Ha már a fogolyátadások évfordulójáról volt szó, ismét nyissuk ki a képzeletbeli katonaládát. Karkötőt már korábban is találtunk benne, de nem ilyet… Ez a darab nem egyszerű ékszer volt, hanem az emlékezést szolgálta.

A történet 1969-re nyúlik vissza. Ekkor történt, hogy egy kaliforniai diákszervezet, amely a VIVA (Voices in Vital America, magyarul Az Élő Amerika Hangjai) nevet viselte, kapcsolatba került három, Vietnám felett lelőtt amerikai pilóta feleségével. Ők szerették volna a közvélemény figyelmét felhívni a foglyokra és az eltűntekre, méghozzá olyan módon, ami a háborúellenes emberek számára sem lesz visszatetsző. A találkozót megszervező tévés személyiség, Bob Dornan azelőtt járt Vietnámban, és történetesen viselt egy, a katonák körében is népszerű montagnard karperecet, amely őt az áldozatokra emlékeztette – innen jött az alapötlet. Először arra gondoltak, hogy a szervezet képviselői kiutaznak Vietnámba, hogy ilyen karkötőket beszerezzenek, de a háború idején ez természetesen kivitelezhetetlen lett volna számukra. Ezért aztán utánanéztek, hogy a hazai előállítás mennyibe kerülne. 

Először egy  Santa Monica-i rézművesnél érdeklődtek, aki lószerszám-díszeket készített. Ő tíz mintapéldányt állított elő, és mivel a szervezet anyagi lehetőségei csekélyek voltak,  a szervezők egyelőre ezekkel keresték fel a potenciális támogatókat. Eleinte nem jártak sikerrel, de 1970 késő nyarán elegendő bronzot és rezet kaptak ahhoz, hogy nekiugorjanak az első 1200 darab  gyártatásának. A már említett rézműves vállalta a feladatot, és megállapodtak abban, hogy munkadíját az eladás után befolyó összegből fogják kifizetni. 

A karkötő igen egyszerű kialakítású volt, egy lapos fémlemezből hajlított C alakú ékszer. Mindegyiken belegravírozva szerepelt egy katona neve, rendfokozata, és fogságba esésének vagy eltűnésének dátuma. Az emlékezés jegyében az ékszert addig lehetett viselni, míg az adott katona vagy annak földi maradványai vissza nem térnek az Egyesült Államokba. Előbbi esetben a karkötőt elküldhették vagy átadhatták neki. 

Fontos kérdés volt a majdani ár megállapítása. Egy példány gyártási költsége 75 cent volt (mai árfolyamon ez kevesebb, mint 6 dollár volna). Mivel egy mozijegy akkortájt két és fél dollárba került, ésszerűnek tűnt, hogy ennél a fiatalok számára is abszolút vállalható árkategóriánál maradjanak, ugyanis elsősorban az ifjabb generációnak szánták. A nikkelezett változat tehát két és fél dollárba, míg a felnőtteknek eladott, réz karkötő három dollárba került. 

A szervezők szeptemberben részt vettek a Családok Országos Szövetségének washingtoni közgyűlésén, ahol az eltűntek és foglyok hozzátartozóit kitörő lelkesedéssel fogadták az ötletet. A reklámhoz sokat tett hozzá az említett Bob Dornan is, aki a Los Angeles-i televízióban promótálta a kezdeményezést. Pár hét múlva, a veteránok napján, 1970. november 11-én indult hivatalosan a program, amelyet sajtótájékoztató vezetett be. Az érdeklődés olyan mértékű volt, hogy nemsokára 12 ezer megrendelés érkezett – naponta. Sokat segített, hogy nemcsak egyszerű emberek, hanem politikusok és közszereplők is viseltek ilyen karkötőt, vagyis kimondottan divat lett belőle, ami a vietnámi háború népszerűtlensége ismeretében nagy szó.

A kampány erősítése érdekében matricákat, kitűzőket, szórólapokat és sok más reklámholmit is gyártottak a bevételből. 1976-ig majdnem ötmillió karperecet adtak el, ezzel pedig sikerült a célt elérni, emlékeztetni az otthoniakat az eltűntekre és a hadifoglyokra. Akkorra a háború véget ért, az érdeklődés csökkent, sőt a VIVA ezzel párhuzamosan meg is szűnt. Ennek ellenére a mai napig rendelhető ilyen karkötő, ugyanis a Családok Országos Szövetsége égisze alatt még mindig gyártatják rozsdamentes acél kivitelben, 15 dolláros darabáron. A befolyó összegeket a szervezet működésére fordítják. 

