A Game Warden-hadművelet

Miközben Vietnam partmenti vizein dúlt a küzdelem, a folyókon is fokozódtak az összecsapások, elsősorban, de nem kizárólagosan a Mekong-deltában.

Amerikai PBR őrhajók

Mielőtt továbbmennénk, ismerjük meg egy kicsit a Mekong-deltát, mely az ország legdélebbi csücskében fekszik. A vidék az itteni rizs-, zöldség- és gyümölcstermelés révén Vietnam éléskamrája. Negyven és fél ezer négyzetkilométert, nyolcmillió lakost és tizenkét tartományt foglal magába; az egykori Vietnami Köztársaság területének ez durván egyötödét jelentette. A terület nagy része sík, egyharmada mocsárvidék vagy erdő, dombságot csak nyugaton és északon találni. A falvak a földnyelveken állnak, házaik cölöpökre épülnek, hiszen a monszunidőszakban több, mint 2000 milliméter csapadék hull, vagyis a vízszint jelentősen megemelkedik. A páratartalom igen magas, az átlaghőmérséklet 27–38 Celsius fok. A környék élővilága gazdag, azonban az itt élő emberek számára ez számos veszélyt jelent. A folyóvíz már csak a tenger közelsége miatt is ihatatlan.

Légi felvétel a Mekong-deltáról

Akkoriban kevés kiépített út létezett, ezért a vízi közlekedés különösen hangsúlyos volt. A természetes vízi utakat mesterséges csatornák egészítették ki, ezeket még a kilencedik században kezdték kialakítani, s hosszuk sok száz kilométerre rúgott. Egyes helyeken a folyó főága több kilométer széles, vagyis az itt hajózóknak olyan érzése lehet, mintha egy hatalmas tavon járnának. A kisebb folyóágak, illetve a mesterséges csatornák némelyike viszont olyan keskeny, hogy a nagyobb hajók megfordulni se tudtak volna rajtuk, vagy ha igen, csak nehézkesen. Apálykor a homokpadok és az eleve sekélyebb folyószakaszok mindig veszélyt jelentettek. S hogy a helyzet még érdekesebb legyen, a tenger közelsége miatt a folyó sodrásának iránya napjában kétszer változott a dagály és az apály miatt.

A Vietkong komoly befolyással bírt ezen a vidéken. Körülbelül 70–80 ezer főjük állomásozott itt, és az itteni lakosság egynegyedét tudták ellenőrzésük alatt tartani. A terep egyfelől megvédte őket, nem véletlen, hogy több hírhedt és nehezen megközelíthető erősségük itt feküdt (ilyen volt az U Minh-erdő), másfelől az ő mozgásukat is korlátozta valamennyire, és a vízi útvonalakat ugyanúgy ki kellett használniuk, mint ellenfeleiknek. Ehhez kisebb-nagyobb bárkákat használtak, melyekkel igyekeztek elvegyülni az amúgy jelentős vízi forgalomban.

PBR őrhajó legénysége egy szampan ellenőrzésére készül

A dél-vietnami katonaság három hadosztállyal (körülbelül 7500 fővel), továbbá egyéb gépesített, illetve ranger-egységekkel volt jelen, ezenkívül helyi milíciák és különleges alakulatok is rendelkezésére álltak, nem beszélve saját folyami erőiről. Amerikai csapattestek eleinte nem is működtek errefelé, kivéve a dél-vietnami tengerészethez beosztott tanácsadókat. A helyzet 1965 szeptemberében változott meg, mikor a az amerikaiak a folyami műveletekbe is bekapcsolódtak. Ekkor hozták létre a 116. különítményt (Task Force 116), másik nevén a Folyami Járőrflottillát (River Patrol Force) vagy barna vízi flottillát. Az említett formáció eleinte négy, ‘68-ra már öt századból állt. Mindegyik külön műveleti területet kapott és időszaktól függően 20–40 járművel rendelkezett, ideértve elsősorban járőrhajókat, rohamcsónakokat és bázishajókat. Szárazföldi támaszpontjaikat a harccselekmények és az ellenséges tevékenység függvényében többször is áttelepítették az évek során. Légi támogatást is kaptak, méghozzá három könnyű csatahelikopter századot (melyet UH-1-esekkel láttak el) és egy könnyűbombázó századot (melyben merevszárnyas OV-10A-k szolgáltak). Akcióik a Game Warden-hadművelet részét képezték. Ennek célja az ellenség folyami hadianyag-szállítási tevékenységének blokkolása, illetve a kereskedelmi útvonalak szabadon tartása volt. Ez utóbbi azért is volt fontos, mert a Vietkong vámolta a csatornákon haladó kereskedőket, és persze ugyanúgy próbálta ellenőrzés alatt tartani a forgalmat, mint ellenfeleik.

