Egy gyalogostiszt naplója

A háborús visszaemlékezések közül most egy jellegében unikumnak számító páros kötetet emelnék ki, melyet a 199. gyalogdandár egykori tisztje, Michael Lee Lanning vetett papírra a nyolcvanas években. Különlegessége abban rejlik, hogy nem egyszerűen a szerző naplója alapján készült, hanem a kész kötetben is napról napra haladva vezet minket végig egyéves turnusán.

Lanning hazafias érzelmeit követve végezte el egyetemi évei alatt a tartalékos tisztképzőt, majd 1969 áprilisában hajózott be, hátrahagyva feleségét, Lindát, hogy szakaszparancsnokként próbálja ki magát. Egysége Saigon környékén szolgált, ő pedig bőven kivehette a részét a helyi gerillaerők elleni küzdelemből. Hat hónap után választania kellett, hogy hátországi funkcióban folytatja, vagy századparancsnok lesz. Az utóbbi lehetőséget választotta. Vietnami útja után továbbszolgált, számos funkciót betöltött a hadseregben, többek között páncélos és ranger-alakulatoknál. Végül alezredesként szerelt le. Huszonegy könyvet írt, többek között a vietnami konfliktus témájában, például a mélységi felderítőkről, a mesterlövészekről, illetve Dan Cragg-gel együtt a Vietnami Néphadseregről és a Vietkongról.

Az írónak tizenöt évvel vietnami útja után került újra kezébe naplója, illetve akkori levelezése. Ekkor jutott eszébe, hogy valóra válthatná azt, amivel legelső bejegyzését kezdte annak idején: “Remélem, egyszer könyv lesz ebből, benne minden, amit ebben a várhatóan érdekes és termékeny évben megélek.” Nekiállt hát, és bár eleinte úgy hitte, csak egy vékonyka kötetre futja majd ebből az alapanyagból, hamarosan rájött, hogy csak az első hat hónap élményei kiadnak egy teljes könyvet. Címként a Vietnamban gyakran emlegetett mondás egy részét használta fel, mely szerint: “Nem valami nagy háború, de nekünk csak ez jutott” (ebből lett a The Only War We Had: a Platoon Leader’s Journal of Vietnam). Egy évvel később pedig kiadta a második hat hónap tapasztalatait összegző darabot is (Vietnam 1969–70: A Company Commander’s Journal). A két kötet az elmúlt harmincegynéhány évben az egyik legismertebb amerikai katonamemoár lett, mely hatásosan és mindenre kiterjedően prezentálja a tiszti nézőpontból látottakat.

“Az utánpótlást hozó helikopter hozott valamit édesamánytól, amivel sikerült kicsit megtörnöm a napi rutin egyhangúságát. Az élelem és az édesség gyorsan eltűnt a törzs tagjai jóvoltából, de a csomag sarkában meghúzódó dobozka volt az igazi ajándék. Miután kibontottam, a tartalmát az ingem alá gyömöszöltem és a rádiósbunkerből a bázis közepén álló magányos fához rohantam.
A fatörzsre lőszeresládákat szegeztek, ezek lépcsőfokokként szolgáltak, így juthatott fel az ember a facsúcs alatt kialakított megfigyelőállásba. A legtöbben, főleg a szakaszvezetőim eközben úgy néztek rám, mintha megőrültem volna. Aggódó arckifejezésük csak akkor adta át a helyét a mosolynak, amikor felértem és előhúztam egy harminc centiméteres játék ejtőernyőt, rajta egy gumi katonafigurával. Ahogy fellőttem az ejőernyőst és az elkezdett lassan lefelé ereszkedni, nevetés és üdvrivalgás kísérte. Amint földet ért, egy katona felmarta, gyorsan felmászott mellém és megismételte a bázis elleni légideszant-támadást.
A nap hátralevő részében a Bravo század számos embere, sőt még néhány tüzér is ledobta a figurát odafentről. Sosem jöttem rá, miért küldött nekem édesanyám egy gyerekjátékot a frontra, de akármiért is tette, remek ötlet volt.”

Lanning tehát napról napra halad: minden esetben leközli naplójának vonatkozó sorait (ezek általában csak rövid bejegyzések), majd alaposan kifejti ezeket, immár benyomásokkal, magyarázatokkal és kiegészítésekkel gazdagítva a leírtakat. Ez a fajta szövegvezetés kiválóan alkalmas arra, hogy az egyéves turnus során bekövetkező belső változásokat és a parancsnoki funkciót betöltő fiatal tiszt tapasztalatszerzési folyamatát érzékeltesse, hogy lássuk és átérezzük, hogyan lett a lelkes és nyitott szakaszparancsnokból harcedzett és óvatos századparancsnok. Több év távlatából ráadásul már képes volt valamivel objektívebben közelíteni a témához, ami szintén emeli a művek értékét, illetve az ottani jellegzetességek ismertetése is csupa bennfentes információhoz juttat minket. Kifejezetten ajánlható olvasmány tehát leendő katonatiszteknek, akik valószínűleg a vezetéssel kapcsolatos részekből is profitálhatnak. 

“A jó egységhez elengedhetetlen a katonák vezetőikbe vetett hite, méghozzá minden szinten. A szakaszparancsnokok nem azért vannak, hogy elővédként haladjanak. Néha én is megtettem, mikor úgy gondoltam, erre van szükség a feladat sikeres teljesítéséhez, és néha, hogy az emberek lássák, erre is hajlandó vagyok. Mikor akciót vagy lesállást terveztem, mindenki véleményét meghallgattam. De miután meghoztam a döntést, mindenkitől elvártam az engedelmességet.
Ha egy katonának problémája vagy panasza volt, meghallgattuk. Megválaszoltuk a kérdéseket. A szakasz érdekei az egyén érdekei felett álltak. Az őrmestereknek kijárt a tisztelet, de az alárendeltekkel is törődni kellett. Mindig mindenkinek tudnia kellett, hogy katona – de egyben egy csapat tagja, amelyben mindenkinek fontos feladat jut. A szabályokat követni kellett – de egyetlen szabály sem volt kőbe vésve. Mindegyiket lehetett valamennyi rugalmassággal kezelni, de egyiket sem lehetett megszegni.
A szakasz hírneve azért volt jó, mert a szakasz tagjai is úgy gondolták magukról, hogy jól teljesítenek. A hozzáállás pozitív volt. Nevettünk egymáson és együtt az életkörülményeinken és a beszólásainkon. Tanítottuk egymást és tanultunk egymástól.”

A két kötet sajnos nem tartalmaz fotókat, csak a dandár műveleti területét bemutató térképet. Beszerzésüknél érdemes az antikvár példányokból válogatni, mivel újonnan viszonylag drágán lehet csak megvásárolni őket. Ehhez érdemes a nemzetközi aukciós oldalakat átböngészni, ahonnét jó esetben már pár dollárért lehet megfelelő állapotú példányt rendelni.

The Only War We Had: a Platoon Leader’s Journal of Vietnam
Írta: Michael Lee Lanning
Ivy Books 1987
294 oldal

Vietnam 1969-70: A Company Commander’s Journal
Írta: Michael Lee Lanning
Ivy Books 1988
312 oldal