A napalm áldozata

Egy fénykép története 

A vietnámi háború ikonikus fényképei közül többet is bemutattam már. Ilyen volt például a saigoni utcai kivégzés, a Yankee Papa 13 bevetése, de Don McCullin vagy Catherine Leroy fotói között is bőven találunk közismert darabokat, amelyek nemcsak ennek a konfliktusnak, hanem a huszadik századnak is maradandó emlékei. Mégis van egy fotográfia, amely sokak számára minden másiknál jobban egybeforrt ezzel a háborúval, mivel egyetlen képbe sűrítette azt, amit sokan éreztek – és amit sokan átéltek – ezzel kapcsolatban.

the_picture.jpg

A napalm elől menekülve

Ötven évvel ezelőtt, 1972. június 8-án történt Trang Bang városka mellett, Saigontól alig 65 kilométerre északnyugatra. A néphadsereg alakulatai a Nguyen Hué offenzíva keretében a déli főváros felé próbáltak áttörni az 1. főút mentén. A településen akkor már csak nagyjából 30-40 civil és néhány köztársasági katona tartózkodott, akik a templomban kerestek menedéket. A harcok egyre közelebb folytak, így a lakosok már azért sem mertek kimerészkedni, hogy megetessék az otthon hagyott jószágot.  

A körzet parancsnoka, a városon kívül tartózkodó Cuong őrnagy úgy döntött, kiszorítja az ellenséget Trang Bangból, ehhez viszont a dél-vietnámi légierő támogatására is szüksége volt. Délelőtt már sor került néhány légicsapásra, kora délután pedig visszatért egy felderítőgép, és foszfortöltetű rakétáival megjelölte az ellenséges állásokat, amelyek ekkor alig 150 méterre húzódtak a templomtól. A bent rejtőző katonák ekkor színes füstjelzést adtak, hogy egyértelműsítsék a repülőknek saját helyzetüket. Az első csatagép azonban rossz irányból repült be, a vietnámi pilóta pedig tapasztalatlan lehetett, és bombái rossz helyre hullottak – ezek szerencsére nem robbantak fel, de a katonák odalent pánikba estek, főleg, hogy rádiójukon nem tudták lefújni a légicsapást. A civilekkel együtt menekülőre fogták. A második gép is elvétette a célt, de ez már napalmot dobott, és a templom környéke lángba borult… 

A napalmcsapás nyomán menekülők tűntek fel az úton...

Néhány száz méterrel arrébb, az 1. főút mentén, egy hídnál köztársasági katonák és tudósítók figyelték az eseményeket. Elképedve látták, hogy alakok tűnnek fel a füst- és lángtenger irányából: a bombázás kábult túlélői, nők és gyerekek voltak. A fotósok és híradósok minden lehetséges készülékükkel igyekeztek rögzíteni a történteket. Az első menekülőket meg is örökítették, a kicsit később érkezőket viszont már nem mindenki tudta lencsevégre kapni, mert tekercseik éppen beteltek. Egy vietnámi fényképész, Nick Ut, azonban egy tartalék gépet is tartott magánál a másik három mellett, most ezt rántotta elő… 

napalm_girl.jpg

A később világhíressé vált fotó eredeti méretében. Angol nyelvterületen “Napalm Girl” címen ismerik, de Nick Ut a “Szörnyű”, illetve a “Szörnyű háború” névvel illette.  

A híressé lett képkockán jól látható, ahogy a rémült gyerekek végigrohannak az úton, mellettük és mögöttük néhány dél-vietnámi katona és egy fényképész. Köztük fut egy meztelen kislány, akit Phan Thi Kim Phucnak hívtak, és akkortájt kilencéves volt. Már menekülőben volt, amikor a napalmtartályok földet értek a közelben; a robbanás hatására rövid időre elveszítette eszméletét, és arra ébredt, hogy ruhája lángra kapott, ezért kénytelen volt letépni magáról. A napalm hátán, karján és mellkasán érte, illetve leégette a lófarkát. Ut és kollégái azonnal megitatták, vizet locsoltak a sebeire és szó szerint sugárzóan forró testére, majd egy esőköpenyt terítettek rá, aztán kórházba szállították. Phuc harmadfokú égési sérüléseket szenvedett, bőrfelületének 30-35%-a károsodott, napokig feküdt, kétséges volt, hogy túléli-e… 