Egy Monitor legénysége a helyiekkel ismerkedik

Lássuk először, milyenek voltak a mindennapok a folyami erők hajóinak fedélzetén. A hagyományos őrjáratok során a tengerészek 12 órás műszakokban dolgoztak. A nappali műszak reggel hattól este hatig tartott, az éjszakai pedig a fennmaradó időt ölelte fel. A többség persze a nappalt preferálta, ám éjszaka annyi előnyük volt, hogy mivel akkor hajózási tilalom volt érvényben, bármilyen ellenséges hajót könnyebb volt azonosítani – legalábbis elvileg. A lakosság egy része ugyanis nem tartotta be a kijárási tilalmat, és erre többször is jó okuk volt, például mikor a helyi halászok a körzetparancsnok külön engedélyével már kora hajnalban útnak indultak – csak épp az amerikai tengerészeket erről senki nem tájékoztatta. Az ilyen esetek általában tragédiába torkolló, ártatlan civilek halálával vagy sebesülésével járó félreértéseket okoztak.

A vízi forgalom ellenőrzése nem sokban különbözött a Market Time során végzett tevékenységtől: járőröztek, illetve átkutatták a folyóágakon közlekedő bárkák egy részét. Akadt azonban másféle feladat is: időnként hangosbemondókkal a kormánypropagandát terjesztették, esetleg kikötöttek egy-egy településen, és orvosi vagy másféle segítséget nyújtottak, de arra is volt példa, hogy a flotta SEAL-szakaszainak kirakásában, később kivonásában segédkeztek. A kis járőrhajók párban jártak, hogy egymást fedezhessék, és szigorúan csak saját járőrkörzetükben mozoghattak. Ha súlyosabb tűzharcba keveredtek, viszonozniuk kellett a tüzet, eltávolodniuk és megvárni az erősítést; később a kapitányok engedélyt kaptak arra, hogy saját hatáskörükön belül döntsenek arról, el tudnak-e bánni a támadókkal vagy sem. Eleinte tüzet nyitni is csak akkor volt szabad, ha rájuk lőttek. Mivel ez kizárta azt a lehetőséget, hogy egy egyértelműen ellenséges, de menekülő és fegyvereit nem használó hajót távolról iktassanak ki vagy bénítsanak meg, 1966 végén engedélyezték a fegyverhasználatot ilyen helyzetekre. Ezzel párhuzamosan a széles folyóágak mellett az amerikaiak egyre többször merészkedtek be a keskenyebb csatornákra is.

“A legnagyobb veszélyt nem az ellenség jelenti, hanem az unalom és a fáradtság… Nem nehéz ezt megérteni, mikor rádöbbensz, hogy a PBR matrózai fárasztó és hosszú órákat élnek át, miközben figyelnek, várnak, hajókat kutatnak át, és ellenőriznek. A PBR legénysége általában több mint 80 órát tölt a fedélzeten hetente és a járőrözés fele éjszaka zajlik. A kint töltött idő 40 százalékában mozgásban vannak, rendszerint kis sebességgel. Teljes sebességre szinte csak akkor kapcsolnak, ha harcérintkezésbe keverednek, vagy ha éppen elhagyják a támaszpontot, esetleg visszatérnek oda. A hajók átkutatása unalmas meló az első néhány száz után. Márpedig ezek a járőrök minden héten több ezer bárkát ellenőriznek. Egy átlagos hónapban a Game Warden-művelet őrhajói 200 ezer járművet észlelnek, úgy a felükre át is szállnak, és futólag körbenéznek, és körülbelül 50 ezret vizsgálnak át alaposan. Senki nem tud biztos számokat a vidéken használt hajók számáról. Szinte bizonyos, hogy némelyiket egy hónapban kétszer vagy többször is átnézik. A legtöbb esetben nem találnak semmi szabályelleneset.”
– Sayre A. Swarztrauber parancsnok

