A NEFB magyar tagozatának története

Többször említettem már a Vietnámban járt magyarokat, részben az amerikai haderőknél szolgált honfitársaink kapcsán, azonban szólni kell a háború utolsó szakaszában ott tevékenykedő NEFB-kontingensről is, akik ötven évvel ezelőtt kezdték meg működésüket, és egészen Saigon elestéig jelen voltak. De pontosan hogyan is kerültek oda, és mi volt a feladatuk? 

A Nemzetközi Ellenőrző és Felügyelő Bizottság néhány tagja Hanoiban, 1973. március 26-án. A képen többek között dr. Kovács Tamás százados, Déri Miklós őrnagy és Aczél Endre tartalékos hadnagy, külpolitikai újságíró (pipával a szájában) látható.

Az 1973-as párizsi békemegállapodás többek között megszabta három ellenőrző bizottság létrejöttét, amelyek a szerződés betartását voltak hivatott felügyelni. Ezek közé tartozott a Nemzetközi Ellenőrző és Felügyelő Bizottság (angolul International Commission of Control and Supervision), röviden NEFB (ICCS), amelyben kanadai (kiválásuk után iráni), indonéz, illetve lengyel és magyar tagozat működött. 

A résztvevő nemzeteken látható, hogy egyforma arányban kaptak helyet a nyugati és a keleti blokk képviselői. A lengyelek és a kanadaiak egyébként már végeztek ilyen feladatot a térségben, ugyanis 1954-től létezett egy hasonló nevű szervezet, az ICC (International Control Commission), amely az egykori Francia Indokína három államában felügyelt a genfi megállapodás szellemében. Mellettük akkor India volt a harmadik résztvevő, hogy egy nyugati és egy keleti kötődésű ország képviselőin túl egy elfogulatlan harmadik is részt vegyen a döntésekben. A hatvanas évek elejétől fokozatosan kiszélesedő újabb konfliktus nyomán munkájuk értelmét vesztette, befolyásuk és létszámuk egyre csökkent, viszont az 1973-as békeszerződés után a bizottság megújult formában folytatta tevékenységét. Feladataik között szerepelt a fegyverzetcsere és a fogolycsere, illetve az amerikai támaszpontok leszerelésének ellenőrzése, a repterek és kikötők felügyelete, a tűzszünet betartatása, illetve a tűzszünet-sértések kivizsgálása. 

Jó hangulatú csoportkép. Az egyetértés viszont csak látszólagos...

A béketárgyalásokon az amerikaiak egyébként azt javasolták, hogy a majdani NEFB öt résztvevő állammal, az ENSZ égisze alatt működjön, méghozzá öt területen (Dél- és Észak-Vietnám, a demilitarizált övezet, Laosz, Kambodzsa). A hanoi küldöttség ezt elutasította, mivel a déli országrészre akarták korlátozni a bizottság tevékenységét, és mert nem bíztak az ENSZ-ben. Ami viszont a magyar tagságot illeti, azt az észak-vietnámi fél (sőt a szovjet vezetés is) kezdettől fogva támogatta, mivel a két ország 1950-től kezdve igen jó kapcsolatokat ápolt (hazánk többek között gyógyszer- és élelmiszerszállítmányokat küldött a VDK-nak, illetve vietnámi diákokat is fogadott). A szerepvállalásra végül 1972 őszén kapott hivatalos felkérést a Kádár-kormányzat, s erről 1973 elején már a nemzetközi sajtó is beszámolt. 

Fogolycsere felügyelete a Bien Hoa-i repülőtéren

A misszió előkészítése során a magyar vezetés meghatározott néhány általános elvet és feladatot, amelyekből látható, hogy a küldöttségnek a tulajdonképpeni bizottsági munkán túl politikai-ideológiai és katonapolitikai tevékenységet is előírtak. Ezek összefoglalóját Kemény János és Nagy Tamás művéből idézem, később pedig részletesebben is írok róluk:

• következetesen érvényesíteni kell a szocialista országok közös politikai vonalát, céltudatosan és következetesen azon kell munkálkodni, hogy az Egyesült Államok és a saigoni rezsim végrehajtsa a Párizsi Egyezményt és megvalósuljanak a vietnámi barátaink politikai céljai;
• rendszeres felmérő és értékelő munkát kell végezni mind a fegyverszüneti megállapodás végrehajtásának menetéről, mind a térség politikai helyzetéről, várható alakulásáról, beleértve a katonai erőviszonyok helyzetét;
• általános politikai, kulturális és sajtótevékenységet is kell folytatni. 

