A NEFB magyar tagozatának története

A békeszerződést ellenőrző NEFB-misszió megalakulásáról és a magyar tagozat munkájának megkezdéséről, illetve az általános körülményekről a cikk első részében már írtam. Most haladjunk tovább és tekintsük át, mi minden történt még 1975 májusáig a bizottság háza táján. 

Nemzetközi társaságban

Ritkán említik, de a magyar kontingens egyes tagjai hírszerző tevékenységet folytattak. Az észak-vietnámi külügy külön kérte, hogy tartsák szemmel az amerikai, a kanadai és az indonéz felek szándékait (erről Marjai József külügyminiszter-helyettes 1972. nov. 21-i jelentésében is olvashatunk), de a politikai hovatartozás miatt a bizottsági munka amúgy is jó alkalmat biztosított arra, hogy információkat szerezzenek a nyugati blokk képviselőiről, amelyeket később a szovjet félnek is továbbítottak. A kontingensben tehát hírszerzők is helyet kaptak, akik felderítési feladatok hajtottak végre többek között a következő témákban: katonapolitika (a zajló események és a később várható változások, nemcsak Dél-Vietnám és az Egyesült Államok, de még Kína, Kambodzsa és Japán vonatkozásában is), a Dél-Vietnámban aktív fegyveres erők helyzete (elsősorban a köztársasági haderő, de a DIFK kapcsán is, beleértve az észak-vietnámi és a kínai befolyást), hadászati, hadműveleti és harcászati elvek, kiképzés, harckészültség stb. (amerikai és dél-vietnámi vonatkozásban), a hadszíntérrel kapcsolatos adatok (kiépített bázisok, híradórendszer, raktárak, közlekedési hálózat stb.), katonai szakirodalom beszerzése (elsősorban az amerikai féltől), illetve fegyverzet és felszerelési anyagok gyűjtése otthoni kiértékelésre. (Ez utóbbi kapcsán tudható, hogy nagyjából egy tonnányi külföldi hadfelszerelést, például roncsokból kiszerelt műszereket küldtek haza.) 

Práczki István, akkori alezredes könyvében részletezi, hogy a délen szerzett katonapolitikai információkat összegyűjtötték a magyar küldöttség saigoni központjában, feldolgozták, majd átadták a DIFK-nek, akik továbbították a Vietnámi Néphadseregnek. Ennek kapcsán idézhetném még Lam Quang Thi, egykori dél-vietnámi tábornokot, aki a magyar–lengyel ellenőrzőbizottság felderítő tevékenységére is kitér könyvében.

“Hamar kitűnt, hogy a bizottság kommunista tagjai mindent elkövetnek, hogy segítsék az észak-vietnámi felet abban, hogy “legálisan” megsértse azt az egyezményt, amit elvileg nekik kellett volna felügyelniük. A tűzszünet-sértésekre vonatkozó kivizsgálási kérelmeket a magyarok és a lengyelek mindig elutasították. Az indonéz és iráni tiszteknek gyakran egyedül kellett elvégezniük a helyszíni szemléket, véleményüket viszont természetesen megkérdőjelezték és félresöpörték.
A bizottság kommunista tagjai nemcsak hogy nem végezték el feladatukat, hanem állandó veszélyt jelentettek Dél-Vietnám biztonságára nézve. Például mindennap lehetett látni magyarokat és lengyeleket, ahogy repterek, hidak és katonai létesítmények környékén járkálnak és fotóznak. Közvetlen rádióösszeköttetésük volt Hanoijal. Quang Triben ide-oda furikáztak a folyón át, hogy az észak-vietnámi tisztekkel információt cseréljenek, míg a nem kommunista tagok előzetes engedély nélkül nem léphettek át a néphadsereg által ellenőrzött területre. Megszokottá vált, hogy ha a lengyel és magyar delegációk kivonulnak egy bizonyos területről, akkor ezeket nemsokára támadás éri. Bár tudtunk a magyar hírszerző tevékenységről, nem kobozhattuk el a hírszerzési anyagokat, mert a NEFB-küldöttségeknek kijárt a diplomáciai státusz.”