Újabb ellenőrzés...

Esetenként éjszakai akciókat is végrehajtottak az ellenség vélt beszivárgási útvonalainak környékén. Ehhez időnként lekapcsolt motorral sodródtak a vízben, miközben a legénység éjjellátókkal pásztázta a környezetet, máskor viszont kikötöttek egy-egy teljes éjszakára a növényzet takarásában. Hogy a sötétségben ne tudjanak a résztvevő hajókon rajtaütni, alkonyatkor szenzorokat telepítettek a környékre, melyek adását egy speciális készülék és fülhallgató segítségével lehetett nyomon követni. Ahogy egy másik cikkben már említettem, ezek az érzékelők időnként nagyon hasznosak voltak, máskor viszont könnyen félrevezethették a használójukat. Roland Kidder felidéz egy ilyen esetet:

“Éjjel két óra körül a szenzoraink jeleztek valamit. A fülhallgatón keresztül sípolást hallottam. Bekapcsolt az egyes számú érzékelő, és halkan, egyenletesen, de valamelyest tompán pittyegett. Riasztottam a többieket. A kettes számú is rákezdte: rövid, kétpittyegéses jel jött, de hangosabban.
Aztán a hármas is jelzett, és mikor a négyes is hangos, szaggatott jeleket közvetített, felkiáltottam: – Tüzet nyiss!
Tüzet is nyitottunk. Teljes volt a sötétség, amúgy nem láttunk semmit. Végül, miután úgy háromezer lőszert eldurrogtattunk, tüzet szüntettünk: választűz nem érkezett. Másnap reggel végigmentünk az ösvényen, hogy felszedjük a szenzorokat és kivizsgáljuk az esetet. Bánatomra egy döglött vízi bivaly hevert az ösvényen, testét a géppuskatűz szétszaggatta. Az ellenséges támadás előérzete, a sötétségtől való rettegés és az érzékelők jelzései nyomán háromezer skulót pazaroltunk el az amerikai adófizetők pénzén, hogy végezzünk egy vízi bivallyal. Hogyan jelentettem később ezt a tévedést a parancsnokaimnak? Tudtam, hogy a fejeseink nem örülnének, ha megtudnák, hogy ez a rengeteg muníció egy kóbor vadállat megölésére ment, ezért a történtek mellé odabiggyesztettem, hogy becsléseink szerint »két valószínűsíthető vietkong halott« is volt még ott. A flotta utóbb nem is hozta szóba az ügyet, de megtették volna, ha csak a bivalyról teszek említést. Tengerész pályafutásomnak nem ez volt a legjelentősebb és legfelemelőbb momentuma, de visszatekintve azt mondanám, hogy gyakorlatiasan cselekedtem. Általában zsinórban három vagy négy éjszakát töltöttünk a csatornákon lesállásban. Épp elég gondunk és bajunk volt anélkül is, hogy felfújtunk volna egy ártalmatlan esetet. Ezért simliskedtem egy kicsit. Már korábban is kételkedtem a hullaszámlálási adatokban és az ellenséges halottakat listázó jelentésekben. Most már tudtam, miért.”