A magyar kontingens tagjait részben a néphadsereg, részben a külügyminisztérium biztosította. A kiválasztásnál az idegennyelv-tudás, a politikai megbízhatóság és a szakmai felkészültség játszott fontos szerepet. Ezek közül az első volt a legneuralgikusabb pont, hiszen a varsói szerződés tagállamainak hadseregeiben az orosz volt a legszélesebb körben beszélt nyelv, és a nyugati nyelveket inkább a hírszerzők, illetve a felderítők használták. A decemberre felkészített első váltás 171 főjéből például csak 56-an beszéltek angolul vagy franciául. Így kerültek képbe a diplomás tartalékosok, akik közül végül jó párnak felajánlották a vietnámi missziós részvétel lehetőségét. A felkészítés részét képezte egyebek mellett az országismeret, a nemzetközi jog, a diplomáciai kapcsolatok, az egészségügy, illetve a vietnámi harcoló felekkel kapcsolatos tudásanyag.

A NEFB érkezése 

A magyar tagozat első váltásának (amelyben végül, a később kiküldöttekkel együtt összesen 230 fő szolgált) első csoportja 1973. január 26-án utazott Hanoiba, onnan pedig Saigonba. A katonai parancsnok Szűcs Ferenc vezérőrnagy volt, az általános vezető pedig Esztergályos Ferenc nagykövet. 

A NEFB híradóközpontja a Tan Son Nhut-i reptéren

A NEFB központját Saigon mellett, a Tan Son Nhut-i légitámaszponton állították fel, a katonák nagy része itt állomásozott, míg a diplomaták a fővároson belül. A munka a Dél-Vietnám területén kijelölt hét körzetben is folyt, ahol körzetparancsnokságokat alakítottak ki (I. Hué; II. Da Nang; III. Pleiku; IV. Phan Thiet; V. Bien Hoa; VI. My Tho; VII. Can Tho). Ez utóbbiak mellett helyi ellenőrző csoportok (HECS), illetve áteresztő ellenőrző csoportok (ÁECS) jöttek létre, amelyek a Katonai Parancsnokság alá tartoztak. A legfelsőbb szerv a Nagykövetek Bizottsága volt, de létezett Katonai Bizottság és Titkárság is, részben a kapcsolattartásra, részben az adminisztratív teendők ellátására. 

 A Tan Son Nhut-i támaszpont városméretű volt, katonai reptérként pedig
az egyik legaktívabbnak számított a világon a háború éveiben

A munka azonnal megindult, így pár héten belül már a kisebb ellenőrző csoportok is elfoglalták helyüket. Nagy általánosságban korábban amerikaiak által használt létesítményeket foglaltak el, ahol a lakhatási és ellátási körülmények (légkondicionálás, tisztálkodási lehetőségek, étkeztetés stb.) kielégítők vagy éppen nagyon is kellemesek voltak, bár akadtak kivételek is. Emiatt aztán volt, aki sátorban lakott, míg más fabarakkban, megint mások jól kiépített támaszpontok épületeiben, ahonnan csak pár lépés volt a bár, a teniszpálya vagy az uszoda, viszont a trópusi viszonyok (a hőség, a páratartalom és az állatvilág) elől nem lehetett elmenekülni, még a szállásokon sem. Jóna András, akkori hadnagy így emlékezik:

"...Barakkokban laktunk, szúnyogháló alatt kellett a szúnyogok és a bogarak ellen aludni, ehhez járult még aláfestő zenének a ventilátorok halknak nem mondható folyamatos „suhogása”. A plafonon és a falak felső részén fali gekkók járkáltak és vadásztak a szúnyogokra. Először félelmetesnek tűntek ezek a gyíkfajták osztályába tartozó hüllők, mert úgy néztek ki, mint egy mini krokodil (kb 6-10 cm méretűek), de később megszoktuk őket. Soha, egyik sem esett le soha. Lam-Sonban, ahol egyébként megszakításokkal összesen majdnem 6 hónapot töltöttem, nagyon sok volt a kígyó is. Egyik alkalommal egy járdán sütkérező példányra majdnem ráléptem, de találtak kígyót a szakácsok a konyhában egy edénytároló szekrényben, és máshol is. Mindegyik veszélyes mérges kígyó volt, de ezek közül is a legfélelmetesebb a »banán kígyó«. Ezek a tábor területén levő banánfákon pihentek, a zöld színük miatt szinte észrevehetetlen voltak, és nagyon tartottunk tőlük. A helyiek csak »one step« kígyónak hívták, ami azt jelenti, hogy a marása után egy lépés és beáll a halál. Szerencsére a környezetemben a szolgálatom alatt kígyóbaleset nem történt."