tao_w_danh.jpg

A bombázás következtében Trang Bang lakóépületeinek nagyjából harmada súlyosan megrongálódott – csodával határos módon azonban mindössze két civil áldozata volt a légitámadásnak, sajnos épp a legfiatalabbak közül: Phuc nagynénjének, Anh-nak két fia. Egyikük, a hároméves Danh, akit ezen a fotón Phuc nagymamájának, Taónak a karjában láthatunk, súlyos égési sérüléseket szenvedett, és ezekbe halt bele néhány perc múlva, míg öccse, Cuong pár hetet élt még. A képen jól érzékelhető, milyen iszonyatos sebeket okozhat a napalm… 

A napalmot harceszközként a második világháború óta használják bombákban és lángszórókban, jellemzően élőerővel szemben. Nevét két legfőbb alkotóeleméről, a nafténsavról és a palmitinsavról kapta, és bár az újabb változat, a napalm-B már másféle összetevőkből készül, az elnevezés megmaradt. Az elégő, kocsonyás anyag rátapad mindenre, ami útjába kerül, és mivel 800-1200 Celsius fokon ég, borzalmas és igen fájdalmas sebeket képes okozni. Emellett elvonja az oxigént, miközben szén-dioxidot és szén-monoxidot termel, vagyis eszméletvesztést és fulladást is okozhat. Katonai használatát nem tiltja a nemzetközi jog, de civilek ellenében természetesen tilos alkalmazni. 

A kislánynak mindent egybevetve szerencséje volt: egyfelől életerős, jól táplált gyerek volt (ez Dél-Vietnámban természetesebb volt, mint északon), másfelől nagyon gyorsan kórházba került (égési sérülésnél ez döntő), ráadásul június 11-én a külföldi tudósítók közbenjárására átszállították az amerikaiak által üzemeltetett saigoni Barsky-magánklinikára, ahol plasztikai sebészettel foglalkoztak, és ahol hat év alatt nagyjából 7200 gyermeket kezeltek. Az ellátás itt ráadásul ingyenes volt, mindent az amerikai és a dél-vietnámi kormány finanszírozott. Ez az akkori viszonyok között szinte felfoghatatlan kegynek számított. 

10_june_1972.jpg

Phuc édesanyjával, két nappal a bombatámadás után, 1972. június 10-én. A szülők csak nehezen találták meg lányukat, mivel a Cu Chi-i kórházból gyorsan átszállították a saigoni gyerekkórházba, de információt minderről senki nem tudott adni nekik. Végül egy melléképületben leltek rá, ahova azokat a betegeket helyezték, akikről már lemondtak… A kislányt másnap szállították át a Barsky-klinikára. 

Phuc állapota még így is hetekig válságos maradt, ráadásul ilyenkor a fertőzésveszély is nagy, sok égési sérült ebbe hal bele. Iszonyatos kínokat élt át, amikor megégett testét a nővérek mindennap lemosták és újra bekötözték. Életkedve és vidámsága szerencsére nem hagyta el. Ahogy lassan megerősödött, elkezdődtek a bőrátültetések, amelyek szintén fájdalmasak voltak, de szerencsére nem jártak komplikációval. Ezután azonban még ott volt a fizioterápia is... A lány családtagjai közben egymást váltva látogatták. Hét hónap múlva engedték haza, de rendszeresen vissza kellett járnia felülvizsgálatra. A teljes kezelés tizennégy hónapot és tizenhét műtétet igényelt, azonban a sérült izmok teljes megújulása még ennél is hosszabb időbe került. 