A folyami hadviselés résztvevői számára már maga a deltavidék is sajátos veszélyeket jelentett: például a sűrű növényzet miatt lényegében bárhol számíthattak lesállásra, illetve egyes csatornák csak a dagály óráiban vagy a monszunidőszak hónapjaiban voltak hajózhatók. A harcérintkezések többsége kis távolságon belül történt, ezeket kézi- és nehézfegyverekkel vívták. Egy-egy keskenyebb folyószakaszon a gerillák időnként akadályt is emeltek fatörzsekből, mivel azonban a járőrhajók ezeket viszonylag könnyedén szétlőhették, ezért a környékre még aknákat helyeztek, esetleg orvlövészeket állítottak. Aknaszedésre az amerikaiak sokszor a hajók hátuljáról lelógatott, hegyecskékkel ellátott láncot alkalmaztak, ezzel próbálták elvágni az aknák távirányításához használt drótokat. (Bár természetesen aknaszedő hajókkal is rendelkeztek.) A robbanószerkezetek néhány méteres távolságból már tehettek kárt a hajókban, ám a járművek ettől még nem süllyedtek el automatikusan, hiszen a hajótest rekeszei és egyes típusokon a fémfalak közé rögzített, felhajtóerőt növelő szivacslapok ezt rendszerint megakadályozták. A keskeny folyószakaszokon ráadásul a part közel volt, így ha el is kellett hagyniuk a járművet, a legénység viszonylag könnyen elérhette a szárazföldet.

“Azok számára, akiknek ez a küzdelem még új, hihetetlen élmény a hajókról vívott harc. A 25 méteres távolságban folyó tűzharc legfeljebb a fregattok korában tapasztaltakhoz hasonlítható.”
– Robert S. Salzer kapitány

Harcérintkezésben

A rajtaütés a gerillák számára is veszélyt jelentett. Bár egy-egy lesálláshoz lövészgödröket ástak, sőt, néha bunkereket emeltek a part menti töltésen, és sokszor mindössze pár méteres távolságból nyithattak tüzet az elhaladó hajókra, azok többsége igen komoly tűzerővel bírt, számos típust páncéloztak, illetve a tüzérség, továbbá a haditengerészet csatahelikopterei és csatagépei (esetenként egy gyorsreagálású különítmény) is készenlétben álltak. Mindenesetre az olyan apróságokat is kihasználták, hogy például a járőrözés utolsó óráiban kezdtek támadásba, amikor a legénység biztosan fáradtabb volt már, esetleg apálykor, amikor a vízállás alacsonyabb, így a hajók manőverezőképessége korlátozottabb. Egyszerű, de hatásos csel volt az is, amikor először az egyik partról nyitottak tüzet a járőrökre, hogy ezzel a túlsó part felé kényszerítsék őket, ahol a csapat nagyobbik fele várakozott, nem egyszer távirányítású aknákkal.

Partra felfuttatott, sérült ASPB: a legénység egy része
viszonozza a tüzet, mások igyekeznek kijavítani a kárt

A Vietkong a csapatmozgásokat és a hadianyag-szállítást többféleképpen intézte, általában az éjszaka leple alatt, mindig fegyveresekkel fedezve a menetoszlopokat, kicselezve az ellenség figyelmét, olyankor átkelve egy-egy folyóágon, amikor az őrhajók éppen távoztak. Természetesen a civil hajóforgalmat is kihasználták, és a szövetséges járőrtevékenység fokozódásával egyre ravaszabb megoldásokat eszeltek ki a rakományok álcázására. Ilyen volt például a csomagok hajó fenekéhez való rögzítése a vízvonal alatt, vagy álmennyezet, esetleg zárható padlóüregek kialakítása a raktérben. A hivatalos szállítólevelek hamisítása, esetleg lopott személyi igazolványok használata sem volt ritka.