Több helyen vietnámi takarítók, irodisták, tolmácsok és sofőrök is rendelkezésükre álltak, ahogy jobb-rosszabb állapotú gépjárművek is, amelyeket természetesen elláttak nagy méretű ICCS betűjelzéssel.  

Kanadai NEFB-tag, mögötte a bizottságnak
átadott amerikai gyártmányú Ford terepjárók

A NEFB alárendeltje volt a Két Fél Közös Katonai Bizottságának (KFKKB), illetve a Négy Fél Közös Katonai Bizottságának (NFKKB); előbbiben a Vietnámi Köztársaság és a Dél-vietnámi Ideiglenes Forradalmi Kormány (DIFK), utóbbiban még a Vietnámi Demokratikus Köztársaság és az Egyesült Államok képviselői voltak jelen. Amennyiben ők nem tudtak dűlőre jutni a békeszerződés végrehajtását érintő kérdésben, és egyhangú megállapodást hozni, akkor a vitás kérdést a NEFB tagjai kellett, hogy rendezzék, szintén egyhangú döntéssel. Ezen eljárásrend megágyazott a későbbi problémáknak, de természetesen a saigoni kormányzat és a DIFK közötti ellentétek, illetve a delegációk országainak politikai álláspontja, pontosabban az ezekből következő elfogultság is befolyásolták hozzáállásukat.

1973. február 4. Egy tűzszüneti megbeszélésre Saigonba érkező észak-vietnámi tiszt, Bui Tin ezredes kezet nyújt egy őrségbe állított dél-vietnámi katonának, aki nem hajlandó kezet fogni vele. Végül egy rövid szóváltás következett, majd az ezredes megveregette az őr vállát, és továbbindult.

Az elnökséget havi váltásban a tagországok vezetői látták el, a körzetparancsnokságokon pedig hetente váltották egymást a csoportvezetők. A küldöttségek közötti ellentétek hamar megmutatkoztak, részben az egyes nemzetekre jellemző sajátos ügymenet, részben a már említett politikai kötődés, továbbá az ebből következő és a különböző incidensekkel kapcsolatos véleménykülönbségek okán. Utóbbiak közül példaként hozható az 1973. február 28-án megtartott ülés egyik tárgya, a Khe Sanh-i rakéták kérdése. Történt ugyanis, hogy a dél-vietnámi fél bejelentette, hogy Khe Sanh körzetében SzA–75-ös légvédelmirakéta-indítóállásokat észleltek, amelyek szerintük a párizsi megállapodás aláírása után kerültek oda, ezt pedig tűzszünetsértésnek tekintették. A magyar delegáció megkérdőjelezte a bizonyítékul szolgáló fotók készítésének időpontját, illetve felvetette, hogy ezt a két- és négyoldalú bizottságnak kellene kivizsgálnia. Miután nem született egyhangú megállapodás, nem indulhatott kivizsgálás sem a NEFB részéről. Az ilyen esetek miatt – ismét Kemény János és Nagy Tamás könyvét idézve – “a NEFB inkább tűnt egy önmagával vitatkozó szervezetnek, mint egy hatékonyan és gyorsan reagáló erőnek.”  

Ennél eredményesebb volt a tűzszünet utáni egyik első teendő, vagyis a fogolycserék lebonyolítása. Bár nem mindig mentek gördülékenyen, végső soron sikeresen zárultak. Ezek Vietnám több pontján folytak, és mivel nemcsak hadi-, hanem civil foglyokat is ki kellett cserélni, csak 1974 márciusában értek véget. 

Fogolycsere a háttérben álló NEFB-delegáció felügyeletével

A különböző vizsgálóbizottságoknak gyakran kellett helikopterre szállniuk, hogy minél gyorsabban eljussanak céljukhoz (ezeket a gépeket az Air America légitársaság biztosította). Azonban Dél-Vietnám területén egyfelől a saigoni kormányzat, másfelől a DIFK és a Vietnámi Néphadsereg is birtokolt területeket, amelyeken itt-ott még harcok folytak, így a biztonságos utaztatás lehetetlen volt. Az ellenőröknek minden repüléshez kijelöltek egy útvonalat, és az erről való letérés komoly kockázatot hordozott. A NEFB történetének egyik leggyakrabban említett tragédiája 1973. április 7-én éppen így történhetett. A bizottság két helikoptere letért a követendő légi folyosóról Khe Sanh környékén, és a körzeti DIFK-erők Sztrela SA–7 kézi légvédelmi rakétákat indítottak rájuk. Az egyik gépet eltalálták, és a rajta tartózkodók életüket vesztették. Az amerikai pilóták mellett egy indonéz, egy kanadai és két DIFK-tisztviselő utazott a gépen, illetve magyar részről Dylski Aurél határőr százados és Cziboly Csaba tartalékos főhadnagy.  

