A zöldarcú ördögök 2.

SEAL-ek Vietnámban: Taktika

A SEAL-eknek nem kellett sokat várniuk az első bevetésekre. A kubai rakétaválság során behatoltak a szigetországba, ott voltak az 1965-ös dominikai inváziónál, Libanonban, Afrikában, de ekkor a figyelem már inkább Délkelet-Ázsiára irányult. 

seals_group_photo_1.jpg

Bevetésre készen a zöldarcúak

Vietnámban először 1962-ben jelentek meg a UDT különítményei, hogy az ottani vízi körülményeket mérjék fel, nem sokkal később pedig első tanácsadóik is megérkeztek, hogy a helyi flotta búváralakulatánál, az LDNN-nél kiképzőként segédkezzenek. Később többek között tengerpartok felderítésében vettek részt nagyobb partraszálló műveletek előtt, de a folyami erőknél is asszisztáltak. 

seals_in_boat_1967.jpg

Bevetésen a Bassac folyón

A SEAL-ek is részt vettek a dél-vietnami tengerészeti erők kiképzésében. Nagyobb számban és önállóan 1966 elejétől vettek részt az itteni harci cselekményekben (de a flotta csak 1967-ben ismerte el, hogy ők is a térségben működnek). Leginkább a Mekong-deltában tűntek fel, ritkábban északon, az I. és II. hadtest területén. Egy-egy szakasz egy adott műveleti területre összpontosított, és turnusa végéig ott is maradt. Parti támaszpontokon, néha pedig a part közelében horgonyzó bázishajókon állomásoztak. 

“Szűkös infrastruktúrával rendelkeztünk, és eleinte iszonyúan csekély tapasztalattal a gerillaháború terén. Vietnámban olyanokkal fogunk szembekerülni, akik kis létszámú gerillaegységekben már évtizedek óta küzdenek. Kinn, a dzsungelben, olyan ellenség közelében, aki a terep minden négyzetcentijét ismeri és téged akar kinyiffantani, csak egy módja van annak, hogy kiderítsd, elég jó-e a taktikád és a fegyverzeted. Nem áltattuk magunkat, tudtuk, hogy a tanulási folyamat feszes lesz – és véres.”
– Thomas Keith

A korai időszakban túlnyomórészt megfigyelést és felderítést végeztek: a Vietkong által használt útvonalakat és bázisokat térképezték fel – majd lecsaptak rájuk. Nagyobb, kombinált akciókból is kivették a részüket. Az 1966. decemberi Charlestown-hadművelet során például olyan dokumentumokat zsákmányoltak, amelyek a gerillák Rung Sat-övezetben található titkos kútjai szerepeltek. Ennek alapján felkutatták és berobbantották ezeket. Az 1967 szeptemberében indított Crimson Tide során pedig felderítőként és előőrsként segédkeztek a reguláris erők mellett a deltavidék gerillabázisainak felszámolásában. Egyes időszakokban a vízi útvonalak biztosításában is részt vettek a folyami flottillával együttműködve. Többek között szenzorokat telepítettek: a flotta ezekkel az eszközökkel az ellenséges területen folyó mozgást próbálta felmérni. Mikor egy hónap múltán az eszközök akkumulátora kimerült, gyakran visszamentek kicserélni.

seals_go_ashore_1967_bassacr_iver_into_enemy_territory_op_crimson.jpg

Pillanatkép a Crimson Tide-hadműveletről

Későbbi bevetéseik többségét azonban önállóan tervezték és hajtották végre. Közvetlenül a vietnámi amerikai flottaerők parancsnokságával kellett e téren egyezteniük, akik a dél-vietnámiakkal konzultáltak, persze pontos részletek átadása nélkül: ezzel nemcsak időt nyertek, de csökkentették az esetleges kiszivárgásból eredő kockázatot is. A hadifoglyok jelentették az elsődleges információforrást, őket a lehető leggyorsabban kikérdezték, és az adatok alapján sokszor már a következő éjjelen bevetésre indultak. A foglyokkal való durva bánásmód kapcsán egyébként számos pletyka terjengett. Van olyan veterán, aki bevallja, hogy időnként brutális módszerekhez nyúlt, de több visszaemlékező, köztük Frank F. Thornton állítja, hogy ez nem volt jellemző a SEAL-eknél:

“Ha elkaptunk valakit, a hírszerzők kikérdezték. Néha a PRU végezte ezt. Tapasztalatom szerint szinte soha nem került sor olyasmire, amit kínzásnak nevezhetnénk, akár csak nyugati mércével is. Túlkapásra időnként volt példa, de a majdnem kétéves ott tartózkodásom alatt nem láttam kimondott kínzást. A legtöbb esetben egyszerű párbeszéd útján nyerték ki az információkat. Felajánlottak a fogolynak egy egyszerű alkut: segít nekünk, vagy börtönbe kerül. A Vietkong terrorizmust folytatott Dél-Vietnámban, ez pedig törvénytelen volt, ahogy a nyugati világban is az lenne. Egyes sztorik megragadtak a köztudatban, mint a helikopterből kidobás. Személy szerint nem tudok ilyen esetről, és olyan emberről sem, aki ilyet látott volna. Az, hogy egy foglyot vagy foglyokat felvigyenek egy helikopteren, és kihajítsák, teljesen értelmetlen. Honnan tudhatnád, melyikük tudja a szükséges információt?
Az Államokba visszaszivárgó történetek a sok újramesélés során nagyon eltorzultak. A SEAL-eknek gyakran elég volt megfenyegetni a foglyokat, hogy rávegyék az átállásra.”

seals_back_to_my_tho_7platoon_interrogating_pows.jpg

Foglyok átkutatása hazafelé úton

Emellett azonban saját hírszerzési hálózatot is kiépítettek a helyi lakosság körében, amelyhez Tom Hawkins parancsnok szerint a hathónapos turnusuk elején százezer dollár értékű szétosztandó piasztert kaptak, bár sokszor erre sem volt szükség, ugyanis a civilek között sem mindenki szimpatizált a gerillákkal. Az információk begyűjtéséhez vietnámi tolmácsukat alkalmazhatták, aki sokszor a bevetéseken is velük tartott (ők vagy a helyi flottaerők tagjai vagy vietkong dezertőrök voltak); kinézetüket kihasználva őket néha elővédnek állították, méghozzá a gerillákéhoz hasonlatos öltözékben és fegyverrel. Ugyanakkor olyan SEAL is akadt néha, aki elég jól megtanult vietnámiul ahhoz, hogy személyes ismeretségeit kihasználva gyűjtsön híreket a civilek körében. A begyűjtött információról lehetőség szerint egyeztettek a CIA-val vagy a megbízhatóbb helyi erőkkel. Ha volt elég idő, akkor előörsük is beszivárgott a célkörzetbe, hogy egy-két helyi lakost kikérdezve ellenőrizzék az adatok helyességét. Az eligazításokat zárt körben tartották, más fegyvernemek és nációk képviselői szinte soha nem vehettek részt rajtuk. 

“A megfelelő hírszerzési anyagok, amelyek alapján gyorsan lehet akcióba lépni, és ami után még több és még jobb információkat lehet szerezni, emberéleteket menthetnek, csatákat, sőt háborúkat nyerhetnek. A hadviselésben a hírszerzés a legjelentősebb erősokszorozó tényező. Nem volt ritka, hogy olyan jelentéseket kaptunk egy tűzharc után, hogy a Vietkongot megtámadta és ledarálta egy több száz fős alakulat. A valóságban a gerillák háromszoros vagy négyszeres túlerőben voltak, amikor egy lesállást megindítottunk ellenük. Sosem jöttek rá, hogy a hatékony hírszerzés, és az ez alapján keményen és gyorsan lezavart akciók során ritkán esett nekik húsznál több SEAL. Az általunk szerzett megfelelő infók legalább ötvenszeres szorzót jelentettek a számunkra.”
– Thomas Keith

Mivel azonban a Vietkong is tisztában volt az információcsere és a megtévesztés sajátosságaival, ők is terjesztettek álhíreket, hogy a rájuk vadászó ellenségeiket átverjék. Részben ezért a SEAL-ek esetében egy eredményes akcióra általában 3-4 eseménytelen bevetés jutott. Illetve az is megesett, hogy a gerillák szándékosan egy adott helyszínre próbálták odacsalni a kommandósokat, ahol aztán lesállás várta őket. Néha pedig a dél-vietnámi erőknél működő vietkong informátorok minden elővigyázatosság ellenére hírét vették a készülő bevetésnek, és még időben értesítették bajtársaikat. 

