Összehasonlító jelleggel érdemes megvizsgálni a vietnami konfliktus harceszközeit is. Lássuk tehát a háborúban használt legjellemzőbb hadipuskákat és gépkarabélyokat, melyek között megtaláljuk a huszadik század legmeghatározóbb kézifegyvereit is, amint az hamarosan kiderül.

Első a sorban az amerikai M-14-es hadipuska, mely az először a második világháborúban bevetett M-1 Garand leszármazottjának tekinthető. A nyolc lőszeres, töltőkerettel tölthető fegyver megbízható és népszerű harceszköznek bizonyult, ám a harcászati követelmények változása (elsősorban a koreai tapasztalatok nyomán) nagyobb kapacitású, kivehető táras konstrukció után kiáltott. Az amerikai haderők a háború után egyébként is olyan egyéni fegyvert akartak kifejlesztetni, mely betölthetné a géppisztolyok, a puskák, a karabélyok és a golyószórók szerepét is. Ez akkor még hiú ábrándnak bizonyult, mivel az M-14-es kizárólag hadipuskaként vált be. (Készült ugyan belőle támogatóváltozat, mely az M-15 típusjelzést kapta, de csak rövid ideig használták, mivel a nehéz cső és a kisebb módosítások sem tudták ellensúlyozni a kis tárkapacitást és a túlmelegedési problémákat.)

A 101. légideszant-hadosztály hadgyakorlata az 1960-as évek elején. A beállítás mondjuk inkább egy második világháborús toborzóplakátot idéz, de kétségkívül hatásos... 

A típust 1957-ben rendszeresítették, ám az átfegyverzés lassan és döcögősen ment, elsősorban gyártási okokból, de a csapatpróbákon is akadtak gondok. Csak 1959-ben érkeztek meg az első szállítmányok a haderőhöz, de még 1962-ben sem volt az összes amerikai lövészalakulat felszerelve M-14-essel. Műszaki hibák is akadtak, például a gázhenger zárókupakja hajlamos volt kilazulni. Részben emiatt, részben az M-16-os rendszeresítése folytán 1963-ban be is szüntették a gyártását.

Korabeli dokumentumfilm az M-14-ről

Az M-14-es szelektíven (félautomata vagy automata módban) tüzelő, 7,62x51 mm-es NATO-lőszerrel működő, gázvételes rendszerű, forgó zárfejes, kivehető táras vállfegyver. Külseje, elsősorban a faágyazásnak köszönhetően, a régi stílusú hadipuskákat idézi. A biztosítókapcsoló a sátorvas mellső oldalán található. A tűzváltókar működtetéséhez már el kell engedni a markolatot, az a tok jobb oldalán helyezkedik el. Az irányzék mechanikus, diopteres típus. A puskát általában 20 lőszeres tárral alkalmazták, de 5, 10 és 30 lőszeres változat is létezett.

Az 1. gyaloghadosztály katonái orvlövészek tüzében (1965)

A vietnami konfliktusban 1964 és 1968 között volt jellemző típus: az amerikai tengerészgyalogság, illetve a szárazföldi haderő lövészalakulatai ezzel a puskával érkeztek Délkelet-Ázsiába. Megbízható és tartós fegyvernek bizonyult, ráadásul 650 méteres hatásos lőtávolsága és lövedékének átütőereje is felülmúlta az M-16-osét – ugyanakkor kizárólag félautomata módban volt értelme használni, mivel jelentős visszarúgást, így komoly szórást produkált. 112 centiméteres hossza és 5 kilogrammos súlya ráadásul nem tette ideálissá a dzsungelharcra (a kis termetű dél-vietnamiak nem is használták, a vietkong-gerillák pedig nemigen preferálták). A faágyazás is érzékenyen reagált a magas páratartalomra, ezért a későbbi változatokhoz üvegszálas műanyagot használtak.