A tragédia okáról a vizsgálat után sem született megegyezés. Elképzelhető, hogy a pilóták tényleg eltévedtek (bár ez állítólag valószínűtlen volt), de az is lehet, hogy felderítést végeztek (amire viszont lett volna alkalmasabb eszközük is). A NEFB most is megosztott volt: a kanadai és indonéz fél szerint a gépet lelőtték, míg a lengyel és magyar fél szerint nem lehetett megállapítani az incidens okát, és inkább balesetként hivatkoztak rá, figyelembe véve a sokszor említett politikai-ideológiai kötődést, amely rendkívül kínossá tette volna a tényt, hogy lényegében baráti erők tehettek a tragédiáról. A DIFK sajnálatát fejezte ki az eset után. A magyar sajtó helikopterkatasztrófát emlegetett, míg a nyugati médiában egyértelmű lelövésről szóltak. A két magyar tisztet hősi halottnak nyilvánították, és posztumusz előléptetésben részesültek. Az állomány számára ez az eset is aláhúzta a tényt, hogy egy háborús övezetben dolgoznak, és állandó az életveszély. 

A NEFB egyik UH–1 helikoptere Saigon felett 

Sajnos a légi közlekedéssel kapcsolatos hasonló incidensekre a későbbiek során is bőven volt példa. A kanadai fél kilépését ez is siettette: delegációjuk vezetősége úgy értékelte, hogy a harci cselekmények egyáltalán nem csitulnak, a két helikopter elleni támadás nyomán pedig kijelentették, hogy nem szándékoznak kanadai életeket kockára tenni. A Vietnámi Néphadsereg fokozódó dél-vietnámi jelenlétét is gyakran szóvá tették, amit a magyar és lengyel fél azzal hárított el, hogy a párizsi egyezményben nem tértek ki a VNH déli jelenlétére, ergo ezzel nem kell foglalkozniuk. A kanadaiak pár hétig a közös üléseken sem jelentek meg, ezzel bénítva a bizottság munkáját, míg kormányuk úgy nem döntött, hogy kilépnek a NEFB-ből. Ennek megfelelően 1973. július végén a delegáció tagjai hazarepültek. Ez fennakadást okozott a munkában, hiszen a párizsi szerződés négy nemzetet írt elő a bizottságban; szeptember végén aztán egy iráni küldöttség kapcsolódott be a munkába.  

Technikai problémák is adódtak, így a szükséges pénzügyi fedezet kapcsán már a korai időszakban felmerültek gondok, s bizony két év alatt többször is kerültek szorongatott helyzetbe emiatt. Példa erre az amerikaiak által biztosított híradórendszer használhatósága, amelyet az ITT vállalat működtetett; megtörtént, hogy az átmeneti pénzhiány miatt felmerült a szolgáltatás teljes felfüggesztése is. (A magyarok ‘73 végére egyébként saját rendszert építettek ki otthonról hozott készülékek segítségével.) Vezetési problémákkal, illetve fegyelmi vétségekkel is törődni kellett, sőt magyar részről két disszidálásra is sor került. Elsőként, már 1973 márciusában, Wallner György őrmester távozott, aki a saigoni ausztrál követségnél kért és kapott menedékjogot. Távozása azért is volt problémás, mert híradó beosztása és szakértelme következtében több katonai titok birtokában volt. A Budapesti Katonai Bíróság egy év múlva hozott ítéletében halálbüntetést és teljes vagyonelkobzást állapítottak meg.  

Magyar katona a DIFK vendégeként

Hogy az állomány éberségét és morálját megőrizzék, a magyar kontingens vezetése időnként kilátogatott a körzeti csoportokhoz, illetve egyhetes pihenőket biztosítottak a kitelepült állomány részére Saigonban, később pedig tengerparti üdülőhelyeken. Ezenfelül a különböző HECS-ek között is rotálták őket, hogy ne váljék egyhangúvá a munka és a helyszín. A fontosabb ünnepeket igyekeztek mindig megtartani, de sportversenyeket, kirándulásokat is szerveztek, illetve városnézésre is volt lehetőség. Jóna András e témában többek között a piacok gazdag választékát emelte ki visszaemlékezésében:

"Rendszeresen jártunk a helyi piacokra is, ahol különleges gyümölcsöket és sok minden mást lehetett kapni. Igazán nagy élmény volt számomra az igazán gazdag és különleges piaci kínálatot és a helyiek kereskedelmi szokásait megismerni, felfedezni ezt a sokszínű világot. Többször volt lehetőségem Saigonban a »feketepiacra« elmenni. Az maga volt a csoda, nehezen lehetett olyan dolgot kigondolni, amit nem lehetett ott kapni. Ezen felül is volt kapcsolat a helyi lakossággal, mert civil fodrászüzletbe jártunk hajat vágatni. A helyi lakosok nagyon kedvesek és segítőkészek voltak, de az óvatosság és a biztonságra figyelés mindig elsődleges szempont volt számunkra."

Többször került sor más nemzetekkel együtt tartott megemlékezésekre és ünnepségekre (ilyen volt például a Dien Bien Phu-i csata 20. évfordulója). Az otthoniakkal való kapcsolattartást levelezés és hangszalagok útján, illetve egy idő után videófelvételekkel is biztosították, de a küldeményekre általában heteket kellett várni. A magyar misszió vezetése emellett nagy hangsúlyt fektetett az orvosi ellátás biztosítására, és az egészségügyi személyzet a hazai állományon kívül más NEFB-tagok, sőt a náluk dolgozó vietnámi állampolgárok kezelésében is részt vett. A trópusi betegségek, a közlekedési és sportbalesetek sérülései mellett ételmérgezéssel, bőrgyógyászati problémákkal vagy idegi panaszokkal is törődni kellett. A kevésbé edzett fizikumú magyarok többsége egyébként nehezen bírta a trópusi éghajlat viszonyait, így volt, akit a tervezettnél hamarabb haza kellett küldeni. Az egyes bázisokon elérhető sportolási lehetőségek tehát nemcsak a kikapcsolódás miatt, hanem az általános erőnlét fenntartása céljából is fontosak voltak.  

Saigonban

Érdekességképpen megemlíthető még, hogy a NEFB négy nemzete közül a magyarok kapták a legalacsonyabb fizetést, bár az otthoni bérekhez képest még így is komolynak számított. Ezt három részletben fizették ki, vagyis egyharmadát dollárban utalták a bankszámlára, másik egyharmadát dollárban, készpénzben utalták ki, a harmadik harmadot pedig vietnámi dongban adták át, amelynek értékét az egyre súlyosbodó infláció komolyan kikezdte. Mindenesetre azok, akik félre tudtak ebből tenni, azok hazatérésük után akár egy drágább gépkocsit is vásárolhattak belőle, ami a hetvenes évek elején nagy dolog volt...

Folytatása következik…

Forrásjegyzék:
• 40 éves a vietnámi béke (L. E. cikke; 2013. 01. 26. https://www.nyugat.hu/cikk/vietnami_beke)
• Apokalipszis – élőben (Szepesi József interjúja Bali József vezérőrnaggyal a Top Gun magazin 1996/4. számában, 52–53. o.)
• A vietnámi kaland (írta: Szőke Zoltán; ArchívNet 2001/1. https://www.archivnet.hu/hadtortenet/a_vietnami_kaland.html)
• Decent Interval – The American Debacle in Vietnam and The Fall of Saigon (írta: Frank Snepp; Penguin 1980)
• Drawn Swords in a Distant Land – South Vietnam’s Shattered Dreams (írta: George J. Veith; Encounter Books 2021)
• Kémjátszmák – Egy magyar hírszerző emlékiratai (írta Práczki István; Kárpátia Stúdió, 2014)
• Jóna András nyá. mérnök ezredes: Egy híradó tiszt visszaemlékezése a dél- vietnami békefenntartó misszióban végzett munkájáról 1973-ban (https://www.puskashirbaje.hu/pdf/Jona_Bandi_Vietnami_misszio_1973.pdf)
• Magyar katonák Dél-Vietnámban 1973–1975 (írta: Kemény János & Nagy Tamás; Zrínyi 2018)
• The Twenty-five Year Century: A South Vietnamese General Remembers the Indochina War to the Fall of Saigon (írta: Lam Quang Thi; University of North Texas Press 2001)
• The Vietnam War – An Intimate History (írta: Ken Burns és Lynn Novick; Alfred A. Knopff 2017)
• Vendriczki, Róbert: Békeinduló: Magyarok a vietnámi nemzetközi misszióban (1973–1975) (In: Magyar katonák a világ tájain. Eger, Eszterházy Károly Katolikus Egyetem Líceum Kiadó, 2022, 69–85. http://publikacio.uni-eszterhazy.hu/7465/)