phuc_w_family_1973.jpg

Újra otthon… Phuc a bal szélen, hosszú ujjú felsőben

A visszailleszkedést segítette, hogy arcán nem sérült és egyik végtagját sem vesztette el, az égésnyomokat pedig a hosszú ujjú felső tökéletesen eltakarta – számos sorstársa, rengeteg vietnámi gyerek nem tudta ilyen könnyen elrejteni saját sebeit vagy rokkantságát. Azonban így is állandó szenvedésben volt része: visszatérő fejfájás, szédülés, rémálmok, és nemcsak a közvetlen napfény, hanem a meleg is fájdalmat okozott neki (hiszen a megégett bőrfelületen izzadságmirigyei is károsodtak). Mivel a fájdalomcsillapítók nehezen és drágán beszerezhetők voltak, sokszor inkább a hideg vizes fürdőre vagy a jeges pakolásra hagyatkozott. Mindezek ellenére nem volt magányos vagy mélabús, szeretett iskolába járni, voltak barátai, és családjának tagjai sem hagyták magára. 

Nick Ut sok más helyi kollégájához hasonlóan általában katonai egyenruhát viselt terepmunka során (amit a tudósítók onnan szereztek be, ahonnan épp tudtak, sokszor a feketepiacról), és ezáltal könnyebben mozoghatott a katonák között. 

Térjünk egy kicsit vissza a fénykép készítőjére is. Nick Ut, eredeti nevén Huynh Cong Ut akkoriban 24 éves volt. Már évek óta dolgozott az AP-nek, ahol bátyja, La is fotós volt 1965-ig, amikor is munka közben meghalt – addig öccsét is tanítgatta fényképezni. A saigoni AP-kirendeltség főnöke, a nagynevű Horst Faas vette fel, eleinte kifutófiúnak, asszisztensnek, később azonban bekapcsolódhatott a fotós munkába is, képei pedig elismerést hoztak neki. Nick úgy érezte, ugyanúgy bele fog halni szeretett hivatásába, mint bátyja, és ez a fatalizmus vezette arra, hogy akár a leghevesebb harcok helyszíneit is felkeresse, és közben háromszor is megsebesült. Szerencséje így is kitartott, és ennek egyik példája a Lam Son 719 hadművelet során történt eset: Khe Sanh-ban felszállni készült egy helikopterre, hogy több más kollégával együtt átrepüljön Laoszba. Barátja és mentora, a francia-vietnámi Henri Huet azonban megkérte, adja át neki a helyét, mert hamarosan szabadságra megy. Ut teljesítette a kérését, ennek köszönhette, hogy életben maradt, mert a helikopter – amelyre Kondor László is majdnem felszállt, és amely többek között Larry Burrows-t is szállította – nemsokára légvédelmi tűzbe került és lezuhant. 1975-ben, Saigon elestével Utnak is menekülnie kellett az országból. Két évig a japán AP-irodának dolgozott, majd átkérette magát Kaliforniába, és harminc évig élt Los Angelesben, ahol sokféle témával foglalkozott. 

nu_contact_sheet.jpg

Indexkép

A Trang Bang-i fényképet Ut még aznap, június 8-án este előhívatta, majd továbbította. Kollégái aggódtak amiatt, hogy a lány frontális meztelensége miatt cenzúrázni fogják (akkoriban ez még bevett eljárás volt), de végül nem így történt, nyilvánvalóan a fotó ereje és jelentősége folytán. 

Akkoriban a fényképeket egy kezdetleges szkenner segítségével küldhették tovább. Ehhez egy forgó dobra illesztették a fotót, amelyet a készülék egy fénysugár segítségével vonalanként tapogatott le, majd analóg jelként továbbított telefonvonalon vagy rádióhullámok segítségével. Egy fekete-fehér képet nagyjából 8-10 perc alatt küldhettek el, egy színeshez fél-egy óra kellett. Ezt az eljárást a kilencvenes évek elejéig használták. 

Ha Saigonból lapzártakor el tudtak küldeni egy fotót, az akár már a másnapi amerikai vagy európai lapokban is szerepelhetett. Ez a konkrét fénykép nagyjából 12 perc alatt  jutott el a tokiói AP-állomásra rádióhullámok útján, onnan pedig műholdas kapcsolattal továbbították New Yorkba.  