ASPB ellenőrzi a forgalmat egy kisebb folyóágban

A folyókon kialakuló harcérintkezések közül egy igazán hajmeresztőt emelnék ki. 1966. október 31-én az 531. folyami raj 99-es és 105-ös számú PBR őrhajója a My Tho folyón járt. Kiszúrtak két szampant, melyeken egyenruhás alakok utaztak – nem gerillák, hanem a körzetben szokatlan módon reguláris észak-vietnami katonák. Teljes sebességgel utánuk indultak, ám a két bárka szétvált. A tengerészek a déli part felé igyekvőt vették üldözőbe, és fedélzeti fegyvereikkel rövidesen el is süllyesztették. A másik viszont időközben eltűnt az egyik keskeny folyóágban, ahova a PBR-ek nem tudták követni. James Williams fedélzetmester, a járőrpáros parancsnoka és a 105-ös kapitánya azonban jól ismerte a környéket és tudta, hogy hova vezet ez az útvonal. Így mindkét őrhajó továbbszáguldott, és nemsokára beértek egy kisebb csatornába, remélve, hogy erre el tudják majd vágni a menekülő útját. Egy kanyarulat után viszont belefutottak egy 40–50 szampanból álló konvojba, melyeken megint csak észak-vietnami katonák szorongtak. Enyhén szólva mindkét oldalon meglepődtek, de az amerikaiak számára már nem volt visszaút: felgyorsítottak, és minden lehető fegyverből tüzelve átvágtak a bárkák között, legázolva és kettétörve többet is, miközben az északiak viszonozták a tüzet, és nemcsak a vízről, hanem a partról is. A két őrhajót rendesen átlyuggatták, de csodával határos módon a legénységből senkinek nem esett baja. Williams rádión hívta a tengerészet UH-1-eseit, már csak azért is, mert nagyobb szampanokat is látott, melyek szerinte hadianyagot szállítottak. Mire a tengerészek magukhoz térhettek volna, újabb meglepetés következett, ugyanis egy újabb ellenséges hajókaravánt észleltek maguk előtt, még nagyobbat, mint az előző. Williams ugyanúgy cselekedett, mint az előbb, így a két PBR ezt a konvojt is megtizedelte. Ezután megérkeztek a helikopterek, a fedélzetmester pedig megfordíttatta a hajókat, és ezúttal a légi támogatás fedezete alatt száguldottak végig a csatornán. A három óráig tartó összecsapás végeztével több mint ezer észak-vietnami holttestet és 65 szétlőtt bárkát találtak. Az őrhajók legénységéből csak ketten sérültek meg könnyebben. Ezért az akcióért James E. Williams fedélzetmester 1968 májusában megkapta a Kongresszusi Becsületrendet.

Johnson elnök átadja a Becsületrendet Williams fedélzetmesternek

A Game Warden-hadművelet összességében sikeres volt. A hadifoglyoktól és a dezertőröktől származó információk alapján a vízi járőrök többször is sikerrel akadályozták a Vietkong utánpótlását és csapatmozgásait – de erre utal egyébként a járőrhajók ellen indított számos gerillaakció. Egyes faluvezetők szerint a vietkong adószedők is jóval ritkábban tűntek fel a településeiken, miután a művelet igazán felpörgött. S. A. Swarztrauber admirális szerint egy átlagos hónapban a járőrhajók 65–70 ezer órát töltöttek odakinn, a helikopterek úgy 1500-at, a SEAL-ek pedig körülbelül 60 bevetést indítottak; a hajók és helikopterek nagyjából 80 harcérintkezésben vettek részt és nagyjából ugyanennyi ellenséges vízi járművet pusztítottak el. Tehát viszonylag kis létszámukhoz képest a folyami erők komoly eredményeket mutathattak fel. Tevékenységük azonban nagyrészt érintetlenül hagyta a Vietkong támaszpontjait. Ezek felkutatása és megsemmisítése már a 117. különítményre várt, melyről a következő részben lesz szó.

Merengés géppuskával

A teljes képhez még hozzátartozik, hogy folyami műveletek nemcsak a legdélebbi vidékeken zajlottak. 1967 őszén az I. hadtest területén, Da Nangtól északra is létrehoztak egy külön egységet, mely végül az 5. folyami flottilla nevet kapta, és a demilitarizált övezet közelében, az itteni folyókon tevékenykedett. Elsődleges feladatuk a folyó menti támaszpontok felé irányuló utánpótlás kísérése volt, de járőrözést és aknaszedést is végeztek, illetve néha itt is besegítettek a szárazföldi alakulatok vízi szállításába, lélektani és pacifikálási műveleteibe.