Játékfilmen a karkötő: a Gördülő mennydörgésben Rane őrnagynak hazatérése után egy helyi hölgy nyújtja át a nevét viselő karperecet

Néhány személyes történetet is találtam, amelyekben a karkötők viselői szólalnak meg: 

“Az 1970-es évek elején vásároltam ezt a karperecet. Öt dollárt adományoztam az ügy javára. Akkoriban Kaliforniában laktam. 21 éves voltam, és akkor is viseltem, amikor a katonákért tüntettünk az utcán. Később egy vietnámi veterán lett a férjem, akivel együtt nőttünk fel Minnesotában. Harcoló alakulatnál szolgált, alagútpatkány volt. A lombtalanító vegyszerek tönkretették az egészségét, és fél évvel ezelőtt, 2001. október 6-án halt meg, agydaganat következtében. Szeretném ezt a karkötőt eljuttatni Michael Brazelton százados (1966. aug. 7.) családjának. Nem tudom, hazatért-e vagy sem. Csodálatos férjem, Darrell Zipp (11. lovassági ezred, 1966–1967) tiszteletére akarom ezt megtenni.”
– Rosalee Veres Zipp

“1971-ben vettem egy ilyen karkötőt, és utána évekig hordtam. Tudtam, hogy ez a bizonyos hadifogoly hazatért, mert láttam a nevét a helyi újságban. Címet azonban nem találtam hozzá. Aztán dobozba került. Három évvel ezelőtt kigugliztam a nevet, és találtam egy nekrológot. Láttam, hogy két lánya volt, ezért próbáltam megtalálni őket a Facebookon. Egyiküket meg is találtam, és válaszolt. Telefonon beszéltünk, aztán postán elküldtem neki a karkötőt. Nekem hatalmas öröm volt ez. Azt mondta, hogy a családnak csak néhány ilyen karperecet küldtek mások. Jó volt hallani a katona háború utáni életéről. Sok sikert nektek is, hogy megtaláljátok a név tulajdonosát!”
– Lisa McIntyre

Akkori kedvesemmel, most már férjemmel két ilyen karkötőt vettünk a hetvenes években, és meg is tartottuk őket, remélve, hogy majd átadhatjuk őket a kérdéses katonáknak. Az első ifj. Edward Smith törzsőrmester (eltűnt 1972. márc. 29-én). Később tudtuk meg, hogy a földi maradványait 1986. jan. 3-án szállították haza Laoszból. A második Leroy Stutz százados (eltűnt 1966. dec. 2-án) volt, aki Észak-Vietnám felett katapultált, és 2284 napig raboskodott; ő a Hazatérés hadművelet keretében szabadult 1973. márc. 4-én. Nem tudtunk vele kapcsolatba lépni, hogy a karperecét átadhassuk. 
– Corinne Karpinski

“1970 óta őrizgetem a karkötőmet. Akkor még középiskolás voltam a kaliforniai San Joséban. Az internet jóvoltából rákereshettem a kérdéses hadifogolyra, John W. Clark századosra, aki 1967. márc. 12-én esett fogságba. Lenyűgöző volt meghallgatni a történetét, és megtiszteltetés, hogy az ő karkötőjét viselhettem. Köszönjük a szolgálatát, uram.”
– Anne Bennett

“Az első ilyen karkötőm Cole Black hadnagy nevét viselte. Aznap este, amikor az a három gép hazahozta a katonáinkat a Hanoi Hiltonból, ő is leszállt a harmadik repülőről, én meg úgy visítottam az örömtől, mint egy gyerek. Elküldtem neki a karperecet, ő pedig válaszul küldött egy fényképet, amin ő és a felesége látható egy karácsonyfa mellett, a fát pedig a neki elküldött karkötők díszítették.” 
– Toni Johnson

Forrásjegyzék:
• Did you sport a Vietnam War POW bracelet in the 70s? (Renee L. Beck, 2013. nov. 11.) 
• History of the POW/MIA braceletes 
• POW bracelets