A McNamara-vonal

A demilitarizált övezetben folyó harcok kapcsán már említettem azt a műszaki zárat, mely a sajtóban hamar megkapta a McNamara-vonal titulust. Erre pedig érdemes bővebben is kitérni, mivel érdekes példaként szolgál arra, hogy milyen – esetenként teljesen működésképtelen – technikai jellegű ötletek vetődtek fel az otthoni szakértők részéről…

Amerikai munkagép dolgozik a műszaki zár felhúzásán

Egy határvonal fizikai lezárása már akkoriban sem számított új keletű megoldásnak: Hadrianus falától az algériai háborúban alkalmazott, egész pontosan a tunéziai határon felhúzott francia védvonalig sokan próbálkoztak már ezzel, s némelyik be is vált. A vietnami konfliktus korai szakaszában, konkrétan már 1961-ben felmerült az ötlet a demilitarizált övezet lezárására, hogy ezzel megakadályozzák az észak-vietnami erők beszivárgását. McNamara hadügyminiszter végül a kiemelkedő tudósokból álló Jason-csoportot kérte fel arra, hogy egy ilyen jellegű kerítés terveit kidolgozzák. Az 1966. augusztus 30-án benyújtott tervezet „dinamikus védelemről” szólt…

Ahogy az egész vietnami háborút McNamara neve fémjelezte a közvélemény számára, úgy a határzárat is róla nevezték el...

A tervek szerint az akár egy év alatt is felhúzható védvonal végighúzódott volna a két országot elválasztó demilitarizált övezeten, sőt átnyúlt volna Laoszba is (ahol az észak-vietnami beszivárgás szintén zajlott). Aknákat, érzékelőket, illetve szakaszos műszaki zárat telepítettek volna, továbbá az itteni bázisokra is támaszkodtak volna; ezenfelül több szektorban letarolták volna a környéket, hogy „szabad tűz-zónákat” hozzanak létre. A vonalat állandó jelleggel ki lehetett volna egészíteni még korszerűbb eszközökkel. A munkát 1967 áprilisában kezdték meg, s kelet felől indulva igyekeztek kiépíteni a vonalat.

Westmoreland tábornok, aki addigra már dolgozott a határ menti támaszpontok megvalósításán, nem tudta száz százalékosan támogatni a tervet. Egyetértett azzal, hogy a fejlett technológiai megoldások segítségével nagy létszámú élőerőt lehet megspórolni, illetve megóvni, de a projekt számára még így is túlságosan hasonlított a hagyományos határvédelemre, mely óhatatlanul is leköti a védekező alakulatokat. A határzár ugyanis mit sem ér katonák nélkül, akik a nap 24 órájában őrzik azt. Ő személy szerint nem egy hosszú vonalban, hanem mélységben alkalmazta volna a szenzorokat és aknákat, éppen azért, hogy ezekkel vezesse be az ellenséget azokba a „folyosókba”, ahol a bázisok tüze végezni tud velük (lásd a vonatkozó cikket).

Amerikai katonák dolgoznak egy támaszpont kiépítésén

McNamara az 1967. szeptember 7-én tartott sajtótájékoztatóján aztán ország-világ színe előtt bejelentette, hogy mi is a céljuk a határzár felhúzásával… Ezzel a meggondolatlan tettével figyelmeztette az észak-vietnami vezetést is, akiknek utasítására nehéztüzérségi tűz zúdult a vonal kiépítésén dolgozókra. (Mire nem jó a modern média, igaz?)

De hogy hogyan is működött volna a McNamara-vonal a gyakorlatban? Az aknák és a kerítés célja nyilván egyértelmű: ami jelentős technikai előrelépést jelentett, az a szenzorok tömeges használata volt. Ide tartoztak az ACOUSIDS, illetve az ADSIDS, illetve a Spikebuoy és Acoubuoy elnevezésű érzékelők.

Az ADSIDS szenzorból földetérés után csak ennyi látszott...

Az ACOUSIDS (Acoustic/Seismic Intrusion Detector: akusztikus-szeizmikus behatolásjelző) egy köteg mikrofont rejtett, mely ejtőernyővel érkezett és fennakadt a fák lombján, majd a környék hangjait továbbította.

Az ADSIDS (Air-Delivered Seismic Intrusion Detector: repülőgépről telepíthető szeizmikus behatolásjelző) ezzel szemben úgy volt kialakítva, hogy maga a műszer földet érésnél belefúródjon a talajba (csak vékony antennái ágaskodtak ki belőle), így képes legyen érzékelni a lépésekből eredő rezgéseket. Később megalkották a TURDSID (a Seismic Instruison Detector elnevezéshez kapcsolódó TURD ebben az esetben nem betűszó, hanem az eszköz külsejére utal, lásd mindjárt) nevű változatot, mely eredeti formájában kutyaürülékre hasonlított – aztán, mikor rájöttek, hogy kutyából aránylag kevés járkál a dzsungelben, faágra hasonlító külsőt kapott a műszer.