A 25. gyaloghadosztály mesterlövésze Sionics hangtompítóval és éjszakai irányzékkal ellátott M-21 puskával, mely az M-14 precíziós változata volt

Bár az M-16-os általános lövészfegyverként kiváltotta az M-14-est, kisebb számban továbbra is használatban maradt: mesterlövész-változatait már a vietnami háború idején bevetették, de a különleges alakulatoknál is megtartottak belőle néhány darabot, hogy a díszegységeket és az egyes rendőri egységeket ne is említsük. A terrorizmus elleni harc hadszínterein mesterlövész, illetve támogató feladatokra továbbra is használják korszerűsített változatait az amerikai haderőknél, illetve lövészversenyeken is feltűnik.

Az M-16-os gépkarabély az Armalite AR-10-es utódja volt, mely még a 7,62-es NATO-lőszerhez készült az 1950-es években. Eugene Stoner puskája külsejében igen előremutató fegyver volt, hiszen már rengeteg műanyagot, illetve öntött és préselt darabokat tartalmazott. A siker azonban elmaradt, pár évvel később viszont átszerelték a fegyvert az 5,56 mm-es lőszerre és AR-15 típusjelzéssel megpróbálták eladni a katonaságnak. Az első vásárlók egyike egyébként a brit hadsereg volt, így harcban is elsők között próbálták ki Borneón az SAS tagjai, de a Dél-Vietnamban szolgáló amerikai tanácsadók is hozzájutottak nem hivatalos úton, így ők is szereztek tapasztalatokat vele, melyek alapvetően pozitívak voltak. McNamara hadügyminiszter hajlott volna az M-16 bevezetésére, a haderők döntéshozói azonban még mindig az M-14-est favorizálták, de annyira, hogy az összehasonlító próbák – az utólagos vizsgálatok szerint – elfogultak voltak a régi puska javára.

Az AR-15 már 5,56 mm-es űrméretben készült. Megfigyelhető, hogy a felhúzókar ekkor még a hordfogantyú alatt kapott helyet. 

McNamara végül ’63 januárjában rendelte el az M-14 gyártásának leállítását, és ebben nemcsak a Colt cég (az új fegyver akkori tulajdonosa) lobbitevékenysége játszott szerepet, hanem az is, hogy az M-16 univerzális, minden fegyvernem számára ideális választásnak tűnt, ami összhangban volt a hadügyminiszter azon törekvésével, hogy minél inkább egységesítsék a haderők felszerelését és fegyverzetét. Még ugyanabban az évben nagyobb tételt kaptak tehát belőle a fegyveres erők. Először a légierő biztonsági alakulatai rendszeresítették, majd a hadsereg légideszantos, légimozgékonyságú és különleges alakulatai (a gyalogság és a tengerészgyalogság kapott belőle utolsóként).

"Egy mesterlövészpuska pontosságával és egy géppuska tűzerejével bír,"
állítja ez az oktatófilm. 

Az M-16-os forgó zárfejes, direkt gázelvételes, reteszelt záras, kivehető (általában húszas) tárból automata vagy félautomata módban 5,56x45 mm-es lőszert tüzelő vállfegyver. Ergonómiai szempontból kiváló. A tok tetejénél és hátuljánál található, T alakú felhúzókar mind jobb-, mind balkezes lövész számára könnyen elérhető. A hordfogantyú kényelmes, egykezes hordozást tesz lehetővé. A tárkioldógomb működtetéséhez mindössze a jobb mutatóujjat kell előrenyújtani a tárfészek felé, magát a pisztolymarkolatot el sem kell engedni. A tűzváltókar a tok bal oldalán bújik meg, ez hüvelykujjal is könnyedén átállítható, plusz majdhogynem zajtalanul. A tár kiürülése esetén a zár hátul marad, vagyis a tárcserét követően nincs szükség a felhúzókarra, egyszerűen meg kell nyomni a bal oldalon elhelyezett zárakasztót. Mivel a tus a cső tengelyével egy vonalban van, az amúgy sem jelentős hátrarúgás könnyen kontrollálható. A fegyver viszonylag alacsony, 3,18 kilogrammos súlya és 99 centiméteres hossza jóvoltából pedig az alacsonyabb katonák (ideértve a dél-vietnamiakat) számára is ideális.

