Ahogy más cikkekben már szóba került, a média igen jelentős szerepet játszott a vietnami konfliktusban és nemcsak az amerikai oldalon. A sokkoló híradóképek, az újságokban megjelenő fényképek, a tévé képernyőjén megszólaló politikusok, aktivisták és katonák mind befolyásolták a nézőket és olvasókat ebben vagy az abban az irányban. Gondoljunk csak a Cam Ne-i eseményekről szóló filmfelvételekre vagy a Tet-offenzíva idején kivégzett gerillatiszt fotójára, melyek kitörölhetetlen nyomot hagytak a huszadik századi médiatörténetben. Most egy hasonlóan maradandó újságcikkről lesz szó, mely a Life magazin 1969. június 27-i számában jelent meg.

Az írás 242 amerikai elesett nevét sorakoztatta fel, közülük 217-et arcképpel együtt (ez volt az első eset, hogy egy országos terjesztésű folyóirat ilyet tett), így hozva a tévés híradások száraz statisztikai adatait kézzelfogható közelségbe. Ráadásul a tördelés egy gimnáziumi évkönyvre emlékeztetett, erősítve az érzést, hogy az itt szereplők az olvasó személyes ismerősei is lehetnének. Hal Buell, az Associated Press munkatársa továbbment és úgy fogalmazott, hogy "A fiatalok saját magukat látták viszont ezeken a képeken, míg az idősebbek saját fiaikat." Beállítottságtól függetlenül mindenkiben mély nyomot hagyott, sokan egyszerűen sírva fakadtak a láttán. David Halberstam szerint ez volt a konfliktus történetében a legmeghatározóbb háborúellenes újságcikk. Hatására felerősödtek a Nixon-ellenes hangok, mondván az elnök öt hónap alatt nem tett semmi érdemlegeset a háború befejezésére.

A következő oldalakon elesett amerikaiak arcképei sorakoznak, akik – a hivatalos állásfoglalás szerint – "a vietnami konfliktussal összefüggésben vesztették életüket". A neveket, szám szerint 242-t a Pentagon hozta nyilvánosságra május 28. és június 3. között, mely csak abból a szempontból különleges, hogy az Emlékezés Napja is közéjük esett. A háború jelen szakaszában ez a szám átlagosnak nevezhető.

Jelen cikknek nem célja, hogy a halottak nevében szóljon. Nem tudhatjuk biztosan, mit gondoltak azokról a politikai folyamatokról, melyek folytán a világ túloldalán kötöttek ki. Némelyikük leveleiből kiolvasható, hogy hittek abban, hogy joggal vannak Vietnamban, hogy nagyon is együttéreznek az ottaniakkal és elborzasztja őket e nép hatalmas szenvedése. Némelyikük önként meghosszabbította szolgálati idejét; némelyikük kétségbeesetten próbált hazajutni. A fényképek többségét a családok bocsátották rendelkezésünkre, és közülük jó páran hangot adtak saját érzéseiknek, melyek szerint fiuk vagy férjük áldozata szükséges volt. Ám most, amikor az ebben a háborúban elesett katonák száma – 36 ezer fő –, amely ugyan jóval kevesebb, mint a vietnami nép vesztesége, de meghaladja a koreai háború amerikai emberveszteségét, amikor a nemzet hétről hétre megdöbben a háromjegyű statisztikákon, mely kézzel fogható gyötrelmet hoz több száz otthonba, egy percre meg kell állnunk és ránéznünk ezekre az arcokra. Nemcsak azt kell tudnunk, mennyi, de azt is, hogy ki. Egy teljes heti veszteséglista következik. Őket csak a családok és barátok ismerik, de most mindenki láthatja fiatal arcukat.

A fotó hátoldalára, amit nem sokkal azelőtt küldött haza, hogy Saigon mellett elesett volna, a 18 éves William Anderson őrmester (Templeton, Pennsylvania) odakanyarította: "Nádas-síkság, 1969. máj. 12. A képen egy kétcsillagos tábornok adja át nekem az Ezüst Csillagot. Nem érdemeltem ki. Egyszerűen volt nála még néhány." Családja mutat egy pár frissebb fényképet a fiúról. Az egyik tavaly februárban készült, mikor egy gerenda felhelyezésénél segédkezett szülővárosa új templomában. Az övé volt itt az első katonai temetés.