Érzékelők ledobásra készen egy OP-2E repülőgép pilonján

A Spikebuoy és Acoubuoy szonár jellegű műszerek voltak, melyeket szárazföldi használatra alakítottak ki. Előbbi az ADSIDS-hoz hasonlóan a földbe fúródott, utóbbi az ACOUSIDS-hoz hasonlóan ejtőernyővel akadt fenn a fákon. Mindkettő az emberek vagy járművek közelségére utaló hangfrekvenciákra reagált.

Ha ezen műszerek észleltek valamit vagy valakit, akkor jeleket kezdtek sugározni, melyet a közelben köröző felderítőgépek észlelhettek, s ez alapján tüzérségi vagy légi támadást indíthattak a jelzett célpontok vélhető tartózkodási helyére.

Spikebuoy típusú szenzor ledobás előtt

Érdekes kezdeményezés volt még a „kiszimatoló műszer” („people sniffer”), mely az emberi izzadságból, székletből és vizeletből a levegőbe kerülő részecskék, főleg az ammóniamolekulák nyomán kutatta az ellenséget. Ezt elsősorban repülőgépről vagy helikopterről használták, de puskacsőre erősíthető változata is létezett.

A „kiszimatoló műszer” gyalogos változata, az XM-2 (más néven E-63)

Ennél jóval bizarrabb ötletek is felmerültek, ilyen volt például az elektródákkal ellátott poloskák esete. Az elgondolás szerint az emberi test közelségére izgalomba jövő poloska így tudna jeleket közvetíteni, amennyiben ellenséges egységek haladnának el a közelben. Állítólag ki is próbálták a gyakorlatban, de eredményt nem hozott…

Persze a többi fent említett eszköznek is megvolt a maga hátulütője. Az aknákat könnyen működésbe hozhatták a nagyobb állatok is… A „kiszimatoló műszer” nem tudott különbséget tenni civil és katona, illetve ember és állat között. A szerkezet így általában túl sok jelet észlelt, amelyek közül képtelenség lett volna kiválasztani a tényleges célpontokat… A szenzorokat is meg lehetett bolondítani, illetve élettartamuk mindig az akkumulátoruktól függött, ez pedig általában pár hét volt – hacsak rájuk nem talált előbb egy szemfüles észak-vietnami katona. Ettől függetlenül azonban az érzékelők működtek és 1970-ben egy kongresszusi albizottság számára még le is játszottak egy hangfelvételt, amit egy szenzor révén tudtak rögzíteni. Ezen jól kivehető vietnami nyelvű párbeszéd hallható: a beszélgetők éppen azt a fát igyekeztek kivágni, amin a szenzor ejtőernyője fennakadt és a műszer még azt is rögzítette, ahogy a rosszul kidöntött fatörzs rádőlt a favágókra. Az érzékelőknek később Khe Sanh ostrománál is jutott szerep, a Tet-offenzíva idején. Egyes források szerint ezeknek is volt köszönhető, hogy az ott csoportosuló északi erők súlyos veszteségeket szenvedtek el. A szenzorokat az Igloo White-művelet részeként is használták ’68 elejétől, melynek során a Ho Si Minh-ösvény elvágását, illetve az ott folyó utánpótlás lassítását igyekeztek megvalósítani.

Készül a híradás a demilitarizált övezet egyik megfigyelőállásából

Maga a műszaki zár végül csak részben készült el, durván 15 kilométer szélességben a laoszi határ közelében. Többek között azért hagytak fel az építkezéssel, mert az észak-vietnami utánpótlási és behatolási útvonalakat viszonylag egyszerűen át lehetett volna helyezni nyugatabbra (Laoszban), illetve a vízi beszivárgás útvonala ugyanúgy megmaradt volna keleten (a Dél-Kínai-tengeren). Másfelől a megvalósítás legalább egymilliárd dollárt emésztett volna fel. A Jason-csoport előzetes tervei alapján évente több mint 650 millió (!) különböző aknára és bombára, illetve több mint száz felderítő és akna- vagy szenzortelepítő repülőgépre lett volna szükség… ’68 októberében ezért a tervet elvetették. Westmoreland tábornok pedig ragaszkodott hozzá, hogy ezt kivételesen ne jelentsék be a médiában: ezzel csak tápot adtak volna az észak-vietnami propagandának és az otthoni háborúellenes véleményformálóknak. Más kérdés, hogy az amerikai sajtó ekkorra már amúgy sem hitte el, hogy a határzár valóban ér valamit… Ahogy addigra a háború egész megítélése is átbillent a másik oldalra.

A krónika következő részében:
A győzelem útja

Forrásművek:
• A Soldier Reports (írta: W.C. Westmoreland; Dell 1980)
• A vietnami háború napról napra (írta: Leo J. Daugherty; Hajja és Fiai Kiadó 2003)
• In Retrospect (írta: R.S. McNamara; Vintage Books 1996)
• Nam: The Vietnam Experience (szerkesztette: Jonathan Reed, Tim Page, Dr. John Pimlott; Orbis Publishing Limited, London 1988)
• Vietnam – A History (írta: Stanley Karnow; Pimlico 1994)
• Vietnam – The Decisive Battles (írta: John Pimlott; Guild Publishing 1990)
• The Vietnam Story (írta: Will Fowler; Winchmore 1983)