1973-as tudósítás a 2. főút kapcsán történt kivizsgálásról. A hírben külön kiemelik, hogy a magyarok milyen jól elbeszélgettek a DIFK katonáival.

Ami a többi nációt illeti, a VDK és a DIFK képviselői és katonái érthető módon barátságosan viszonyultak a magyarokhoz, míg a dél-vietnámi féllel a fentiek miatt hűvösebb, néha ellenséges volt a kapcsolat. A bizottsági szállás- és munkahelyeken dolgozó helyi civilekkel a viszony megfelelő vagy kimondottan jó volt, ugyanakkor köztük több informátor is dolgozott a saigoni kormányzatnak. A lengyel delegációval nagy általánosságban jóban voltak, bár még ők sem értettek automatikusan egyet mindig minden bizottsági kérdésben a magyarokkal. Az irániakkal és az indonézekkel formálisabb volt a kapcsolat, időnként velük is alakultak ki heves viták, bár a legnehezebben a kanadaiakkal találták meg a közös hangot. A körzetekbe kihelyezett kisebb bizottsági csoportok vegyes nemzetiségű állománya általában jobban összecsiszolódott, hiszen az ottani nehezebb körülmények között könnyebben kialakult egy bajtársias közösség. Bali József vezérőrnagy, akkoriban hadnagy egy interjúban így nyilatkozott a témában:

...Már csak a hagyományok okán is, a legszorosabb kapcsolatban a lengyelekkel voltunk. Ők ilyen jellegű misszióban már korábban is részt vettek, így tudtak nekünk segíteni.
Normális kapcsolataink voltak a többiekkel is. Az indonézek és irániak egy-egy másik világban éltek. A kultúrájuk és a vallásuk teljesen más. Meg kellett ismernünk egymás gondolkodásmódját, szokásait, és azzal együtt kellett élnünk. Így ez a kiküldetés alkalmat adott arra is, hogy az emberben a tolerancia kifejlődjék. Erre nagy szükség volt. Elfogadni és tisztelni a másikat, annak a véleményét, még akkor is, ha nem értek velük egyet.”

Magyar katonák amerikai pilóták társaságában

Az amerikai féllel egészen jó munkakapcsolat formálódott, legalábbis diplomáciai vonalon (és ezt elősegítette az is, hogy a magyar és lengyel delegációnak bejárása volt számos amerikai intézménybe, ideértve sport- és üdülőlétesítményeket). Práczki István ezt a következőképp foglalta össze: 

“Nemritkán a helyzet, a nemzetközi események értékelik fel valakinek a pozícióját vagy a személyét. A magyar hírszerzés saigoni tevékenysége olyan katonapolitikai szituációban folyt Dél-Vietnamban, hogy az események alakulása felértékelte a szerepét. Az amerikai politika a dél-vietnami presztízsösszecsapásban komoly szerepet szánt nekünk, magyaroknak. Először is a magyar diplomáciának, amely nem tudott vagy nem akart élni a lehetőséggel. A magyar hírszerzés rögtön felismerte, hogy ott és akkor történelmi küldetést teljesít. A nagydiplomácia bonyolult szövődményeibe akkortájt semmiképpen sem illett bele az amerikai politika közvetlen kapcsolata a kommunistákkal. Ebben a presztízs mellett valószínűleg a Kínával ekkor már előrehaladott diplomáciai taktikának is szerepe volt. Olyan típusú közvetítői szerepet szántak nekünk, amelyben egy ki nem mondott gentlemen’s agreement szerint rajtunk keresztül adtak indikációkat az északi kommunista vezetésnek. Ellenkező irányban is mi jeleztük az USA-nak az északi szándékokat. E kettős szerepnek kellett úgy megfelelnünk, hogy mindkét fél arról legyen meggyőződve, hogy az ő akaratuk érvényesül, mi csupán közönséges levélhordók, postások vagyunk.”