A fotó nemsokára a New York Times címoldalán szerepelt, de napok alatt az egész világ sajtója átvette. Ut sok más elismerés mellett Pulitzer-díjat is kapott érte. Hatását talán annak is köszönheti, hogy a médiában gyakran emlegetett vietnámi bombázások eredményét és annak kiszolgáltatott áldozatait egyetlen képkockában örökítette meg. A fényképész ezután sem feledkezett el a kislányról: az akkor már világhíres fénykép másolatát elvitte a családnak, később pedig meglátogatta Phucot. Az újságcikkek hatására egyébként számos ajándékcsomag érkezett a lánynak az Egyesült Államokból, amelyeket magánemberek vagy közösségek állítottak össze. Az így kapott pénz igencsak jól jött a szükséges gyógyszerek beszerzéséhez. A tárgyi küldemények közt szerepelt színes ceruza, kifestőfüzetek, angol nyelvkönyvek, babák, de például teljességgel használhatatlan, amerikai méretezésű ruhák is – bár ezek némelyikét a postán amúgy is elcsaklizták, a pénz egy részét pedig kormányhivatalnokok a háborúra hivatkozva “megőrizték a családnak későbbre”.

nick_w_phuc_1973.jpg

Nick Ut otthon is meglátogatta a lábadozó kislányt 

A háború 1975-ben véget ért, de a vietnámi embereknek még sok évig igen nehezen ment a soruk. Bár Phuc családját közvetlenül nem érintette a régi rendszer kiszolgálóit célzó megtorló hadjárat, az államosítás nyomán így is elvesztették egy időre az édesanya vendéglőjének működtetési jogát. Az újjáépítés nehézségei, az amerikai gazdasági embargó, a teljesen elhibázott gazdaságpolitika, az elszabaduló árak, a körzeti káderek látogatásai, a rablók betörései vagy a kambodzsai harcok is megkeserítették az életüket.  

Phuc lassan felnőttkorba lépett. Fizikailag egyre jobban érezte magát, és a fiúk érdeklődését sem kellett nélkülöznie, bár félt attól, hogy a napalm hatására esetleg nem lesz képes gyereket szülni. Sérülései nyomán az orvosi hivatás mellett döntött, és 1982 őszén el is kezdhette tanulmányait. Álmait ezúttal a kommunista rezsim zúzta szét, amely  propagandacélokra használta őt az országba látogató újságíróknak tartott előadások során. Emiatt nem tudott a tanulásra koncentrálni, minden héten legalább kétszer utaznia kellett, és az egyetemről ezért el is bocsátották – a kormányzat azonban még ekkor is azt hangoztatta a külföldi tudósítók előtt, hogy a lány orvosnak tanul.  

A fájdalom, a tehetetlenség és a depresszió nagyon meggyötörték, már az öngyilkosságot fontolgatta, de amolyan isteni beavatkozás következtében a kezébe akadt az Újtestamentum, ami nagy hatással volt rá (annak ellenére, hogy addig a Cao Dai szekta hű követője volt), sőt később meg is keresztelkedett. Új vallása nyomán családja elhidegült tőle, őt azonban nem érdekelte. Elkezdett angolul tanulni, hogy legalább tolmácsként dolgozhasson.

kretz_phuc_1973.jpg

Perry Kretz még 1973-ban készítette ezt a fotót Phucról,
ugyanazon a helyszínen, ahol a híres kép is készült

Egy nyugat-német fényképész, Perry Kretz, aki már 1973-ban megörökítette Phucot, 1983-ben ismét találkozhatott vele.  A férfi segíteni akart, és a Stern magazin támogatásával a vietnámi kormány akadékoskodása ellenére is elérte, hogy a lány a nyugat-németországi Ludwigshafenbe utazhasson, hogy az Oggersheim-bőrklinikán (ahol Niki Laudát is kezelték) elvégezhessenek rajta olyan operációkat, amikre Vietnámban nem volt mód. A hölgy így 1984 nyarán odarepült, és Rudolf Zellner professzor vette kezelésbe. A német sajtó figyelemmel kísérte mindezt, és amikor egy sajtótájékoztatón Phuc megemlítette, hogy hazájában sajnos nem ő az egyetlen, akinek ilyen segítségre lenne szüksége, egy német vállalat egymillió márkát ajánlott fel arra a célra, hogy egy speciális kórházat felépítsenek Vietnámban (ez végül 1991-ben valósult meg). Phuc nagyon örült a támogatásnak, ugyanakkor a szabadság szele is megcsapta, ekkor kezdett gondolkodni azon, hogyan szökhetne el szülőföldjéről, ahol annyi minden korlátozza őt. 

