Az esztendő legnagyobb slágerei

Mielőtt elvonulnánk nyári szünetre, még kerítsünk sort a szokásos popparádéra, vagyis lássuk az ötven évvel ezelőtti slágerek listáját. Ezúttal sem lehet teljes a felsorolás, de remélem, nagy kedvenceket mindenki talál majd a dalok között. 

Az év világszerte legjelentősebb slágere a Tie a Yellow Ribbon Round the Ole Oak Tree, Tony Orlando és Dawn előadásában. Felsorolni is nehéz lenne, hogy hány toplista első helyére jutott fel akkoriban, vagy hány millió példányban adták el. A dal egy hazatérő katonáról szól, aki utolsó levelében arra kérte kedvesét, kössön egy sárga szalagot az otthoni tölgyfára, ha még várja őt, mert enélkül le sem száll majd a buszról. A motívum egy 19. századi szokásra utal, amikor is az amerikai lovassági katonák feleségei, kedvesei állítólag hajukba fűzött sárga szalaggal jelezték, hogy továbbra is várják haza a párjukat. 

Billy Joel nevét aligha kell bemutatni. 1973-ban megjelent második nagylemezének (mely első, igazán sikeres albumának nevezhető) címadó dala volt a Piano Man, amely egyébként kislemezen is kijött. Az édes-bús melódia az énekes saját tapasztalataiból táplálkozik, egy bárzongorista mindennapjait és ismerőseit idézi fel. Ez lett Joel első nagy slágere, a mai napig az egyik legismertebb dala, és joggal. 1974 tavaszán a Billboard-slágerlista 25. helyére jutott fel, de azóta is kötelező szám a koncertjein, sőt a Kongresszusi Könyvtár 2015-ben felvette a National Recording Registrybe, vagyis a kulturális, történelmi és művészi szempontból legjelentősebb amerikai dalok jegyzékébe. 

A folkrock énekes, Jim Croce dalát egy katonatársa inspirálta, aki igazi rosszfiú volt, és haza is szökött, hogy aztán pár hét múlva a zsoldosztásra visszatérjen. Ez lett a Bad, Bad Leroy Brown, amely két hétig tanyázott a Billboard toplistán 1973 júliusában, és éves összesítésben a második helyet kapta meg, emellett az énekest két Grammy-díjra is jelölték érte. Croce-nak ez volt az egyetlen toplistás sikere, és még ugyanazon év szeptemberében, mindössze 30 évesen, repülőszerencsétlenségben elhunyt. 

A Killing Me Softly azon dalok sorát erősíti, amelyek nem eredeti formájukban lettek világhíresek, hiszen Lori Lieberman már 1972-ben felénekelte, de különösebb visszhang nélkül. Egy évre rá viszont a toplisták élére került Roberta Flack előadásában, és nemcsak az Egyesült Államokban, hanem Kanadában és Ausztráliában is, ‘74-ben pedig az énekesnő még Grammy-díjat is kapott érte. Számos feldolgozása született, ezek közül a Fugees-féle 1996-os változat emelendő ki, amely szintén elnyerte a Grammy-díjat. Az együttes és Flack egyébként azóta közösen is előadták már ezt a slágert, a Rolling Stone magazin pedig a legjobb 500 dalt tartalmazó listájára is feltette.  

A londoni születésű, de később az Egyesült Államokba költöző Albert Hammond már a hatvanas években aktív volt zenei téren. 1973-as lemezének címadó dala volt a The Free Electric Band. Ez egy zeneimádó fiatalember élettörténete, aki sutba dob mindent, szülői szándékot, tanulást, szerelmet, csak hogy azt csinálhassa, amit szeret, vagyis muzsikálhasson a kis együttesével. Bár a dal sehol nem került a slágerlisták élére, több országban is szép sikert ért el, és jól megragadta a korszak ifjúságának életérzését.

Az ütőhangszeresként, később pedig énekesként is sikeres Marvin Gaye Let’s Get It On című dala témáját tekintve nincs túlbonyolítva: egy felhevült férfi próbál benne rábeszélni egy nőt arra, hogy lefeküdjön vele. A Billboard-lista első helyén két hetet töltött, és a kislemezből két év alatt négymillió példány fogyott az Egyesült Államokban. A Rolling Stone magazin 500-as slágerlistájára ez is feljutott. 