Oldalpár az 1966. aug. 1-jével kiadott kézikönyvből: a kötet az M-16 és az XM-16E1 változatok, illetve az XM-148-as gránátvető használatát mutatja be. 

Egyik hátránya, hogy a hordfogantyúba épített hátsó irányzék relatíve magasan helyezkedik el, vagyis a lövész feje magasabban van a puskacsőhöz képest, ilyen módon elvileg feltűnőbb célpontot nyújt: ez az ára a tus és a cső egy tengelyen való elhelyezésének. Az irányzék egyébként kétállású volt (egy a közeli célpontokhoz, 300 méterig, egy a távoli célpontokhoz, 300 és 500 méter között) és csak később, az A2 változatnál korszerűsítették.

Amerikai tengerészgyalogos az 1968-as huéi harcok során. A szereléken hordott tártokok mellett az amerikaiak plusz töltényöveket is viseltek (lásd a képen) és nagy általánosságban akár 400–500 darab 5,56-os lőszert is vittek magukkal.

Az M-16-ost eleinte lelkesen fogadták a katonák, hiszen ők is értékelték a két fegyver közötti fizikai különbségeket, illetve a kisebb űrméretből fakadó nagyobb lőszerjavadalmazást. A vietnami tömeges alkalmazás során azonban számos probléma napvilágra került. A harctéri körülmények között a fegyver megengedhetetlenül gyakori tisztítást igényelt és rengeteg katona vesztette életét, mert tűzharc közben cserbenhagyta a fegyvere. A típus megbízhatatlanságának több oka volt. Először is, a szükséges tisztítási eljárást eleinte nem is tanították meg a katonáknak, az ezzel kapcsolatos útmutatók átadása pedig késett, arra hivatkozva, hogy a gázvisszavezető lényegében "öntisztító", így a lerakodással nem is kell törődniük (egyes alakulatoknál még a tisztítókészlet is hiányzott). Nem tudni, ők maguk elhitték-e ezt a reklámszöveget, de a valóságban rengeteg gond adódott az elkoszolódásból, mely annak is köszönhető volt, hogy az eleinte alkalmazott újfajta lőszer mészkőport tartalmazott, márpedig ez fokozott lerakodást okozott, ami elakadáshoz vezetett.

A 101. légideszant egyik katonája M-16-osát tisztítja.
A fegyver nemcsak érzékenyebb, hanem szerkezetileg
jóval bonyolultabb is volt a rivális AK-nál.

A lőszer más oldalról is kapott kritikát: még a nagyobb levelek is képesek voltak eltéríteni, ami részben a kisebb tömegű lövedék felelőssége. Bár kezdősebessége a tárgyalt fegyverek között a legjelentősebb, a lőszer röppályája elég instabil volt. S noha a testbe csapódó lövedék roncsoló hatását a szakirodalomban több helyen kiemelik, ez sem teljesen egyértelmű: egyes források szerint csak kis távolságból leadott lövéseknél volt megfigyelhető, míg egy veterán tengerészgyalogos szerint csak a korai lőszerre volt jellemző, hogy az instabil röppályája mellett hajlamos volt becsapódáskor bukdácsolni, s mikor a huzagolási ütem korrigálásával az 5,56-os lőszer pontosabb lett, a roncsoló hatásnak is búcsút inthettek.

A 173. légideszant-dandár katonái egy megáradt folyóágon kelnek át. Még ha nem is került sor harcérintkezésre, ilyen éghajlaton jogos volt a gyakori, akár napjában kétszer is elvégzett tisztítás...