“Mindig a nulla áldozatra játszottunk. A pontszámot az életben maradt embereink és a megölt vagy foglyul ejtett ellenség létszáma alapján összesítettük. Míg zéró saját áldozattal tértünk haza, a csatatéren pedig zéró gerilla maradt életben, mi álltunk nyerésre. De akármilyen kemények és jól képzettek voltunk, nem mindig alakult terv szerint a dolog. Mi is szenvedtünk sebeket és veszteségeket. Ittunk elesett bajtársainkra, és néha mi is megkönnyeztük az eltávozottakat. Nagyon is személyes háborút vívtunk, méghozzá a magunk módján: szemtől szemben az ellenséggel.
Nem volt két egyforma művelet. Minden bevetés eltérő taktikát, létszámot és fegyverzetet igényelt, néha speciális fegyverzetet. A SEAL-csoportok egészen másféle háborút viseltek. Nem csak úgy bolyongtunk a dzsungelben és reménykedtünk, hogy megtaláljuk a gerillákat, nem terveztünk tömeges hadmozdulatokat, és nem az elfoglalt terület nagysága alapján mértük a sikert. Mi voltunk a zöldarcú ördögök, sebészek, akik a vietkong infrastruktúra szívét vágták ki...”
– Thomas Keith 

seals_before_insertion.jpg

Két SEAL és egy LDNN (balra) egy naszád fedélzetén.
Középen Thomas Keith, akit a cikkben többször is idézek.

Minden SEAL-szakasznak megvolt a saját stílusa, módszereikben tehát eltértek. Rendszerint kis csoportokban indultak neki, 6-7 fővel, azaz egy rajjal, néha valamivel többen, de feladattól függően az is előfordult, hogy mindössze hárman. Az akciók során jellemzően váltogatták a szerepköröket, bár természetesen akadt olyan közöttük, aki mindig ugyanazt a funkciót látta el. Mivel kis létszámú, jól összeszokott csapatban dolgoztak, ellenséges területen sokszor még megszólalniuk sem kellett: kézjelekből, grimaszokból és szemkontaktusból is értették egymást (ha nem, akkor suttogva beszéltek), illetve tudták, ki mit hord magánál, vagyis vészhelyzetben mire lehet számítani, ha extra fegyver vagy lőszer kellene. Szinte mindig éjszaka vagy a kora hajnali órákban dolgoztak, kihasználva a sötéttel járó előnyt. Emiatt annyira hozzászoktak az éjszakai bevetésekhez, hogy sötétben az átlagosnál lényegesen jobban láttak. 

“A Vietkong nagyon magabiztos volt éjszaka, ekkor övék volt a kezdeményezés. De ha pont akkor támadtuk meg őket, nagyon magatehetetlenek voltak. Egyszerűen nem számítottak ránk. Ha nappal csaptuk rájuk, egyszerűen felszívódtak. De ha éjszaka, akkor nem tudtak mit csinálni.”
– Larry Bailey százados

seals_landing_from_lssc.jpg

LSSC naszád ér partot

A körülményektől és a lehetőségektől függően választották meg a járművet a beszivárgáshoz, de a vízi megközelítés volt a legjellemzőbb, ez járt ugyanis a legkisebb zajjal, bár ez az adott hajótípustól is függött. A régi LCM-ek, a kisebb IBS gumicsónakok, az LSSC, MSSC és STAB naszádok, a PACV légpárnások mind szerephez jutottak, és csak a legritkább esetben ereszkedtek vagy ugrottak le helikopterről. (A flotta által használt járműveket lásd a vonatkozó cikkben.) A kirakást a célponttól messzebb végezték, és gyalog közelítettek, de trükkös beszivárgási módszereik is voltak, például az, hogy nem állították meg az őket szállító hajót, hanem menet közben ereszkedtek a vízbe, és onnan feltűnés nélkül másztak ki a partra, vagy hogy menet közben járművet cseréltek, esetleg a folyami erők egyéb hajói a környéken több ponton is "eljátszották" a kirakást, megtévesztve a gerillák megfigyelőit. Partraszállás és gyülekező után rendszerint negyedóráig körkörös védelemben maradtak, és néma csendben várakoztak. Amennyiben később a kivonást is a már említett vízi jármű végezte, a kormányos közben keresett közel, esetleg távolabb egy helyet, ahol csónakjával meghúzódhatott. 