A Why Me című country-gospel sláger ehhez képest mélyen vallásos üzenetet hordoz, amelyet Kris Kristofferson énekelt (és amelyben későbbi felesége, Rita Coolidge is szerepet vállalt a vokálban). Ez tekinthető a legjelentősebb sikerének, amely a Jesus Was a Capricorn című ‘73-as albumon jelent meg. Témáját tekintve egyfajta gyónás, ahol a beszélő úgy érzi, nem érdemelte meg azt a rengeteg jót (lásd: a 60-as éveket), amit Istentől kapott. Számos feldolgozása született például Elvis Presley, Cliff Richard, Merle Haggard vagy Connie Smith jóvoltából. 

Diana Ross Touch Me in the Morning című érzelmes dala egy szakítás története. A korábban a Supremes együttesben aktív énekesnő ekkor már három éve szólóban dolgozott, és ez a sláger pályafutása fontos állomása lett. Olyan sikeresnek bizonyult, hogy 21 hétig nem is tudták letaszítani a Bilboard-listáról, de Kanadában és Ausztráliában is szépen teljesített. 

1973-ban Roger Moore vette át a stafétabotot a James Bond-sorozat főszereplőjeként. Első ilyen filmje az Élni és halni hagyni volt, amely véleményem szerint messze nem a legjobb darab a szériában. Ehhez képest a főcímdal, a Live and Let Die, amelyet Paul McCartney és a Wings együttes hozott össze, megjelenése idején a legsikeresebb Bond-dalnak számított: a három legjelentősebb amerikai slágerlistából kettőn első helyet, a harmadikon pedig második helyet szerzett, sőt Angliában is szépen teljesített. Oscar-díjra is jelölték, de erről végül lecsúszott, viszont a mai napig McCartney legjobb dalai között emlegetik, amit az énekes számos koncertjén előadott.  

Elton John sem maradhat ki a listából. A Crocodile Rockot Bernie Taupinnal írta, és már 1972 nyarán felvették, ősszel pedig már kislemezen ki is adták, nagylemezen viszont csak a következő évben, a Don't Shoot Me I'm Only the Piano Player című albumon. Észak-Amerikában februárban ért fel a toplista csúcsára. A dal zeneileg és szövegét tekintve is a korai rock ‘n’ roll-korszak éveinek nosztalgikus felelevenítése, ez pedig olyan jól sikerült, hogy a Speedy Gonzales című klasszikus zeneszerzője, Buddy Kaye ‘74-ben még be is perelte az alkotókat, mondván az ő dalából is vettek át dallamokat – végül azonban peren kívüli megállapodás született. Elton John számos fellépésén adta már elő a közönség nagy örömére, mára viszont beleunt és inkább nem erőlteti… 

Térjünk át a magyar vonalra. Talán sokan meglepődnek ezen, de a Bergendy-féle Iskolatáska is ötvenéves idén. A Hajdú Sándor által írott és Demjén Ferenc által énekelt egyszerű dalocskáról az alkotók sem hitték volna, hogy ekkorát szól majd. Bergendy István, az együttes vezetője egyenesen blődnek tartotta, de ahogy lenni szokott, a közönségé volt a végső szó, nekik pedig nagyon tetszett, így a rádióadók azóta is gyakran játsszák…

Koncz Zsuzsa ebben az évben ötödik magyar nagylemezét adta ki, Jelbeszéd címmel (és ez volt az utolsó olyan albuma, amelyen az Illés együttes még közreműködött). Az énekesnő akkortájt politikai töltetű üzeneteket is belecsempészett egyes dalaiba – a Ha én rózsa volnék, Koncz egyik legismertebb slágere is ezek közé tartozik –, ezt pedig a hatalom nem nézte jó szemmel, a cenzúra éberen figyelte. A lemezből már így is ötvenezer darabot eladtak, amikor felsőbb utasításra bezúzták a még raktáron levő példányokat, és csak tíz évvel később jelenhetett meg újra. 

A korszak egy másik népszerű előadóművésze volt Máté Péter, akinek ‘73-as dalai közül kiemelkedik a Hull az elsárgult levél. Melankolikus jellegével tökéletesen illik az énekes életművébe. Egyébként pár évvel később a Hofi-Koós páros – sok más magyar sláger mellett – felhasználta a Megalkuvó macskák című animációs paródiában. Ezzel zárjuk a sort.