phuc_arrives_in_germany.jpg

Perry Kretz oldalán érkezés német földre

Útja után személyesen beszélhetett a vietnámi miniszterelnökkel, Pham Van Donggal, akinek elpanaszolta, hogy nem tanulhatott tovább. Pártfogója lépett is az ügyben, így folytathatta tanulmányait, de már nem az orvosin. Zellner professzor ugyanis meggyőzte őt arról, hogy saját szenvedése közepette nem tudná pácienseit kellő távolságtartással kezelni. Ezért hát angolszakos diák lett. Interjúkat ezután is gyakran adott, sőt részt vehetett az 1985-ös  moszkvai Világifjúsági Találkozón is, ezután pedig több hetet töltött a Szovjetunió különböző városaiban. Egy akkor adott interjújában hangzott el az alábbi párbeszéd: 

– Gyűlöli Amerikát?
– Sosem használom a “gyűlölni” szót. Sosem az embereket gyűlölöm, mert nekik semmi közük a háborúhoz. Az amerikaiakat barátaimnak tartom és szívesen beszélgetnék velük a háborúról. Ezért tanulok angolul, hogy megértsem őket, és ők megértsenek engem.
– Ha találkozhatna a pilótával, aki a napalmot ledobta, mit mondana neki? 
– Szívesen találkoznék vele, de nem szeretnék a háborúról beszélni vele. A háború már elmúlt. Nem változtathatjuk meg. A háború szörnyű és útját akarom állni, nemcsak Vietnámban, hanem az egész világon. Elmondanám neki, hogy tennünk kell valamit a béke érdekében.

Tanulmányait aztán Kubában folytatta. Eleinte gyógyszerészetet tanult, de közben persze a spanyolt is elsajátította. A kellemes éghajlat, az új barátságok és egy helyi család támogatása jó hatással volt rá. Felnőtt nőiessége itt érlelődött meg, ami egy ilyen sérülés mellett persze nem ment könnyen. Időnként bőrkiütései is voltak, amit többek között a tanulmányaival járó vegyszereknek való kitettség okozott, illetve cukorbeteg lett, sőt asztma is kínozta. Ezért is tért át egy könnyebb szakra, így ismét angolt tanult. Közben Havannában is adott interjúkat külföldi tudósítóknak, és Nick Uttal is újra találkozhatott 1989-ben. Sok év után 1990-ben látogatott haza egy hónapra. 1991-ben a német ZDF televízió a történelem leghíresebb fotóiról készített műsort, ennek apropóján is meginterjúvolták, majd meghívták Németországba. 

phuc_w_nick_1989.jpg

Sok év után, 1989 augusztusában találkozott újra Phuc és Nick

Közben összemelegedett egy másik vietnámi diákkal, Bui Huy Toannal, aki végül 1992-ben feleségül vette. Moszkvába utaztak nászútra. Phuc ekkorra már elhatározta, hogy nem tér haza, hanem disszidálni fog: elege volt a kommunista rendszerekre jellemző korlátozásokból, hogy mindenhez engedélyt kellett kérnie, illetve a súlyosbodó kubai gazdasági helyzetből. A visszaúton, az új-fundlandi Gander repterének tranzitjában ezért jelentkeztek a bevándorlásügyi tisztnél. Mivel Kanada nyitott volt a menekültek befogadására, simán ment a dolog, és új otthonra leltek Torontóban. A házaspár két gyermekét már itt nevelte fel. 1995 tavaszán, a vietnámi háború befejezésének 20. évfordulója alkalmából egy brit bulvárlap kétoldalas cikket közölt Phucról; az anyagot a világ számos pontján átvették. A Life magazin májusi számában pedig megjelent egy portré róla és első gyermekéről. 

phuc_w_thomas.jpg

Phuc és első gyermeke, Thomas a Life magazinban. A fényképért
Joe McNally 1996-ban megkapta a World Press-díjat. 