seals_after_landing.jpg

Partraszállás után

Rendkívül óvatosan és lassan mozogtak (volt, hogy óránként mindössze 1-200 métert tettek meg), így rendszerint a csapdákat is időben észlelte az elővéd. Sáros részeken egymás lábnyomába léptek, hogy létszámukat ne lehessen kikövetkeztetni a nyomok számából, illetve a csapdák elkerülése végett. Ahol lehetett vagy kellett, ott a patakokban és a vízelvezető árkokban haladtak. Mike Beamon szerint:

„Sok volt az öntözött terület, ezért a vízelvezető árkokat használtuk a mozgáshoz. A szárazföldre ki se mentünk, csak az árkokban jártunk, ahol mellkasig ért a víz. És ez nem is volt olyan rossz, mert csendesen lehetett benne mozogni, menet közben még könnyíthettél is magadon, és ha rád lőttek, a víz lelassította a lövedékeket. Szerintem alig két métert tud megtenni egy lövedék vízbecsapódás után. Meg le is bukhattál a víz alá, hogy elrejtőzhess.”

A már említett feladatok mellett végeztek például emberrablásokat és likvidálásokat is: a célpontok jellemzően a Vietkong magasabb rangú tagjai voltak (hasonlóan, mint az 1968-ban induló Phoenix-programban, amelyben szintén részt vettek). Ilyenkor a sötétben odalopakodó SEAL-ek szó szerint kikapták a célszemélyt a függőágyából, és néha úgy tudtak vele távozni, hogy a mellette alvó többi személy fel sem riadt. Megint Mike Beamont idézem:

„Mikor megközelítettük a célt, mezítláb voltam. Odamentem a kunyhóhoz. Lehet, hogy ez épp egy viharos éjszaka volt, amikor nem számítottak amerikaiakra, pláne arra, hogy éjjel kettőkor besétálunk egy vietkong megszállta településre. Ilyen helyen biztonságban érezték magukat. Beléptünk a kunyhóba. Belépés után csak álltam, és hallgatóztam. Ha a hortyogásukban észleltem bármiféle változást, rögtön tudtam, hogy gond van. [ …]
A fejemen egy háromszögletű zöld kendőt viseltem. Levettem, a közepére csomót kötöttem és odaléptem az ágyhoz – pontosan tudtam, melyik ágyban alszik az illető. Volt nálam egy Ka-bar, ami az egyik legjobb kés a piacon. A penge legalább 18–20 centi hosszú és borotvaéles – szó szerint borotválkozni is tudtál vele. A célszemély fölé hajoltam, befogtam az orrát, hogy a száján át lélegezzen, aztán lenyomtam a torkán a kendőmet egészen a gégéjéig, közben pedig a nyakához szorítottam a kést, így ha picit is megmozdul, a penge elvágja a torkát.
Az illető tehát moccanni sem mert. Elvettem a kendőmet, hátulról megragadtam a fejét, a kés a torkánál, és a fejénél fogva felemeltem. Apró termetűek voltak, rendszerint a fekete „pizsamájukban” aludtak, szóval felkaptam, és kivittem. Ha valaki megmozdult közben a kunyhóban, a másik felderítőnk, aki vietnámi volt, halkan beszélni kezdett hozzájuk. Utasította őket, hogy feküdjenek a padlóra, arccal lefelé. Addigra már kint voltam a célszeméllyel, és hátrakötöztem a könyökét. Aztán átadtam a fogoly őrzésével megbízott társamnak. Közben egyetlen szó sem hangzott el. Hihetetlenül jól begyakoroltuk. Az egész egy vagy talán másfél percbe került.”

