök azonban egyelőre ódzkodott ettől, pedig a sajtóban egyre többen pedzegették, hogy valójában már háború folyik amerikai részről Délkelet-Ázsiában. LBJ ezzel hosszú távon jelentősen rontotta saját hitelességét, bár azokban a hónapokban emiatt még nem kellett aggódnia: a közvélemény-kutatások szerint 70-80%-os támogatottsága volt neki mint elnöknek, illetve vietnami politikájának, ideértve akár a szárazföldi csapatok bevetésének lehetőségét is. A bombázás természetesen kiváltotta a keleti blokk haragját, de nemsokára a nyugati világban is egyre jobban terjedt a légi hadjárattal szembeni ellenszenv.

Johnson végül úgy határozott, megmagyarázza a nemzetnek, miről is szól és miért olyan fontos a vietnami szerepvállalás. 1965. április 7-én beszédet tartott a Johns Hopkins Egyetemen, s ebben nemcsak a független Dél-Vietnam megvédéséről beszélt, hanem ázsiai gazdasági összefogást hirdetett, melybe kongresszusi jóváhagyással 1 milliárd dollárnyi segélyt tett volna bele. Peking, Moszkva és Hanoi egyszerű propagandafogásnak minősítette a felszólalást.

Johnson beszéde a Johns Hopkins Egyetemen

Az elnök azonban továbbra is hajlott volna a megegyezésre. Május 12-étől megint csak szüneteltette a bombázásokat és Hanoi moszkvai nagykövetségére eljuttatott egy levelet, mely szerint a légi hadjárat felfüggesztése a béketárgyalások elősegítését szolgálja, de figyelemmel fogják kísérni, hogy ez valóban csökkenti-e a fegyveres beavatkozás ütemét Dél-Vietnamban, vagy változatlanul folyik-e majd tovább. Az észak-vietnami vezetés másnap egyszerűen visszaküldte a levelet anélkül, hogy bármilyen lépést tett volna a békés rendezés felé. Az ENSZ főtitkára, U Thant is próbált megszervezni egy konferenciát az Egyesült Államok, a Szovjetunió, Kína, Anglia és Franciaország, illetve Észak- és Dél-Vietnam részvételével. A Fehér Ház ehhez azonban előbb az észak-vietnami harctevékenység beszüntetését követelte. Hanoi is közzétette saját követeléseinek listáját, melyhez a következő években is tartotta magát. Ebben a következők szerepeltek:

– a vietnami nemzeti jogok elismerése, a külföldi csapatok távozása
– a két Vietnam egyike sem lesz külföldiekkel kötött katonai szövetség tagja az egyesítésig
– az egyesítés mindkét Vietnam közreműködésével valósuljon meg
– Dél-Vietnam belügyeit valóban a dél-vietnami nép alakítsa a Nemzeti Felszabadítási Front programjának megfelelően

F-105-ösök bombáznak egy B-66 irányításával

A Rolling Thunder-hadművelet új kihívás elé állította az amerikai légierőket. Az 1950-es évektől kezdve ugyanis elsődlegesen az atomcsapásra és a közvetlen légi támogatásra fókuszáltak, most pedig egy hagyományos bombázó hadjáratot kellett levezényelniük. A B-52-es nehézbombázók bevetését egyelőre elhalasztották, mivel a háború kiszélesítését szimbolizálta volna a keleti blokk és az amerikai hátország számára. A légi csapások elvégzése tehát a légierő részéről egyelőre az F-100 és F-105, a hadiflotta részéről pedig az F-8 és az A-4 típusokra maradt.

A szovjet DSK géppuskát 1938 óta egészen napjainkig használják. Ahogy a képen látható, a típust az észak-vietnami légvédelemnél sem kellett nélkülözniük.

A VDK vezetése és lakossága kezdettől fogva példás elszántsággal és rugalmassággal állt a bombázásokkal járó nehézségek elé. A célpontokat lehetőség szerint álcázták, a vasúti szállításról átálltak a közúti szállításra, a sérült hidakat és utakat pedig nagy erőkkel minél gyorsabban kijavították. Közben a légvédelmet is fejlesztették, hála a Szovjetunióból érkezett haditechnikának. Csak egy példa erre: 1965 márciusában körülbelül 1000 légvédelmi ágyúval rendelkeztek; az év végére ez a szám az ötszörösére nőtt.