A dél-vietnámi helyzet 1973 második felében csak romlott, ugyanis a tűzszünet megkötése és a hadifogolycsere ellenére a harcok intenzitása ismét nőtt, ahogy a vidéki területek és falvak ellenőrzéséért mindkét vietnámi fél folytatta a harcot. A KFKKB működése emiatt egyelőre leállt, a NEFB pedig ilyen helyzetben nem tehetett sokat. Egyes körzetekbe a fentiek miatt már korábban sem küldtek ellenőröket, de most a kitelepült helyi ellenőrző csoportok egy részét is kénytelen volt a magyar misszió vezetése visszahívni, ez pedig a kontingens létszámának csökkentéséhez vezetett, és 57 főt haza is küldtek. Ekkoriban már a második váltás érkezésére is fel kellett készülni, amelybe kevesebb embert, 151 főt szántak, és akiknek felkészítéséhez már a korábban hazatértek tapasztalatait is felhasználták. A szolgálatátadás 1973 decemberében az első váltás tagjainak mentorálása mellett történt meg. A kontingens katonai parancsnoka ezzel Csapó Viktor vezérőrnagy lett, az általános vezető pedig Lőrincz Nagy János nagykövet.  

Az 1974-es évben a helyzet tovább fokozódott: váltakozó sikerű harcokat folytatott mindkét fél, illetve a közbiztonság is romlott, emellett a NEFB pénzügyei is egyre több gondot okoztak, ami részben az országrészben tapasztalható súlyos infláció következménye volt. Mindez ellátási vagy utaztatási nehézségeket is okozott, ami tovább rontotta az általános hatékonyságot. Ráadásul a bizottsági viták is kiélesedtek: a párizsi egyezmény szövegének értelmezésétől a pénzügyi hiányokig számos pontban ütköztek a vélemények. 

Helyszíni vizsgálaton

Komoly vitákat szült például a 1974. március 9-én történt Cai Lay-i incidens. A szóban forgó település általános iskolájának udvarába aznap egy aknavetőgránát csapódott be, aminek 32 halott és több tucat sebesült (köztük számos gyerek volt) lett a következménye. A DIFK- és a dél-vietnámi delegáció most is egymásra mutogatott, a dél-vietnámi küldöttség felfüggesztette részvételét a párizsi megbeszéléseken, a NEFB pedig ügyrendi kérdések kapcsán akadt el. Mire a vizsgálat megkezdődhetett, a helyi sajtóban híre ment annak, hogy a bizottság magyar és a lengyel tagjai az időt húzzák, így a kivizsgálásra érkező tagokat helyi tüntetők dobálták meg. Ráadásul a vizsgálat eredménytelennek bizonyult… 

Sebesült gyerekek a Cai Lay-i incidens után

Egy másik vitás kérdés a HECS-ek veszélyeztetése körül forgott: a dél-vietnámi haderő ugyanis több esetben telepített tüzérségi ütegeket ezek mellé, ami válaszcsapás esetén természetesen komoly veszélyt jelentett az ellenőrzőbizottság ottani tagjaira. Ennek kapcsán sem volt egyetértés, és bár végül sikerült helyszíni szemléket tartani a kérdéses helyszíneken, a NEFB újra két részre szakadt a következtetéseket illetően. Az irániak és az indonézek nem támogatták az ötletet, mely szerint a NEFB kérelmezze a saigoni kormánytól az ilyen ütegek eltávolítását. Még a lengyelek sem értettek teljesen egyet a magyar állásponttal, mely szerint a legveszélyeztetettebb HECS-ekről ki kellene vonni az állományt; szerintük ez veszélyes precedenst teremtett volna, a bizottság presztízsét pedig gyengítette volna. A magyar kontingens vezetése viszont mindig szem előtt tartotta a saját személyi állomány védelmét, és adott esetben, a súlyosbodó harcok körzetéből ki is vonta az ottani magyarokat. Ezzel nem voltak egyedül, így például az 1974. június 23-i incidens után, amelynek során megsemmisült a Phu Bai-i HECS-hez közeli lőszerraktár, a delegációk lakóépülete pedig megrongálódott, mind a négy nemzet visszahívta ottani csoportját.  