Ellenőrzés a Song Huong folyón

A terep itt némileg más volt, mint a Mekong-deltában, mivel a sűrű dzsungel helyett sokfelé homokdűnéket lehetett látni, a hagyományos lesállások és aknák mellett pedig néha a határ túloldaláról is érkezett tüzérségi tűz. Az 1968 januárjától itt működő 55. PBR-század nemsokára a harcok sűrűjében találta magát, hiszen ebben a hónapban indult meg a Tet-offenzíva. Jelen voltak például Hué ostrománál, és tüzükkel sikerrel hárították el az egyik raktárbázis elleni támadást. Mivel az I. hadtest területén volt a legsúlyosabb helyzet ezekben a hetekben, és az itteni bázisok vízi ellátását mindenképp biztosítani kellett, februárban létrehozták a kombinált, szárazföldi, tengerészeti és tengerészgyalogos elemekből álló Clearwater-különítményt (Task Force Clearwater), mely a már említett PBR-ek mellett délről átcsoportosított egyéb járműveket (ATC-ket, CCB-ket és Monitorokat, sőt PACV-ket) is tartalmazott. Két Folyami Biztosító Csoport (River Security Group) jött létre, az egyik a Cua Viet folyón, a másik a Song Huong (Parfüm) folyón tevékenykedett. Bár 1969 közepére az ellenséges aktivitás csökkent, a demilitarizált övezet közelsége miatt a járőrözést később sem függesztették fel. A különítmény egészen 1970 júniusáig működött, akkor a vietnamizálás jegyében a járműparkot átadták a helyi flottaerőknek. 

A következő részben tehát a 117. különítményről, illetve a Mekong-deltában portyázó gyalogosokról lesz szó.

A cikksorozathoz használt források:
• A vietnami háború napról napra (írta: Leo J. Daugherty; Hajja és Fiai Kiadó 2003)
• Backtracking in Brown Water (írta: Roland E. Kidder; iUniverse 2014)
• Brown Water, Black Berets: Coastal and Riverine Warfare in Vietnam (írta: Thomas J. Cutler; Bluejacket Books 2000)
• Co Van My – A Naval Adviser's Story (cikk a Vietnam Magazine 2003. augusztusi számából; írta John Cantzon Foster kapitány)
• Nam: The Vietnam Experience (szerkesztette: Jonathan Reed, Tim Page, Dr. John Pimlott; Orbis Publishing Limited, London 1988)
• Mekong First Light (írta: Joseph W. Callaway; Ballantine Books 2004)
• Mekong Mud Dogs: The Story of Sgt. Ed Eaton (írta: Ed Eaton; magánkiadás 2014)
• Riverine: A Pictorial History of the Brown Water War in VIetnam (írta: Jim Mesko; Squadron/Signal Publications, 1985)
• The Vietnam War – The Illustrated History of The Conflict in Southeast Asia (szerk: Ray Bonds; Salamander 1980)
• Uniforms of the Indo-China and Vietnam Wars (írta: Leroy Thompson; Blandford Press 1984)
• Victory in Vietnam – The Official History of the People's Army of Vietnam, 1954-1975 (a Vietnami Hadtörténeti Intézet kiadványa; University Press of Kansas 2015)
• Vietnam – The Decisive Battles (írta: John Pimlott; Guild Publishing 1990)
• Vietnam Ironclads – A Pictorial History of US Navy River Assault Craft 1966–1970 (írta: John M. Carrico; WRM Graphics 1995)
• Vietnam Riverine Craft 1962–75 (írta Gordon L. Rottman; Osprey 2008)
• Waterborne Warriors – US Army Riverine Craft in Vietnam (írta: John M. Carrico; Brown Water Enterprises 2011)
• www.navsource.org
• www.warboats.org