A kezdetben alkalmazott 20 lőszeres tárat is bírálták, nemcsak alacsony kapacitása miatt (a biztonság kedvéért sok katona eleve nem is töltötte csurig a tárat, hanem 17-18 lőszernél megállt), hanem mert eleinte nem is jutott belőle elég, viszont anyagminősége folytán könnyen deformálódott és ez megint csak műszaki hibához vezethetett. Az éghajlati viszonyok miatt érdemes volt rendszeresen az egész tárat szétszerelni és alaposan kipucolni. (Larry Chambers, egykori mélységi felderítő visszaemlékezéséből kiderül, hogy ő bizony ezt minden bevetés után megjátszotta.)

A 9. gyaloghadosztály katonái a Mekong-deltában. Balról a harmadik katona M-16-os helyett még második világháborús M-3 géppisztolyt hord. Lehet, hogy régi vas, de legalább megbízható...

Ott volt aztán a korai, háromnyelvű lángrejtő, mely fekvő tüzelési helyzetben felcsapta a katona előtt a port, ami nemcsak a célzást nehezíthette, hanem a vizuális azonosítást is könnyítette az ellenfél számára. Sűrű bozótosban ráadásul hajlamos volt beleakadni a növényzetbe. A későbbi verziók ezért hengeres, perforált lángrejtőt kaptak.

Amerikai légideszantosok tűzharcban. A képen már a javított, helyretoló zárral ellátott változat látható, viszont a háromnyelvű lángrejtő egyelőre megmaradt, és ahogy a jobb oldalon látható, ez fekvő tüzelési helyzetben felverte a port.

A faágyazású puskákhoz képest volt még egy gyengesége a korai M-16-nak: közelharcra nem volt kifejezetten alkalmas, értsd: előfordult, hogy kézitusa közben darabokra tört. Márpedig ha elakadt a fegyver, a kézitusa lehetősége ugrásszerűen megnőtt. 

Ha más nincs, ez is megteszi...
Vietkong-gerilla zsákmányolt M-16-ossal

Az új gépkarabély megbízhatatlansága folytán sok katona inkább visszacserélte a még mindig nagy számban elérhető M-14-esre. Ezért is fordulhat elő, hogy sok '67-68-as képen a két típus keveredését láthatjuk, különösen a tengerészgyalogságnál. A vietkong-gerillák, akármennyire is rá voltak sokszor szorulva a zsákmányfegyverekre, nem kedvelték a fent említett okok miatt. Egy amerikai katona visszaemlékezésében meg is említi, hogy találtak olyan nyomtatott röplapot a foglyoknál, mely kifejezetten eltanácsolta a partizánokat a "fekete puska" használatától. A dél-vietnami erők nagyobb számban a háború második felében vehettek át belőle.

Dél-vietnami rangerek Saigon védelmében,
a Tet-offenzíva idején, 1968 februárjában

A fenti problémák orvoslása nem maradt el. A szárazföldi haderőnél leginkább az elakadások elhárítására szolgáló helyretoló zár felszerelését követelték, míg a légierőnél, ahol a koszolódás nem számított elsődleges problémának, megvoltak nélküle. Így a következő szállítások során a légierő az M-16 típust (külön betűjele ennek még nem volt), míg a hadsereg az XM-16E1 variánst kapta meg, mely utóbbi már rendelkezett az említett kiegészítővel. Végül 1966–67 fordulóján érkezett a javított M-16A1 modell, mely a helyretoló zár mellett krómozott csövet is kapott, valamint kisebb módosításokon is átesett. Új tisztító- és olajozókészlet is járt hozzá, illetve a tisztítás nagyobb hangsúlyt kapott a kiképzés során. Ebben az időben egy képregényszerű használati utasítás is készült, méghozzá a híres képregényrajzoló, Will Eisner tollából. Ez az informatívan humoros és valóban hasznos füzetke egy Ann-Margretre erősen emlékeztető, de egyenruhát viselő szexi szőke cicababa által mutatta meg, hogyan kell használni és gondját viselni a fegyvernek. Mindezek eredményeként hosszú távon valóban javult a karabély megbízhatósága és népszerűsége.