A magyar kontingens harmadik, utolsó váltása 138 főt számlált, akik 1974 júliusa és novembere között érkeztek meg Vietnámba. A katonai parancsnok Tölgyes Ernő vezérőrnagy lett, az általános vezető pedig dr. Németh József nagykövet. A dél-vietnámi helyzet ekkorra még inkább felforrósodott: a közbiztonság továbbra is romlott (nem volt ritka, hogy a bizottsági létesítményekbe helyiek törtek be); az ellenőrző tevékenységét egyre jobban nehezítette az üzemanyaghiány, az utazási lehetőségek korlátozása és a rendelkezésre álló járművek állapota; a fokozódó harctevékenység és a NEFB létesítményeit ért belövések miatt a magyarok új bevonási terveket készítettek vészhelyzet esetére, emellett élelmiszer- és pénztartalékok elkülönítéséről is döntés született.  

A NEFB egyik helikoptere Vinh Longban. Ahogy a háború a végéhez közeledett, és egyre több pénzügyi probléma adódott, a bizottsági tagok utaztatása egyre nehezebben ment...

A NEFB felsőbb szintjét továbbra is ugyanazok a problémák jellemezték: a magyar fél továbbra is kiállt amellett, hogy a KFKKB működése híján a bizottság nem dolgozhat, de alsóbb szinteken a munka nem állt meg. A saigoni kormány megpróbálta a helyieket a bizottság ellen hangolni, s ennek eredményeként több tüntetésre is sor került, ahol a megjelent dél-vietnámi polgárok petíciót nyújtottak át a delegációnak.  

1975 márciusára 51-ből már csak 19 helyszínen volt jelen magyar csoport. Az észak-vietnámi fél átfogó offenzívája már tartott, így a déli országrész eleste csak idő kérdése volt. A NEFB működése ellehetetlenült, és a hónap elejére minden körzetből bevonták a magyar állományt, illetve megkezdődött a hazaszállítás. Április végére magyar részről mindössze 14 katona és 17 diplomata maradt. A lengyelek hasonló létszámmal voltak jelen, ezzel szemben az indonéz kontingens teljes számban távozott az országból, az irániak pedig mindössze néhány fővel képviseltették még magukat. 

A néphadsereg katonái elfoglalják 
a Tan Son Nhut-i repteret 1975. április 30-án

A fővároshoz közeledő harcok miatt egyre veszélyesebb volt a Tan Son Nhut-i reptéren való tartózkodás: április utolsó napjaiban légi és tüzérségi támadások érték a támaszpontot. A saigoni áttelepülést viszont ekkor már nem tudták megoldani, mert a dél-vietnámi őrség kvázi túszként kezelte a magyarokat, gondolván, ez majd visszafogja a további észak-vietnámi csapásokat. Ebben a szorongatott helyzetben a vezérőrnagy utasította Tóth G. János ezredest (más forrás szerint Práczki alezredes kérte), hogy lépjen kapcsolatba az amerikai követséggel, és tőlük kérjen segítséget. Thomas Polgar, a magyar születésű CIA-tisztviselő engedélyét adta, így az amerikaiak április 29-e délutánján mind a magyar, mind a lengyel delegáció maradék tagjait fegyveres kísérettel, húsz járművön átfuvarozták a fővárosba. Tekintve hogy másnap távozott Saigonból az utolsó amerikai is (méghozzá sietve), nagy szó, hogy nem utasították vissza a kérést. A magyar kormány később kitüntetéssel hálálta meg a mentést végző CIA-tiszt, Bill Johnson segítségét. A számos ellenőrzőponton való áthaladás nem mindenütt ment könnyen, a köztársasági katonák ugyanis többször is útját állták a konvojnak, de Johnson erőteljes fellépése, néha pedig egy mellette dolgozó dél-vietnámi rendőr rábeszélő képessége végül kisegítette őket a kutyaszorítóból. Utóbbi azzal hitegette az akadékoskodókat, hogy a NEFB-küldöttség azért igyekszik a belvárosba, mert tűzszünetet akarnak nyélbe ütni az utolsó pillanatban… 