1996. november 11-ére az amerikai veteránok meghívták Washingtonba, ahol rövid beszédet tartott, majd megkoszorúzta a vietnámi elesettek márványfalát.  

“Drága barátaim! Boldog vagyok, hogy ma itt lehetek [...] Amint tudjátok, én vagyok a kislány, aki napalm tüze elől menekül a képen. Nem akarok a háborúról beszélni, mert a múltat nem tudom megváltoztatni. Csak azt akarom, hogy emlékezzetek a háború tragédiájára, hogy az egész világon útját állhassuk a harcnak és a gyilkolásnak. Sokat szenvedtem fizikailag és lelkileg. Néha úgy éreztem, nem tudok tovább élni, de Isten megmentett, hitet és reményt adott. Ha beszélhetnék azzal a pilótával, aki ledobta a bombákat, elmondanám neki, hogy nem változtathatunk a történteken, de meg kell próbálnunk a jelen és a jövő kedvéért jót cselekedni, hogy elősegíthessük a békét…” 

Aznap azzal az amerikaival is találkozott, aki annak idején részt vett a légicsapás koordinálásában. A 47 éves John Plummer metodista tiszteletes (korábban százados) emlékezett a fotóra, amelyet már akkor, ‘72 júniusában leközöltek a Stars and Stripes napilapban. Lelkiismeretfurdalása volt miatta, ugyanis ő volt az összekötő a dél-vietnámiak mellett szolgáló amerikai tanácsadó, illetve a dél-vietnámi légierő parancsnoksága között, és előbbitől azt az információt kapta, hogy a körzetben nincsenek már civilek, utóbb pedig azt, hogy a légicsapás pontos volt. Az alkoholizmus és a háborús emlékek, főleg a híres fotón látható kislány képe sokáig kísértették, első két házassága pedig zátonyra futott; végül harmadik felesége és a vallás ereje húzta ki a gödörből. Phuc neki is megbocsátott…  

phuc_w_john_plummer.jpg

John Plummer oldalán

Bár a családnak időnként voltak anyagi gondjai, boldogan éltek Torontóban, ahova Phuc szüleit is sikerült végül áthozni. Az asszony az UNESCO jószolgálati nagykövete lett, sokat utazott, illetve létrehozta a Kim Alapítványt, amely a háborúk gyermekáldozatainak nyújt orvosi és pszichológiai támogatást. 2019-ben a Drezdai Békedíjat is odaítélték neki. 

trang_bang_road_2012.jpg

A Trang Bang-i út 2012-ben

Phuc történetét számtalan újságcikk, illetve internetes poszt örökíti meg. Denise Chong egy egész kötetet szentelt a témának The Girl in the Picture címmel (Simon & Schuster 2000), amely részletesen bemutatja a lány és családja történetét. Bár a szerző az általános történelmi háttér ismertetésénél itt-ott kissé hanyag volt, a kötet így is hiánypótló szerepet tölt be, ugyanis jól megvilágítja a vietnámi civilek sorsát mind a háború alatt, mind utána. Maga Phuc is megírta visszaemlékezését Fire Road címmel, amelyet számos nyelvre lefordítottak. 

 Egy 2019-es interjú

Ha érdekel a téma, kövesd a blog Facebook-oldalát, illetve sokat segíthetsz egy megosztással is. Köszönöm.  

Források:
• The Girl in The Picture (írta: Denise Chong; Simon & Schuster 2000)
• Nick Ut http://www.betterphotography.in/perspectives/great-masters/nick-ut/116042/
https://petapixel.com/2012/09/19/interview-with-nick-ut-the-photojournalist-who-shot-the-iconic-photo-napalm-girl/
• The Story of the Napalm Girl and the Photographer Who Saved Her Life https://historyofyesterday.com/the-story-of-the-napalm-girl-and-the-photographer-who-saved-her-life-5b9f61229d58
• This is How Press Photos Were Transmitted Back in the 1970s https://petapixel.com/2015/07/26/this-is-how-press-photos-were-transmitted-back-in-the-1970s/