A bal oldalon látható F-105 egy légvédelmi rakéta áldozata lett

A légvédelem valóban komoly veszélyt jelentett az amerikai repülőgépek számára. Az SA-2 föld-levegő-rakéták, bár az arzenál legkifinomultabb eszközeinek számítottak, aránylag kevés gépet kényszerítettek a földre – ugyanakkor lélektani hatásukat nyilván nem kell ecsetelni. A 35 és 57 mm-es, később pedig a radarvezérlésű 85 és 100 mm-es gépágyúk ezzel szemben rendkívül hatékonynak bizonyultak: a lelőtt amerikai gépek 80 százalékát ilyenekkel szedték le. Az alacsony magasságban manőverező pilóták sem érezhették magukat biztonságban, ugyanis az egyszerű parasztok és iskolások többsége is puskát hordott magával, és akármilyen kis valószínűsége volt annak, hogy egy-két puskagolyó kárt okoz a gépben, előfordulhatott, hogy egy érzékeny ponton becsapódó lövedéknek kényszerleszállás vagy katapultálás lett a vége. Az 1964 augusztusa óta érkező orosz MiG-vadászgépek is egyre több fejtörést okoztak az amerikaiaknak. Ezeket Hanoi, Haiphong, illetve a kínai határ közelébe telepítették, hogy reptereik viszonylagos védelmet élvezzenek.

Puskával "az amerikai légi kalózok" ellen, ahogy
az észak-vietnami propaganda fogalmazott

Amikor az észak-vietnami fél éppen hajlott volna a kiegyezésre, Johnson bombázási szüneteket rendelt el, ami egyfelől logikus és előzékeny döntésként értelmezhető, másfelől a gyengeség jelének, s egyben lehetőséget adott a VDK légvédelmének megerősítésére és fejlesztésére. Jó példa erre az, amikor ’65 áprilisában megkezdődött Hanoi körül az orosz légvédelmi rakétaindítók telepítése. A Fehér Ház egészen addig nem adott engedélyt ezek megsemmisítésére, míg el nem készültek, mondván a munkálatokat felügyelő szovjet tanácsadóknak nem eshet baja. Mikor a légierő végül zöld lámpát kapott, a rakéták hatékonyan tették a dolgukat és július 24-én le is lőttek egy F-4 Phantomot. Ezután a rakétaindító állások ellen egy ideig csak akkor lehetett támadást kezdeményezni, ha a jelek szerint az működőképes volt.

MiG-17-es vadászgépek és észak-vietnami pilótáik

A Rolling Thunder-hadművelet nem érte el céljait, és ez már az első hónapokban is egyértelmű volt: a dél-vietnamiak harci szellemét csak ideig-óráig erősítette, a hanoi vezetés és az észak-vietnami lakosság elszántságát viszont nem törte meg; a délre irányuló utánpótlás üteme nemhogy csökkent volna, hanem nőtt; az ipari célpontok bombázása pedig nem hozott eredményt, hiszen a harceszközöket alapvetően a Szovjetunió és Kína szállította és nem helyben gyártották.

Johnson fokozatosan feladta a korábbi megszorításokat: Hanoi közelében egyre több ipari célpontot ért légi támadás, és 1966 tavaszán felvetődött a kérdés, meg lehetne-e roppantani a közúti szállítást, ha a VDK olajtároló-létesítményeit megsemmisítenék. Az ezt előirányzó akció 1966. június 29-én indult és szeptember 4-ig tartott. Bár a kijelölt célpontok felét sikerült szétbombázni, a CIA jelentése szerint az észak-vietnamiak olajkészleteik nagy részét már korábban vagy nem sokkal a támadások megkezdése után elszállították és szétosztották, többek között a Ho Si Minh-ösvény környékén. A bombázások nyomán készleteik alig 7 százaléka veszett oda…

Egy amerikai fogoly a sok közül: James Lindberg-Hughes alezredest 1967 májusában lőtték le

A légi hadjárat komoly költségeket jelentett a Fehér Ház számára: 1965-ben 460 millió dollár, a rákövetkező évben 1,2 milliárd dollár folyt el erre a célra. De még távolról sem volt vége: a Rolling Thunder-művelet egészen 1968. november 1-ig tartott, bár később Nixon utasítására újrakezdték a bombázásokat. 643 ezer tonna bomba hullott a VDK területére és legalább 600 millió dolláros kárt okozott, nem is beszélve az emberveszteségekről (több mint 18 ezer katona és legalább 50 ezer civil halt meg). Közben odaveszett 922 amerikai repülőgép és a fogságba esett pilóták propagandaeszközként szolgáltak Hanoi számára, akárcsak a bombázások ténye, melyet sokan Dávid és Góliát harcához hasonlítottak. A statisztikák szerint ráadásul 9,6 dollárba került az amerikai adófizetőknek, hogy 1 dollárnyi kárt okozzanak ezen bombázások révén...

A krónika következő részében:
Partraszállás Da Nangnál