Amikor megöltek valakit, annak is komoly lélektani hatása volt az életben hagyott partizánok vagy civilek között, hiszen vérfagyasztó dolog lehetett egy holttest mellett ébredni és belegondolni, hogy könnyen ők is erre a sorsra juthattak volna. Néha a halott arcát a SEAL-ek zöld álcafestékkel kenték be, hogy egyértelműsítsék, ki járt ott. De erre volt másféle, kifinomultabb módszer is, ahogy Harry Constance visszaemlékezéséből kiderül:

“A Vietkong elleni gerilla harcmodor és a lélektani hadviselés meghozta gyümölcsét. Annyira hatékonyak lettünk ezekben a műveletekben, hogy már névjegyet is vittünk magunkkal. Az állt rajta vietnámiul, hogy “Üdvözlet a zöldarcúaktól”. Otthagytunk ilyeneket a hálószobákban és az elintézett vietkong tisztségviselők testén. Reggel a felesége vagy a testőre holtan találta az illetőt, rácsodálkozott a kártyára, és rájött, hogy egy kukkot se hallott az egészből. Egy kézzel írt vietnámi figyelmeztetés is a kezembe akadt egyszer, hogy aszongya: “Vigyázzatok a zöldarcúakkal.” Minden jel arra utalt, hogy komolyan aláástuk a gerillák harci szellemét.” 

Egyes esetekben persze nem találták a célszemélyt, esetleg az még időben elmenekült, vagy nem sikerült csendben intézni a dolgot, és tűzharc tört ki, de ilyenkor sem mindig szorultak segítségre: elegendő tűzerővel bírtak, hogy kivágják magukat egy ilyen csávából, és mindig volt előre egyeztetett menekülési útvonaluk. Ha viszont az ellenség a nyomukba eredt, és nem sikerült őket lerázni vagy elrejtőzni előlük, akkor sokszor a légi vagy tüzérségi támogatásra voltak kénytelenek hagyatkozni. 

seal_dike.jpg

Az ellenség közel, de a kivonásra érkező helikopter mindjárt földet ér...

A lesállások mindennaposak voltak, és ugyanolyan elven történtek, mint bármely más egység esetében: ösvények, utak vagy folyóágak mentén rejtőztek el, hogy az arrafelé haladó ellenséget meglepjék és megsemmisítsék. A Vietkong élelmiszer- és fegyverraktárai, illetve fogolytáborai is állandó célpontok voltak. Akcióik folytán a gerillák már nem is érezték magukat olyan biztonságban a deltavidéken, mint korábban.   

“Lesállás esetén öt dologra kellett figyelnünk; legyen olyan jó az álca, hogy biztosítsa nekünk a meglepetés erejét; olyan pozícióban legyünk, hogy a tüzünkkel uralhassuk a környéket; lehetőleg 30-40 méterre lássunk el minden irányban; a szárnyakat és a hátunkat Claymore-aknákkal védjük; végül legyen meg a menekülési útvonal, amit jó előre felderítettünk, hogy ne legyenek ott botlódrótok vagy csapdák. Mindig fennállt a veszély, hogy esetleg csak egyet vagy kettőt tudtunk ezek közül megvalósítani, de végül is ezért fizettek minket. Kiválasztottuk a legjobbat a rendelkezésre álló lehetőségek közül, és reménykedtünk, hogy a tűzfölényünk pótolja a fedezék, az álca vagy a terep jelentette előny hiányát.”
– Thomas Keith

tom_keith_seal_stoner.jpg

Legendás felvétel: Thomas Keith és Stonere az ellenségre vár

Harcérintkezések, főleg a lesállások során létfontosságú volt a maximális tűzerő bevetése. Ez nemcsak a különleges alakulatok körében szabály, de a kis létszámú SEAL-eknél még fontosabb volt, hiszen adott esetben 6-7 emberük alkotott egy járőrt, és ennyinek kellett elhitetnie a környéken tanyázó ellenséges alakulatokkal, hogy legalább egy századerejű formáció lépett akcióba. Thomas Keith szavaival: 

“Ettől a Vietkong gyorsreagálású egységei vagy káderei kétszer is meggondolták, hogy azonnal odasüvítsenek, vagy inkább további embereket és nehézfegyverzetet szedjenek össze, hogy fölénybe kerülhessenek. Azzal, hogy elhitettük velük, hogy egy jól felfegyverzett század vagyunk, megkaptuk, amire szükségünk volt egy lesállás után: időt, hogy átkutassuk a holttesteket, összeszedjük a dokumentumokat, megsemmisítsük a fegyverzetüket, majd elhúzzuk a csíkot a kivonási pontra, mielőtt a Vietkong összegyűjthetné és útnak indíthatná a kereső csapatokat.”