A magyar származású Thomas Polgár (a jobb szélen) átveszi a saigoni CIA-állomás parancsnokságát Ted Shackleytől (a bal szélen) 1972 januárjában; középen Creighton Abrams tábornagy, a MACV akkori parancsnoka áll. 

A városba április 30-án vonult be a Vietnámi Néphadsereg, s ezzel véget ért a háború. Pár kaotikus nap után a rend többé-kevésbé helyreállt, és megindult a magyar, illetve lengyel küldöttség hazaszállításának szervezése. Egy búcsúvacsorára is sor került, ahol a jelen levő bizottsági tagokat kitüntették, s végül egy lengyel különgépen indultak haza május 8-án.

A Vietnámi Néphadsereg egységei bevonulnak Saigonba 

Ahogy az látható, a NEFB működését kezdettől fogva számos tényező akadályozta vagy korlátozta. A bizottságnak legfeljebb annyi lehetősége lett volna, már amennyiben közös megegyzés született volna a négy fél között, hogy jelentést terjesszenek fel a magasabb szintű két- és négyoldalú bizottságoknak. S bár a vietnámi felek elismerték a NEFB szimbolikus jelentőségét, valójában ők maguk is próbálták működését korlátozni vagy adott irányba terelni. Mindezek miatt a bizottság eredményessége legalábbis felemásnak tekinthető. Ami egyértelmű sikerként könyvelhető el, az a fogolycsere felügyelete, viszont a párizsi egyezmény kérdéses pontjai, a nagypolitikai játszmák, illetve a harcoló felek között fennmaradt ellentétek és a nem szűnő harcok nyomán a ‘73 tavasza és a ‘75 tavasza közötti két év mégiscsak a háború meghosszabbításaként fogható fel, nem pedig egy békés átmenetként. Többek szerint ennek az időszaknak az igazi célja az volt, hogy Nixon elnök és Kissinger biztosíthassa a “vállalható intervallumot” az amerikai kivonulás és a déli országrész elkerülhetetlen összeomlása között (lásd egy korábbi cikket), ezzel elkerülve a közvetlen felelősséget és tompítva a presztízsveszteség élét, illetve, hogy a hanoi vezetés felkészülhessen a végső offenzívára. Amennyiben ez valóban így történt, a NEFB működése eleve kudarcra volt ítélve.  

Magyar részről ez volt a második világháború utáni első nemzetközi vállalkozás, amiben katonáink részt vettek. (A teljes magyar létszám egyébként 636 főre rúgott, ebből 524 volt katona, 112 pedig diplomata és polgári személyzet.) Ennek ellenére a tanulságok feldolgozása intézményi szinten nem történt meg. A következő hasonló feladatra 1988-ig várni kellett, mikor is az iraki–iráni háború végén az ENSZ tűzszüneti ellenőrző csoportjában magyarok is helyet kaptak. Az 1990-es évektől egészen napjainkig a Magyar Honvédség többször is vett, illetve vesz részt külföldi békefenntartó megbízatásokban Ciprustól Koszovóig. Szőke Zoltán a következőképpen értékeli a magyarok vietnámi részvételét: 

