Néha hazatérni se könnyű 

Az amerikai filmekben egészen a hetvenes évek végéig csak marginális szerep jutott a vietnámi háborúnak, azon belül is az egykori katonáknak. Utóbbiak esetében pedig dominált a problémás, esetleg kimondottan erőszakos veteránok szerepeltetése. 1978-ban azonban két olyan alkotás is született – A szarvasvadás és a Hazatérés –, amelyekben ők kapták a főszerepet, méghozzá igen emberi megközelítésben.

A Hazatérés 1968-ban játszódik. A konzervatív és kissé naiv katonafeleség, Sally éppen elbúcsúzik férjétől, a tengerészgyalogos százados Bobtól, aki lelkesen indul Vietnámba. A nő, hogy addig is valami hasznosat tegyen, önkéntes munkát vállal a helyi veteránkórházban. Itt találkozik egykori évfolyamtársával, Luke-kal, aki súlyos gerincsérülésével lábadozik. A férfi megkeseredettségén sokat segít Sally, akivel egyre közelebb kerülnek egymáshoz, ugyanakkor háborúellenes meggyőződése is megerősödik…

A film főszereplője, Jane Fonda 1973-ban találkozott egy béketüntetésen azzal a Ron Kovic-kal, aki pár év múlva megírta visszaemlékezését Született július negyedikén címmel, amiből 1989-ben játékfilm is készült. A hadirokkant Kovic a gyűlésen tartott beszédében elmesélte, hogy a John Wayne-attitűd és a hagyományos hazafiasság hogyan hatott rá ifjúkorában, hogyan indította el a háborúba, hogyan sebesült meg, és keserű tapasztalatai nyomán hogyan volt kénytelen felülvizsgálni mindazt, amiben hitt. Úgy fogalmazott: “Lehet, hogy elvesztettem a testemet, de megnyertem az elmémet.” Ez a mondat nagyon megérintette Fondát, aki úgy gondolta, hogy ez alapján kellene forgatókönyvet írni a veteránok hazatéréséről. Barátja, Bruce Gilbert, későbbi producer ennek nyomán kezdett dolgozni a szkripten, amelynek megírása azonban évekig eltartott, és egyes részei (például a befejezés) még a forgatás megkezdésekor sem álltak teljesen készen. Stúdiót is nehéz volt szerezni ennek a témának, de a United Artists végül felkarolta a projektet, a rendező pedig Hal Ashby lett. Bemutatása után a film kapott számos bírálatot és elismerést, köztük a legjobb forgatókönyvnek, a legjobb színésznőnek, a legjobb színésznek járó Oscar-díjat. Vegyes megítélése nemcsak annak köszönhető, hogy olyan időszakban érkezett, amikor a háború emlékezete még nagyon élénk volt, hanem mert konzervatív részről több ponton is támadható volt a forgatókönyv. 

Az egyik ilyen részlet a szerelmi szál kezelése. Az, hogy egy asszony megcsalja a férjét, aki éppen a világ túlsó felén háborúzik, sokak számára vörös posztó volt, ugyanúgy, bár talán nem annyira hangsúlyosan, ahogy a húszas években (közvetlenül az első világháború után) a francia Raymond Radiguet később filmben is feldolgozott regénye, A test ördöge, amelyben egy fiatalember elcsábítja egy frontharcos katonatiszt nejét. Ráadásul a feleséget alakító Jane Fonda olyasvalaki, aki háborúellenes tevékenységével szó szerint messzire ment: 1972-ben ellátogatott ugyanis Észak-Vietnámba, ahol többek között egy légvédelmi ágyú mellett ülve is lefotózták. Ez az akciója sokak szemében a mai napig hazaárulással ér fel, és ő maga is beismeri magyarul is kiadott önéletrajzában, hogy ezt ő sem akarta, később pedig nagyon megbánta. Így tehát filmbéli cselekedetei mintha szexuális árulással súlyosbították volna politikai árulását, sutba dobva a házassággal kapcsolatos konzervatív szemléletet a szabad szerelem javára. 