Ízelítő a Will Eisner által rajzolt használati útmutatóból.
Aki szeretné átolvasni a teljes füzetet, ide kattintson. 

A korszerűsítések azóta is zajlanak és az M-16-os, illetve variánsai a mai napig rendszerben állnak többek között az amerikai haderőknél, s bár jóval megbízhatóbbak, mint az ötven évvel ezelőtt kiosztott példányok, az azóta feltűnt és másutt rendszeresített egyéb gépkarabélyok többsége megbízhatóság terén felülmúlja. Amerikai leváltása azonban még mindig a jövő zenéje és a 8 millió legyártott darabbal amúgy is az egyik legelterjedtebb 5,56-os típus. Visszatérve a vietnami hadszíntérre, az M-16 elviekben valóban ideálisabb volt a dzsungelharcban, mint elődje, azonban a korai változat megbízhatatlansága, illetve az elsietett rendszeresítés és bevetés nem egy amerikai katona életébe került, ami, akárhogy is nézzük, az amerikai katonai döntéshozók szégyene.

5,56-os blues: Don Lomax a Vietnam Journal című képregény-sorozatban elevenítette fel az M-16-os megbízhatatlansága miatt történt tragédiákat.

A mechanikailag alapvetően azonos rövid változat az XM-177 (más néven Colt Commando vagy CAR-15) volt, melyet "géppisztolyként" aposztrofáltak, bár ugyanazt az 5,56-os karabélylőszert tüzelte, szóval ez az elnevezés inkább a méretének szólt. Elsősorban a különleges alakulatoknál, helikopterek személyzeténél, repülős biztonságiaknál, tüzéreknél, tiszteknél és rádiókezelőknél tűnt fel. Betolható válltámasszal és rövidebb csővel, de hosszabb lángrejtővel készült. Ennél a verziónál a zárszerkezethez közelebb található gázvisszavezető okozta a gondot, mivel a mozgó alkatrészeket jobban igénybe vette ez az elrendezés. Más szóval ezzel is akadt probléma elég...

"A karabély karabélyváltozata", a CAR-15

Szót érdemel még az M-16-hoz készült gránátvető, az XM-148, majd a továbbfejlesztett M-203, melyek 40 mm-es, egylövetű típusok. Bár az első darabok már 1966-ban kiosztásra kerültek, a karabélyra csatolható gránátvető igazából 1969-től kezdett igazán elterjedni a lövészalakulatoknál. Az ugyanilyen űrméretű M-79-hez képest kombinált tűzerőt jelentett, de fontos megjegyezni, hogy nem lehetett vele olyan pontosan tüzelni, mint elődjével, melynek pontossága legendás volt. Mindenesetre úttörő kezdeményezésnek számított és pár évvel később az oroszok, illetve más államok is követték a példát.

Tüzelés az M-203-assal. A katona nem szerelte fel a hordfogantyú oldalára a hosszabb lőtávolsághoz ajánlott hátsó irányzékot, és a mellsőt se nyitotta fel. A háttérben álló bajtársa kezében látható az előd, az M-79-es. A kép 1969 októberében készült. 

Létezett még egy kisebb méretű, 3x20-as optikai irányzék is, de akkoriban nagyon kevés fegyverre került ilyen kiegészítő, míg manapság szinte kötelező tartozék. Az M-16-on kipróbáltak még éjjellátó irányzékokat is (pl. az AN/PVS-2-t), de terjedelmes méretük és kisebb számuk folytán széles körben nem használták őket.

 3x20-as optikai irányzék, mely könnyedén
rögzíthető volt a hordfogantyún

A következő fegyver eredetileg Európában látta meg a napvilágot. Az L-1A1 hadipuska, mely a belga FN FAL brit változata volt, ausztrál és új-zélandi részről tűnt fel a vietnami hadszíntéren. A típus nemcsak a Brit Nemzetközösség, hanem nagy általánosságban a NATO kedvelt hadipuskája volt a hidegháború idején, melyet „a nyugati világ jobb kezeként” is emlegettek elterjedtsége és megbízhatósága okán. Az évtizedek során bő 2 millió darabot gyártottak belőle.