Hasonló film- és levéltöredékek vagy újságkivágások alkotják az előző oldalakon bemutatott fiatelemberek hagyatékát. Még ha csak őket látjuk is meg, akár a nevük ismerete nélkül, megvilágosodik egy jóval jelentősebb tragédia volumene. Nem sokkal hazatérési dátuma előtt egy kaliforniai férfi ezt írta haza: "Június 8-án talán már meg is érkezem... Ahogy a kézírásomon is láthatjátok, nehezen bírom ki az utolsó napokat, úgyhogy most be is fejezem." Az idővel kapcsolatos ironizálás és a szomorú véletlenek mindenütt felfedezhetők. A 101. légideszant egyik közlegénye 21. születésnapján esett el. Egy várakozó menyasszony éppen megvette a gyűrűjét. Egy édesanya virágot kapott, melyet fia rendelt neki, hogy aztán megtudja, a fiú egy nappal korábban meghalt. Egy texasi srác azután vesztette életét, hogy jelentkezett a második turnusára, és odahaza egyik kiképzője szeretettel gondolt vissza arra, hogy a fiú, a szakasz zászlóvivője, milyen kétbalkezes gyerek is volt. Oregonban egy katonát bátyja mellé temették, aki két évvel korábban esett el Vietnamban. Egy hadnagy abban a zászlóaljban szolgált halála idején, melyet két évvel korábban apja vezetett. Egy coloradói férfi utolsó levelében megemlítette, hogy a tengerészgyalogosok jobban szeretik a zsákmányolt észak-vietnami aknavetőket, mivel könnyebbek és pontosabbak. Aznap délután négy órakor ellenséges aknavető-tűzben vesztette életét.

Az előérzet sokakat megfogott. Egyikük azt írta: "Életemet szenteltem annak az ügynek, aminek sokan mások is, és amiben mélyen hiszek." Egy másik a Hamburger Hillről a következőt üzente: “Ez a levelet talán sosem olvashatjátok el. Sietve írok. Látom a Halált felfelé araszolni a domboldalon.” Egy katona, aki januárban hazalátogatott és azt mondta apjának, nem akar visszamenni, sőt fontolgatja, hogy dobbant, a múlt hónapban azt írta: "Mindenki a halálán van, széttépték őket. Apa, egy sem maradt." "Inkább mondtam volna neki, hogy lépjen le," jegyzi meg az apa. "Ezt kellett volna mondanom, de nem ment."

Nem mindenkinél volt tapasztalható ilyen kétségbeesés. Egy hadnagy, aki a Notre Dame Egyetemen diplomázott, enyhe idegességgel írta, hogy nem kapta meg a századparancsnoki kinevezést ("Ugrottam volna a lehetőségre, de túl sok százados flangál errefelé"), aztán elégedetten jelentette, hogy nagyon várja már új beosztását a felderítő szakasz élén. Egy georgiai fiatalember édesanyjának címzett vidám levelében megjegyzi: "Gondolom, most már nagyon szép idő van otthon. Van paradicsom a kertben? Az A század talált két nappal ezelőtt egy észak-vietnami katonák gondozta veteményest, banánnal, paradicsommal és kukoricával. Nagyon termékeny a föld errefelé. Érthető, miért akarják az északiak elfoglalni."

Számos tény köthető minden archoz. Az egyik srác szépen feltuningolta tizenhárom éves autóját és azt tervezte, vesz majd egy ranchot. Egy másik, a koreai háború veteránja több gyereket hagyott maga után. A harmadik orgonán játszott a templomban és énekes akart lenni. Volt, aki mindig hazaküldte a zsoldját, hogy ezzel támogassa a fivére továbbtanulását. Az egyik édesanya, akinek négy fia közül ez volt a harmadik, aki bevonult, büszkén vallja: "Hazafias család vagyunk és készen állunk megfizetni ezt az árat." Egy nagynéni, aki felnevelte unokaöccsét, annyit mondott: "A lelke mélyén szolgálatmegtagadó volt. Azt mondta, szörnyű arra gondolnia, hogy bevonul, Vietnamba viszik és olyan emberekre kell lőnie, akik sosem ártottak neki... Micsoda veszteség, milyen kár érte."

Minden fotó, minden arc magában hordozza egyszerű és erőteljes üzenetét. Az egyik fiú barátnőjének küldött képe hátulján egy felirat:

Shirley Nash kisasszonynak
Semmilyen más szeretet nem fogható a miénkhez
Csak a mennyei béke és boldogság.
Nem múló szeretettel, örökre a tiéd,
Joseph

Aki szeretné közelről is látni az arcokat, tekintse meg az alábbi videót, vagy kattintson IDE.

Az érdekesség kedvéért még megemlíteném, hogy Michael Lee Lanning naplója alapján írt visszaemlékezésében megemlítette ezt a cikket, ami jól példázza, hogy a frontkatonák esetében is komoly hatást váltott ki.

"A Life magazin többoldalas címlapsztorija egy teljes heti veszteséglistát mutatott meg több mint kétszáz amerikai halott arcképén keresztül. A C század több tagja is talált köztük olyanokat, akiket még az alapkiképzésről vagy otthonról ismertek.
Átkoztuk a sajtót és különösen a Life-ot. Nem volt szükségünk arra, hogy még ők is emlékeztessenek minket a halál közelségére. A cikk viszont a mi véleményünktől függetlenül is működött. Ez a folyóirat egyetlen háborús példánya, amit megtartottam."

A Life magazin 1883 és 1972 között megjelenő hetilap volt, mely később időszakosan, majd 1978-tól 2002-ig havonta jelent meg, azután pedig főleg napilapok mellékleteként, illetve eseti évfordulós kiadványként. Eleinte a könnyed, humoros szórakoztatásé volt a főszerep, idővel azonban az egyik legnépszerűbb képes újság lett belőle. Borítóján olyan ikonikus fotók tűntek fel, melyek utóbb a huszadik század legismertebb fényképeivé váltak.