Egy másik dolog, hogy az alkotók saját politikai üzenetüket úgy jelenítették meg a forgatókönyvben, hogy figyelmen kívül hagyták a veteránok háborúval kapcsolatos megosztottságát. A konfliktus iránti kettős érzések ugyanis a Vietnámban jártak közül sokakat kísértettek, és a hetvenes-nyolcvanas években készített felmérésekben nagyjából háromnegyedük nyilatkozta azt, hogy nem bánta meg katonai szolgálatát, sőt sokan úgy fogalmaztak, hogy megint bevonulnának, ha kellene. Ebben a filmben egyedül a dokumentarista nyitójelenet kétkedést is megfogalmazó dialógusai utalnak erre, ezt leszámítva viszont a veteránok magára hagyottságára hivatkozva a készítők alapvetésként kezelik a konfliktus értelmetlenségét, miközben semmiféle érdemi diskurzus nem folyik erről, az elhibázott politikáról vagy az eredménytelen katonai módszerekről, csak a férj mesél egy ízben röviden beosztottjai háborús kegyetlenkedéséről. Mondhatnánk persze, hogy a hetvenes évek végén aligha kellett emlékeztetni a felnőtt nézőket minderre, illetve hogy az öt-hat karakter magánéletére fókuszáló történetben ennél többre nem volt lehetőség, mégis ennyi idő távlatából elég didaktikusnak hat ez a hangnem. Az viszont nagyon pozitív, hogy az egykori katonák már említett beskatulyázására nemet mondtak, és a filmbéli veteránokat (egy kivétellel) nem kerülendő veszélyforrásként, hanem útjukat kereső, gyógyulni vágyó emberekként ábrázolták.

Az említett nyitójelenet egyébként nagyon erőteljes, meghatározó alaphang egy ilyen drámához: billárdozó hadirokkantak vitatkoznak a háború értelméről, és amit a szájukból hallunk, az egyáltalán nem előre megírt forgatókönyv, hanem az ő saját szavaik. A nagy számban látható veteránok ugyanis nem színészek voltak, kivéve persze a főszereplőt, Jon Voightot, aki ebben a jelenetben szándékosan nem szólt bele a beszélgetésbe. A színész komolyan vette a szerepet: hetekig velük élt, sokat beszélgetett velük, megpróbálta beleélni magát az ő helyzetükbe. (Érdekesség, hogy erre a szerepre Jack Nicholsont, Al Pacinót és Sylvester Stallonét is felkérték. Utóbbi esetében felvetődik, hogy évekkel a Rambo első része előtt vajon hogy játszott volna el egy veteránt, de Jon Voight teljesítményét látva azt mondom, jobb, hogy nem úgy alakult. Al Pacino esete pedig azért érdekes, mert a Született július negyedikén hasonló jellegű főszerepére is szóba került, de ezt akkor, a hetvenes évek végén még nem sikerült tető alá hozni.) Voight nemcsak a szenvedést és a lassú gyógyulást kiválóan átadó színészi teljesítménye folytán kiemelendő, de remekül együtt is működött Fondával, kézzel fogható közöttük az összhang, akár a meghittebb, akár a viharosabb jelenetekben.

Jane Fonda szerepeltetése nemcsak a háborúellenes mozgalomban játszott szerepe miatt szimbolikus. A férje távollétében önállósodó, határozottabb személyiséggé váló nőalak átváltozása tulajdonképpen a korszakban felerősödő feminizmus megnyilvánulása: miután egyedül marad, nem anyósához költözik, hanem saját házat vásárol, sportautót vesz, új frizurát csináltat magának, más szóval hátat fordít a konzervatív világnak, ahogy magával ragadja a korszellem, ami férje oldalán szóba se jöhetett volna. Ezzel pedig megint csak visszatérhetnénk az alkotók politikai beállítottságához…

A férjet alakító Bruce Dern is szót érdemel. Szereplését több kritikus dicsérte, de számomra egy kicsit kilóg a többiek közül. Nehezen tudtam őt katonatisztként elfogadni, és nem csak a túl hosszúra hagyott frizurája miatt. Sajnos az ő figuráját a forgatókönyv eleve cserbenhagyja. Egyfelől jóval kevesebb ideig láthatjuk, másrészt karaktere jóval vázlatosabb és negatívabb a többiekénél. Emellett megfosztják a lehetőségtől, hogy alkalmazkodjon az új helyzethez, hogy újra magához engedje feleségét. Egyszerűen beskatulyázzák a merev, változni képtelen katonatiszt képébe, holott a másik férfikarakter, Luke is ugyanolyan harcias illúziókkal indult neki annak idején, mint ő, csak éppen már előrébb tart a gyógyulás és a magára találás útján. Ahogy Bobot kivezetik a történetből, mondhatnám, egy “kényelmes” és egyszerű módja egy súlyos traumát átélt, problémás karakter zárójelbe tételének, persze csak forgatókönyvírói szempontból. Ma már határozottan úgy látom, jóval pozitívabb, emberibb, békülékenyebb és politikailag kevésbé támadható megoldás lett volna, ha a Rambo-sorozat első részének fináléjához hasonlóan végül itt is megegyezéses módon zárták volna a filmet, szimbolikusan reményt nyújtva a hazatért harcosoknak, esetleg nyitva hagyták volna a történet végét, aláhúzva a bizonytalanságot, de mégis lehetőséget hagyva a lelki gyógyulásra. Sajnos nem így történt. Ráadásul a férj hivatásával összefüggésben a katonasággal kapcsolatos szúrások sem maradnak el (például az, hogy kitüntetését nem valós harci teljesítményért kapja, vagy hogy a külföldön szolgáló tiszt felesége nem tarthat igényt ingyenes lakhatásra a támaszponton, és Sally ezért kénytelen elköltözni onnan), ami ismét csak egyértelműsíti, hogy politikailag merre húztak a készítők.  