Indulás egy újabb háborúba...

Az eredeti FAL-t 1951-ben alkották meg a belga FN Herstal szakemberei, és 1953-ban alakították át a NATO újonnan kiválasztott 7,62x51 mm-es standard lőszeréhez. A típus komoly vetélytársa volt az M-14-esnek abban az időben, amikor az amerikai haderőknél új hadipuskára írtak ki pályázatot, de az amúgy mindenki által kedvelt európai fegyvert többnyire mondvacsinált okokból visszautasították a tengerentúlon. Ami jó volt 90 másik államnak, az nekik nem...

Ausztrál katonák pihenője. Az L-1A1 most is készenlétben. 

Az L-1A1 gázelvételes rendszerű, billenőzáras reteszelésű, kivehető (általában húszas vagy harmincas) szekrénytárból tüzelő félautomata puska. (Az eredeti FAL szelektíven tüzelő volt, ám az M-14-esnél már tárgyalt problémák miatt a britek és egykori domíniumaik egyéni lőfegyverként csak félautomata változatban használták, de az L-2A1 rajtámogató változat természetesen képes volt sorozattűzre is.) Az ágyazás, a tus és a markolatok eleinte fából készültek, de fokozatosan áttértek a műanyagra. Eredetileg mechanikus irányzékkal rendelkezett. A felhúzókar a tok bal oldalán, a tárfészek felett található, valamivel mögötte, a pisztolymarkolat felett pedig a biztosítókar. A töltött fegyver 5 kilogrammot nyom, ami 110 cm-es hossza mellett a használatot nehezíti, különösen alacsony katonák esetében. Részleges szétszerelése egyszerű, segédeszközt nem igényel. Megbízhatóságát növeli a tény, hogy gázmennyiség-szabályozóval van ellátva, mely az előágy mellső végénél található és az elkoszolódással párhuzamos gáznyomás-változást lehet vele ellensúlyozni. Hatásos lőtávolsága bőven 600 méter felett van, amit nem egyszer tudtak kamatoztatni a harctéren, hiszen használói sokszor optikai irányzékkal ellátva alkalmazták (igaz, ezt már inkább a hetvenes évektől).

Inspekció járőr után: a középen látható katona L-1-esére
az M-16-oshoz készült felcsattintható villalábat rögzítették

Az ausztrál és új-zélandi (ANZAC) alakulatok ezzel a puskával érkeztek meg Vietnamba, és bár később ők is használtak M-16-osokat, az L-1A1 jellemző harceszköz maradt náluk. Robusztus, megbízható és igen pontos puska, melyet a katonák is nagyra becsültek. Egyetlen igazi negatívuma a hossza: 110 centiméterével se városi, se az őserdei harcban nem ideális. Bár létezett egy rövidebb gyári változat, az L-1A1-F1, melyet alacsonyabb katonáknak és női kadétoknak szántak, ez mindössze 5,5 centivel volt kurtább, és ezt is a tus, illetve a lángrejtő rövidítésével érték el. A Vietnamban állomásozó katonák azonban vették maguknak a bátorságot az átalakításokhoz és ennek köszönhetően erősen módosított darabok is feltűntek, főleg az ausztrál SAS-nél. Ezekre jellemző volt például az előágyhoz rögzített (sokszor nem függőleges) plusz pisztolymarkolat, az eltávolított hordfogantyú és lángrejtő, a rövidebbre vágott cső, a felcsatolt amerikai XM-148 vagy M-203 gránátvető, de létezett durván 30 centiméterrel rövidebbre vágott "karabélyváltozat" is, mely nem egyszerűen a cső lerövidítésével született, hanem a gázvisszavezető és az előágy hosszából is levágtak. A sorozattüzet igénylő katonák pedig a rajtámogató L-2 alkatrészeinek felhasználásával állíttattak össze maguknak automata puskát a fegyvermestereikkel.