“Az első magyar békefenntartó küldetés történetének és tapasztalatainak feltárására, az eltelt 25 esztendő során objektív formában nem került sor. A rendszerváltás előtt azért nem, mert az elfogult magyar pártvezetés és kormányzat a kommunista fél győzelmének fényében a küldetést teljes sikerként könyvelte el, anélkül, hogy a munka során felmerült – politikától független – negatív tapasztalatokat megfelelően elemezte és felhasználta volna. A rendszerváltást követően viszont többnyire már csak a küldetés egykori résztvevői értékelték (s értékelik ma is) pozitívként saját teljesítményüket, a vietnami békefenntartó misszió csaknem száz százalékosan hidegháborús politikai jellegétől teljesen elvonatkoztatva. Az új kormányzati elit viszont egyrészt éppen e »kellemetlen« politikai színezete, másrészt az egykori résztvevők további aktivitása miatt nem szentelt kellő teret első nemzetközi békefenntartó küldetésünk tapasztalatainak.
Magyarország NEFB-beli szereplésének negatív vonásai mellett nem feledkezhetünk meg a magyar és lengyel küldöttség azon tagjairól sem, akik a NEFB békefenntartó küldetését – bár naiv módon, de – nem a két világrendszer közötti katonai és ideológiai harc részeként értelmezték, s a távoli, veszélyes szolgálat terhét is őszinte jószándékkal, a több évtizedes véres háború lezárása érdekében vállalták. (Akadtak persze szép számmal olyanok is, akik kalandvágyból vagy a személyes »bizonyítás« vágyával jelentkeztek a vietnami szolgálatra.)”

 Cziboly Csaba százados és Dylski Aurél őrnagy sírja Farkasréten

A NEFB magyar tagozatának még élő tagjai ma is tartják a kapcsolatot egymással, illetve egyes vietnámi ismerőseikkel (részben a Magyar–Vietnámi Baráti Társaság jóvoltából). A misszióban életüket vesztett két bajtársukról pedig minden áprilisban megemlékeznek a Farkasréti Temetőben található síroknál. 

Forrásjegyzék:
• 40 éves a vietnámi béke (L. E. cikke; 2013. 01. 26. https://www.nyugat.hu/cikk/vietnami_beke)
• Apokalipszis – élőben (Szepesi József interjúja Bali József vezérőrnaggyal a Top Gun magazin 1996/4. számában, 52–53. o.)
• A vietnámi kaland (írta: Szőke Zoltán; ArchívNet 2001/1. https://www.archivnet.hu/hadtortenet/a_vietnami_kaland.html)
• Decent Interval – The American Debacle in Vietnam and The Fall of Saigon (írta: Frank Snepp; Penguin 1980)
• Drawn Swords in a Distant Land – South Vietnam’s Shattered Dreams (írta: George J. Veith; Encounter Books 2021)
• Kémjátszmák – Egy magyar hírszerző emlékiratai (írta Práczki István; Kárpátia Stúdió, 2014)
• Jóna András nyá. mérnök ezredes: Egy híradó tiszt visszaemlékezése a dél- vietnami békefenntartó misszióban végzett munkájáról 1973-ban (https://www.puskashirbaje.hu/pdf/Jona_Bandi_Vietnami_misszio_1973.pdf)
• Magyar katonák Dél-Vietnámban 1973–1975 (írta: Kemény János & Nagy Tamás; Zrínyi 2018)
• The Twenty-five Year Century: A South Vietnamese General Remembers the Indochina War to the Fall of Saigon (írta: Lam Quang Thi; University of North Texas Press 2001)
• The Vietnam War – An Intimate History (írta: Ken Burns és Lynn Novick; Alfred A. Knopff 2017)
• Vendriczki, Róbert: Békeinduló: Magyarok a vietnámi nemzetközi misszióban (1973–1975) (In: Magyar katonák a világ tájain. Eger, Eszterházy Károly Katolikus Egyetem Líceum Kiadó, 2022, 69–85. http://publikacio.uni-eszterhazy.hu/7465/)