Luke és Bob ellentéte kapcsán egyébként nagyon fontos üzenet a férfiasság újraértelmezése. Hasonlóan a női főszereplő átváltozásához, itt is a konzervatív és a liberális világkép csap össze. A férfiasság két végletét a régimódi, macho értékeket képviselő, háborúba vonuló, majd megtörten hazatérő és agresszióját elfojtani nehezen képes férj, illetve a testi fogyatékkal élő, de jóval mélyebb érzésű, régi eszméit felülírni képes, békepárti, erőszakos cselekedetre immár több szempontból is képtelen (s ezek egy része miatt jóval femininebbnek ható) hadirokkant képviseli. Ábrázolásukban döntő jelentőségű a film két erotikus jelenete (a férjé rövid és egyoldalú; a szeretőé meghitt, érzelmes és a nő számára is élvezetes), vagy akár az intimebb párbeszédek (amelyekben a férj nyersebb, szűklátókörűbb és dominánsabb, míg a szerető szelíd, nyugodt és nyílt). A befejezés pedig nem hagy kétséget afelől, hogy az alkotók szerint melyiküknek van jövője, és melyik vált feleslegessé, ahogy arra a főcímben és a végefőcímben hallható dal is utal. 

Ez a bizonyos szám a Rolling Stones slágere, az Out of Time, amely tökéletesen összecseng a forgatókönyv üzenetével, és a katonai szolgálatukra büszke férfiakat (köztük a filmbéli férjet) célzó üzenetként funkcionál az olyan sorokkal, mint “Nem tudod, mi az ábra / Túl sokáig voltál távol / Nem jöhetsz vissza / És gondolhatod, hogy még mindig hozzám tartozol / Lemaradtál, kedvesem/ Szegény, kidobott kedvesem…” És ha már itt tartunk, a Hazatéréshez önálló filmzene nem készült, ehelyett csupa korabeli dal hangzik el, például Simon és Garfunkel Bookends-e, a Steppenwolf Born to Be Wildja vagy a Beatles Hey Jude-ja, esetleg Tim Buckley Once I Was című száma (lásd az alábbi klipet). A legtöbb dal kiválóan működik saját helyén, de tény, hogy a kelleténél kicsit több van belőlük, és atmoszférateremtés helyett ez néha már erőltetett múltidézésnek hat. 

A képi világ tökéletesen passzol a korhoz és a hangulathoz: díszletek helyett láthatóan valós helyszíneket használtak, a mesterséges megvilágítás pedig minimális. Az operatőrök munkája emellett az igazán bensőséges, illetve a veteránokat mutató jeleneteknél is dicsérhető. Vizuálisan mintha valóban visszatértünk volna a hatvanas évek végére.  

A filmet negatívumai ellenére is csak ajánlani lehet, részben a nagydíjas alakítások, részben a párbeszédek, részben az atmoszféra okán. Nemcsak a témában, hanem a tágabb amerikai filmtörténetben is jelentős mű, olyan alkotás, amit nemigen lehet elfelejteni. Állítólag amikor a nyolcvanas években veteránokat kérdeztek arról, hogy szerintük melyik játékfilmek tüntetik fel őket a legjobb színben, két cím emelkedett ki a többi közül: a Zöldsapkások és A hazatérés. 

A Hazatérést nálunk is forgalmazták nem sokkal az amerikai premier után, és nagy ritkán a magyar tévében is el lehetett csípni. A szinkron természetesen tartalmaz néhány fordítási hibát, de amúgy remekül sikerült. Jon Voight magyar hangja Cserhalmi György volt, Fondáé Káldy Nóra, Derné Andorai Péter, de hallhattuk még Pálos Zsuzsát, Konrád Antalt vagy Csernák Jánost is. A szinkronizált változat a fenti linken megtekinthető, angolul pedig megtalálható a YouTube-on. VHS-en talán elérhető volt hazánkban, de DVD-n vagy más modernebb hordozón nem jutott el hozzánk. 

Hazatérés (Coming Home)
MGM 1978, 123 perc
Rendező: Hal Ashby
Főszereplők: Jane Fonda, Bruce Dern, Jon Voight
Zenei szerkesztő: George Brand