Az ausztrál SAS felderítői bevetés előtt. A bal szélen egy M-203-as gránátvetővel ellátott M-16-ost, a jobb szélen két, XM-148-assal kiegészített karabélyt látunk (egyiknek csövét rövidebbre vágták). A földre támasztott puska egy L-2-es alkatrészekkel kiegészített L-1, mely szintén XM-148-as gránátvetőt, illetve 30 lőszeres tárat kapott. Kis létszám, komoly tűzerő.

A félautomata puskát – ellentétben a szelektíven tüzelő gépkarabéllyal – az ANZAC-katonák egyébként nem érezték akkorra hátránynak, ugyanis a malajziai dzsungelháborúban már korábban is értékes tapasztalatokat szerzett alakulatok – az amerikaiaktól eltérően – nem annyira a tűzerőre támaszkodtak, sokkal inkább a kis létszámú egységekkel végrehajtott, és ellenfeleik taktikájára emlékeztető harcászati megoldásokra, melyek nyomán a gerillák is jobban tartottak tőlük. Persze az sem mellékes, hogy ki mit ért tűzerő alatt: a tény, hogy a 7,62-es lőszerrel elég volt akár egy lövés is egy ellenfél megöléséhez, fontos szempont volt az ausztrál dzsungelharcosok számára, míg az amerikai bakák nagy általánosságban hajlamosak voltak hosszú sorozatokat eregetni és bízni a lőszerutánpótlásban.

Ausztrál őrjárat Nui Dattól nyugatra. A szemüveges katona korai M-16-ost hordoz, társa pedig harmincas tárral ellátott L-1-est. 

Összehasonlítva a fent említett amerikai típusokkal megállapítható, hogy az L-1A1 megbízhatóságban jóval felülmúlta az M-16-ost. Az M-14-eshez képest már viszonylag kevés különbség mutatkozik, vagyis súlya és hossza, továbbá a hatásos lőtáv nagyjából megegyeznek, ergonómiai szempontból viszont felülmúlja, a kényelmesebb pisztolymarkolat és a beépített hordfogantyú miatt.

Most pedig lássuk a másik oldalt, ahol hasonlóképp legendás harceszköz volt a gyalogoskatonák társa, az AK-47 gépkarabély. Mihail Kalasnyikov még a második világháború idején látott neki a tervezésének, és 1948-ban már rendszeresítésre is került. Idővel a keleti blokk katonai erejének szimbólumává vált, és mire Vietnamban szerephez jutott, már több mint másfél évtized állt mögötte. A korai változatok tapasztalatai alapján pedig addigra fejlesztéseket is eszközöltek rajta. Durván 75 millió darabot gyártottak belőle, de a másolatokkal együtt a darabszám 100 millió felett lehet.

Az egyik legfelkapottabb szovjet exportcikk
Vietnamban is fontos szerepet kapott 

Az AK-47 gázelvételes rendszerű, hosszú gázdugattyú-hátrasiklásos, forgózáras reteszelésű, kivehető, általában 30 lőszeres tárból tüzelő gépkarabély. Egyes- és sorozatlövésre alkalmas. 7,62x39 mm-es lőszert használ, mely komoly átütőerővel rendelkezik. Mechanikus, pontosabban íves csapóirányzékkal rendelkezik. Az alapváltozat töltött állapotban 4,1 kg tömegű volt.

A vietkong főerők tagjai AK-47-essel.
Felszerelésük szinte semmiben sem tér el a Vietnami Néphadseregétől.

