A filmrendező emlékezik

Oliver Stone az elmúlt évtizedek egyik legjelentősebb és legnagyobb hatású amerikai filmrendezőjének nevezhető. Témáiban az igazság keresése és a vitaindító megközelítés dominál, amelyet az itt-ott kissé didaktikus narratíva sem tud zárójelbe tenni. Többször foglalkozott az amerikai történelem vitatott fejezeteivel (például a Kennedy-gyilkossággal, a vietnámi háborúval vagy Nixonnal), nemcsak játékfilmjeiben, hanem egy önálló dokumentumfilm-sorozatban is. Élete, pontosabban előélete pedig hasonlóan érdekes, és tavaly megjelent könyvében erről ír.

Kötetének filmes utalásként a Chasing the Light (vagyis A fény nyomában) címet adta, amely azonban saját útkeresésének és az elismertségért folytatott küzdelmének is szinonimája lehetne. A bő 350 oldal a rendező első negyven évével foglalkozik (és biztosra veszem, hogy idővel elkészül majd a második negyven év összefoglalója is). Stone váltakozó, de általában meggyőző részletességgel mutatja be szüleit, gyerekkorát, ifjúkori bizonytalanságait, utazásait, vietnámi szolgálatát, a visszailleszkedést és tanulmányait, majd filmes próbálkozásait, első rendezéseit és forgatókönyvírói tevékenységét, hogy így jussunk el a mai napig viszonyítási pontként is szolgáló alkotásához, A szakaszhoz. Erről a sokszínű és kihívásokkal teli életútról a rá jellemző módon kendőzetlenül nyilatkozik, arról is, hogy volt idő, amikor éjszaka taxizott, hogy megélhessen, arról, hogy egyidőben mennyire rabja volt a kábítószernek, arról is, hogy milyen nehézségeken mentek át második feleségével, míg megszülethetett a fiuk, vagy épp arról, hogy a hetvenes években milyen bonyolult volt az amerikai filmiparban egyről a kettőre jutni. Saját kudarcait, eltévelyedéseit és gyengeségeit tehát nem hallgatja el, és ez mindenképpen javára vált a kéziratnak. Őszintén beszél még a hollywoodi farkastörvényekről és a forgatási nehézségekről is, de pont ez utóbbi részek sajnos túl nagy hangsúlyt kaptak, ezt pedig számos olvasó kifogásolja… Magam is úgy vélem, hogy e tekintetben lett volna mit kihúzni a szövegből.

Ezzel szemben, ami Stone vietnámi szolgálatát illeti, az ezt taglaló rész meglepően rövid, ami elsőre felháborítónak tűnhet, de később, ahogy A szakasz forgatókönyvének megírása, illetve a forgatás szóba kerül, sorra előkerülnek releváns emlékek, és Stone ott részben (sajnos csak részben) bepótolja, amit korábban elmulasztott. Mindenesetre beszámol például arról az 1968. januári csatáról, amely a film végén látható éjszakai összecsapást inspirálta (és amelynek nyomán egyébként több egykori veterán is jelentkezett, mondván, ők is ott voltak akkor, és felismerték a jelenetek alapján), vagy megemlíti, hogy az igazi Barnes őrmesternek egy ideig rádiókezelője volt, vagyis közvetlen közelében tevékenykedett, ugyanakkor a katonaközösség rá gyakorolt hatását, esetleg a frontkatona fejlődését nem is érinti (ezek kapcsán ajánlom a vonatkozó visszaemlékezést). Összességében úgy éreztem, hogy annak fényében, hogy a katonaévek milyen meghatározó élményt jelentettek számára, megérdemelt volna ez a fejezet némi részletezést, de úgy látszik, ő a filmes karriert szerette volna kihangsúlyozni. Ennek megfelelően a szintén 1986-os játékfilm, a nálunk kevésbé ismert Salvador készítésének viharos körülményeit is megismerhetjük, de A sebhelyes arcú vagy az Éjféli expressz forgatókönyvének megírása is fontos szerepet kap, nem is beszélve a Született július negyedikén korai szkriptjéről, amely egy évtizedre talonba került. 

“Amikor kivilágosodott, már láttuk a szénné égett testeket, a napalm maradványait és a szürke fákat. Embereket, akiknek arcára ráfagyott a grimasz, némelyiket álló vagy térdelő helyzetben érte a hullamerevség, arcukon a fehér vegyi halál. Halottak, annyira halottak. Némelyiket fehér hamu borította, mások feketére pörkölődtek. Ha még látszott az arcukon valamilyen kifejezés, az a gyötrelem vagy a rémület volt. Hogy lehet így meghalni? Rohamozva a halál jégverésében, egyenesen bombák és gránátok özönébe. Miért? Féltél valamitől, vagy csak begolyóztál? Milyen halált kaptál? Ijesztő volt még csak belegondolni is, és mégsem féltem. Izgalmas volt. Mintha továbbléptem volna ebből a világból, és mintha a fény másféleképpen világított volna nekem, előképeként egy másik életnek. A katonák talán azt mondják, a háború pokoli élmény, de én isteninek láttam; ennél közelebb ember nem kerülhet a Szentlélekhez, amint látja és túléli ezt a hatalmas, pusztító energiát. 
A következő órákban értettem csak meg a történtek volumenét. A holttestek többsége jól felszerelt, jól felfegyverzett észak-vietnámi reguláris katona volt. Páran azt mondták, észak-vietnáminak öltözött kínaiak, de nem hittem el; vietnámi külsejük volt. A nagyjából egyben maradt hullákat hordágyon hoztuk be, mert kimentünk 50-100 méterre, hogy összeszedjük őket vagy a darabjaikat. Helikopterrel hoztak egy buldózert, hogy megássa a tömegsírokat. Délutánig segítettem a felpuffadt testeket odahordani. A terjengő bűz olyan iszonyú volt, hogy hiába kötöttünk kendőt az orrunk és szánk elé, nem segített. Talán négyszáz halott volt ott. Váltottuk egymás, kettesével, hármasával dolgoztunk, és úgy lendítettük be a tetemeket a gödörbe, mint ahogy a halászok a zsákmányt a szárazföldre.”

