Egy nem mindennapi katonaélet

A Vietnámban megfordult magyar-amerikai veteránok közül fogok egy újabbat bemutatni, bár ezúttal nem interjú formájában, hanem tavaly megjelent életrajzi könyve nyomán. Olyasvalakiről lesz most szó, akinek katonai pályafutása még amerikai viszonylatban sem volt mindennapi…

Nick Hun 1942-ben született Budapesten. Édesapja tartalékos katonaként a keleti fronton harcolt, majd a magyar főváros védelmében sebesült meg. Egy osztrák kórházba szállították, és a hírre felesége a gyerekekkel együtt utánaindult. Hét évet töltöttek különböző németországi menekülttáborokban, majd az Egyesült Államokban, Clevelandben telepedtek le. Miután 1961-ben leérettségizett, tett egy próbát a munka világában, de aztán úgy döntött, inkább felcsap katonának. Az ejtőernyősöknél kezdte, és nemsokára a katonai rendész iskolát is elvégezte. 1965-ben ott volt a dominikai beavatkozásnál, utána tiszti iskolára küldték, ő pedig újdonsült hadnagyként jelentkezett a Különleges Erőkhöz. Itt először a 10. különleges műveleti csoporthoz került, amely Nyugat-Németországban állomásozott, és egy potenciális európai összecsapásra készült. 1966 végén következett az 5. műveleti csoport és Vietnám. A “D” harci övezet kis támaszpontjain szolgált a helyi különleges alakulatokkal és milicistákkal együtt, illetve amerikai reguláris egységek oldalán. Később a 173. légideszant-dandár szakaszparancsnokaként küzdött, többek között a Dak To melletti dombcsatákban. 1969-ben pilóta lett, hogy csatahelikoptereken repülhessen, nemegyszer ugyanazon csataterek felett, ahol gyalogosként már járt. Vietnámi útjai után a létszámcsökkentésen áteső hadseregben maradt, ekkor ismét a katonai rendészetnél kapott beosztást. Ekkor már családos ember volt, két gyermekkel. Szolgált amerikai helyőrségek mellett Latin-Amerikában is, de egyetemre is járt, toborzótiszt is volt, majd a nemzeti gárdához igazolt át. Harminc év katonáskodás után szerelt le, de nem vonult nyugdíjba: büntetés-végrehajtási intézetekben dolgozott, majd magánnyomozó lett. Közben mellékesen egy katonai vonatkozású mellékállása is volt, aminek kapcsán a világ számos pontjára eljutott, így Magyarországra is.  

Egy ilyen életút summázatát olvasva nyilván sokaknak felcsillan a szeme, de a kötet kiadói részről sajnos nem kapta meg a megérdemelt figyelmet. A borító első pillantásra rendben van (bár a címoldali fotó közelebbről nézve elég gyenge minőségű), de a láthatóan szövegszerkesztőben tördelt belív a magánkiadásoknál jellemző hibáktól hemzseg. Az amúgy nagyon bőséges képmellékletre is ráfért volna egy szelektálás, illetve a fotók minőségi javítása. Súlyosabb probléma, hogy profi olvasószerkesztő sem látta a kéziratot. Ennek tudható be, hogy egyes részek kifejezetten részletesek, míg másokat (például azt, hogy helikopterpilóta vált a szerzőből) pár mondattal lezavarnak, holott biztosra vehető, hogy ezekről is lehetne anekdotázni. Arról is többet olvastam volna, hogy milyen érzelmi változásokon ment keresztül karrierje során, mert ezzel együtt lenne teljes egy pályafutás krónikája. Ez az aránytalanság nagyon bosszantó, és egy jó szerkesztővel (lehetőleg olyannal, aki maga is volt katona, és képes releváns kérdésekkel további érdekes információkat kinyerni) ezt meg lehetett volna spórolni. Úgy érzem, egy ilyen gazdag és változatos életút egyébként is sokkal nagyobb terjedelmet és részletességet igényelt volna. Az, hogy két bajtárs, Walt Brinker és Michael Jewell rövid visszaemlékezései is helyet kapnak az oldalakon, nem hiba, de kicsit kizökkenti az olvasót. 

A kötet külföldről szerezhető be. Sajnos már megjelenése idején sem volt kifejezetten olcsó, és bár nem tudom, milyen példányszámban jelent meg, tartok tőle, hogy ára csak emelkedni fog. Az érdeklődőket ezért bátorítom, hogy minél előbb szerezzék be.

Budapest to Vietnam 
Írta: Nick Hun & Michael Jewell
Njh Consulting Services 2021
318 oldal