A fegyver minden szempontból megfelelt és ma is megfelel mind a (kevésbé modern) tömeghadseregek, mind a gerillahaderők igényeinek. Egyszerű felépítésű, könnyen kezelhető és karbantartható, robusztus és a végletekig megbízható. A részleges szétszerelés pofonegyszerű, segédeszközt nem igényel. Hossza mindössze 88 centiméter (a behajtható válltámaszos változatoknál összecsukva 64,5 cm), vagyis olyan értelemben is ideális a vietnami viszonyokhoz, hogy az alacsonyabb termetű helyiek számára is kényelmes méretű volt, illetve a gerillák könnyebben tudták rejtve szállítani, akár ruha alatt is, vagy épp az alagútrendszerekben maguknál tartani. Masszív felépítése és súlya miatt közelharcban is lehetett rá támaszkodni, különösen, mert a kínai másolat (az „56-os típus”) előrehajtható, négyélű bajonettel volt ellátva – ez utóbbiból is került szép számmal a kommunista erőkhöz.

Az ellenség nyomában

Ergonómiailag pár ponton alulmaradt nyugati vetélytársaihoz képest: a biztosítókar (mely egyben tűzváltókar) működtetéséhez legalább az egyik kézzel el kell engedni a fegyvert; hordfogantyú nem kapott rajta helyet, ezért egy kézzel aránylag kényelmetlen súlyban tartani; mivel a tus szöget zár be a csőtengellyel, minden lövés kiváltásánál csavaró hatás keletkezik, mely a találati pontosságot rontja; a hosszú, íves 30 lőszeres tár pedig fekvő tüzelőhelyzetben útban lehet, ugyanakkor a klasszikus tárkapacitás felülmúlta a fenti fegyverekét. Lángrejtővel nem rendelkezik, vagyis a torkolattűz elég markáns, ami lélektanilag komoly hatást gyakorolhat az ellenfélre, azonban így a használó helyét is könnyebb azonosítani, pláne sötétben.

Vietkong dezertőr tart bemutatót az amerikaiaknak a gerillák módszereiből. Kezében az AK kínai másolata, az 56-os típus, mely előrehajtható bajonettel van ellátva. A képen látható, hogy a hosszú, íves tár ilyen testhelyzetben zavaró is lehet. 

Az AK-47 1964–65-ben kezdett el nagy számban megjelenni a vietnami hadszíntéren, nagyjából párhuzamosan a Vietnami Néphadsereg déli beavatkozásával és kellemetlen meglepetést okozott az ellenfeleknek, akik szintén elismerték erényeit. Az M-16-ossal elégedetlen amerikai bakák időnként próbálkoztak is a Kalasnyikov használatával, de a források szerint ezek ritka és rövidéletű kísérletek voltak, hiszen a jellegzetes hang folytán előfordulhatott, hogy a bajtársak tévedésből tüzet nyitottak a kezében orosz vasat tartó katonára. Inkább az ellenséges területre bemerészkedő mélységi felderítőkre, zöldsapkásokra vagy SEAL-kommandósokra volt jellemző, hogy adott esetben AK-t vittek magukkal. Ez nemcsak az ellenség összezavarását segítette harcérintkezés esetén, de a lőszerutánpótlás kérdését is rövidre zárta.

Amerikai katonai rendész zsákmányolt AK-47-essel

Összességében állíthatjuk, hogy a fentiek közül valószínűleg az AK-47 az igazi befutó. Elnyűhetetlen, egyszerű szerkezetű, megbízható, kompakt és nagy tűzerejű. Ergonómiai hiányosságai ezek fényében elhanyagolhatók, s bár hatásos lőtávolsága a legkisebb a négy fegyver közül, a dzsungelharcban, ahol általában kisebb távolságokban folytak a tűzharcok, ez másodlagos tényezőnek bizonyult. Az a tény, hogy még az ellenfelek is előszeretettel vették a kezükbe, sokat elárul róla.

Dél-vietnami ejtőernyősök csoportképe 1970-ből. Az egy szem M-79-et és a két (svéd) Carl Gustav  M-45 géppisztolyt leszámítva mindenkinél AK-47...

Lássunk végül egy összehasonlító táblázatot az említett típusok, illetve ezek lőszereinek adatairól.