Ami még kissé fájó volt számomra, hogy korábbi interjúkban már többször olvasott mondatokat lényegében egy az egyben szerepeltettek, és nem is mindig idézetként... Egy vadonatúj visszaemlékezés szerintem megérne minimum egy átfogalmazást, de még jobb lenne korábban nem említett élményeket is felsorakoztatni benne. A képmelléklet ezzel szemben bőséges, valóban betölti feladatát, bár egyes fotók mérete kapcsán elbeszélgetnék a szerkesztővel. A kötetet egyébként németül és oroszul is kiadták már – nem nagy meglepetésre magyarul nem kapható, és nem tudom, lesz-e kiadó, aki felvállalja. Stone hazai ismertségét és elismertségét figyelembe véve talán nálunk is lenne érdeklődés iránta. Mindenesetre reménykedjünk. 

“A helikoptereket a fülöp-szigeteki hadsereg biztosította. A zaj, a mindennapos rinyálás és a rotorszél elbágyasztott, és ha szerencsénk volt, naponta négy vagy öt beállítást is meg tudtunk csinálni. Mivel kevés volt a pénz, és a helikopterek is korlátozottan álltak rendelkezésünkre, nyomattuk, ahogy tudtuk, néha veszélyes szélben is repkedtünk az őserdei szurdokokban, forgattunk, amilyen gyorsan csak lehetett. Vietnám óta nem féltem ennyire, mégis erőre kaptam, mert ahogy öregedtem, úgy kopott le rólam a rémület is. Egyik nap a halott és sebesült katonák kivonását vettük fel több helikopterrel. Késő délután egyre durvább lett a szél, miközben Sheen, Berenger, Forest Whitaker, Keith David, Bob Richardson és az operatőri stáb, Dale Dye, én, három “halott” katona és két pilóta a Huey fedélzetén felemelkedett a szurdok mélyéről. Túl sok ember és túl nagy súly túl sokra vállalkozott. A helikopter, ami aznap már többször is fordult, most az utolsó felszállást végezte, és alig tudott a lombok fölé emelkedni. Aztán a szurdok falai hirtelen közvetlen közelről vigyorogtak ránk. Túl közelről! Mivel több mint harminc helikopterdeszant-támadásban vettem részt Vietnámban, tudtam, hogy lehet, hogy most itt hagyjuk a fogunkat, és tudtam, hogy a másik oldalon ülő Dale is tudatában van ennek, mert teljesen elsápadt. Furcsa, hogy mikor ilyen közel kerülsz a halálhoz, milyen könnyen elfogadod. Teljesen megnyugodsz. A búcsú minden sallangtól és érzelemtől mentes. Szerintem a fedélzeten tartózkodók közül senki más nem fogta fel, de centimétereken múlott, hogy kijussunk a szurdokból. 
Mikor visszaértünk, kisfiam, aki az édesanyja karjában várt rám, integetett nekem, sugárzott róla az öröm, hogy újra láthatja az apját. Nem is sejtette, mi történt az előbb. Abban a pillanatban jöttem csak rá, milyen hálás vagyok, amiért hozzájuk térhetek vissza. Ezt az érzést meg kell élnünk, ezt az extra húzóerőt, ami emlékeztet, miért is élünk, mi az életünk célja. Másra is szükségünk van vajon? Vagy áldozzuk fel magunkat, ahogy én is megtettem volna? Mert azt is tudom, hogy újra megtettem volna ugyanazt, és újra átrepültem volna a szurdokon. Mert ha nem teszem, a filmnek ártottam volna komolyan vele. Az ésszerű megoldás persze az lett volna, ha több pénzt költhettünk volna a felvételekre, de forrás nem volt rá, a pilóták meg, amilyen profik voltak, könnyedén vették, és olyan kockázatot vállaltak, amit nem lett volna szabad. Senki (kivéve a Pentagont) nem kap elegendő anyagi támogatást, így a pénz tulajdonképpen Isten eszköze, ezzel vezet minket el az áldozatvállalásig. És valóban, alig egy évvel később bekövetkezett az elkerülhetetlen, amikor az egyik ilyen helikopter lezuhant a legénységgel együtt egy Chuck Norris-film, az Ütközetben eltűnt III forgatása közben, és többen is életüket vesztették. Jó lett a film? Megérte? Számunkra, a mi filmünk esetében igen. Az arénában küzdő gladiátor számára a küzdés az élet, és meghal, ha arra kerül a sor. Hasonló szellemben, mi is élünk vagy halunk, ha a sors úgy akarja. Visszatekintve ma már nem értek egyet korábbi gondolkodásmódommal, de elismerem, hogy az éhség és a kétségbeesés szüli az ilyen szélsőséges gondolatokat.” 

Chasing The Light : How I Fought My Way into Hollywood from the 1960s to Platoon
Írta: Oliver Stone
Octopus 2021
368 oldal