A tűzerő azonban csak egy részét képezte a győztes taktikának. 

“Kis létszámú egységként a teljes meglepetésre, a tűzfölényre és a taktikai fölényre támaszkodtunk, hogy a jóval nagyobb alakulatokat is ledarálhassuk. Minden akciónk gerillaakció volt, ahol egy kis csoport a lehető legnagyobb kárt okozza, elragad valakit, összeszedi a hírszerzési információkat, és eltűnik, mielőtt a Vietkong vagy a néphadsereg körbevehetne és elintézhetne minket.”

A fentiek fényében nem csoda, hogy általában rövid időt (rendszerint néhány órát) töltöttek a terepen, és amint elvégezték a feladatot, a lehető leggyorsabban a kivonási pontra mentek. Volt azonban néhány parancsnok, akik csapatukkal esetleg akkor is a kérdéses területen maradtak, ha már egyértelműen elárulták magukat (például egy lesállással). Mivel a partizánok jobban ismerték saját körzetüket, gyorsabban tudtak mozogni, emellett létszámfölényben voltak, ez igen veszélyes húzás volt. A “hátramaradós lesállás” viszont bevett trükk volt: ilyenkor “eljátszották” a kivonást, de a csapat valójában fedezékbe vonulva várta az őket követő ellenséget. Egy másik csel arra épült, hogy a vietkongok sokszor zsákmányolt amerikai rádiók segítségével igyekeztek lehallgatni az üzeneteket. A SEAL-ek ezért néha szándékosan érthetően és nem kódokkal jelölték meg kivonásuk helyét; ha ellenfeleik ezt meghallották, és feltűntek, lesállás várta őket. 

seals_in_ambush_position.jpg

Lesállásban

Az ilyen jellegű harctevékenységek során fizetődött ki a rendkívül szigorú válogatási procedúra és a hírhedten kemény és sokoldalú kiképzés, hiszen fegyelemre, szellemi és fizikai állóképességre, illetve önbizalomra is szükség volt, amikor kis létszámú járőrökkel hatoltak be gerilláktól hemzsegő területekre, amikor órákon át várakoztak némán és mozdulatlanul lesállásban, miközben szúnyogok hada lakmározott rajtuk, vagy amikor belopakodtak egy faluba, hogy néma csendben likvidáljanak valakit.  

Ezek mellett rendhagyó feladatok is akadtak, például esetenként lelőtt és vízbe zuhant repülőgépekhez hívták őket, hogy a felszín alatt rekedt holttestek felhozatalában segédkezzenek, de keskeny folyóágak robbantással történő kiszélesítésében vagy kikötők környékén vízalatti akadályok semlegesítésében is részt vettek. Saját támaszpontjaikon gyorsreagálású véderőként is működtek, amennyiben támadás érte a kérdéses bázist vagy települést. (Példa erre My Tho lerohanása a Tet-offenzíva idején, amikor a SEAL-ek harcba szálltak a városba behatoló ellenséges erőkkel.)

1969-es dokumentumfilm a SEAL-ekről

Időnként összedolgoztak az ausztrál és az új-zélandi SAS Vietnámban működő alakulataival, illetve afféle csereprogram is létezett köztük. A vegyes összetételű (amerikai, dél-vietnámi, kambodzsai és még sok más etnikumot felvonultató) különleges műveleti csoport, a MACV-SOG kötelékében is képviselték magukat, ahol számos különböző feladat napirenden volt a hadifoglyok kiszabadításától a lélektani műveletekig, sokszor a kambodzsai és laoszi határon túl, sőt behatoltak észak-vietnámi területre is. Erről kevés pontos adat áll rendelkezésre, de állítólag beúsztak még a haiphongi kikötőbe is, illetve az utánpótlás szállításában fontos szerepet betöltő hidakat robbantottak fel. Esetenként dolgoztak a dél-vietnámi búváralakulatokkal vagy a PRU-val (a dél-vietnámi tartományi felderítőkkel); előbbiekkel, ahogy már említettem, nem mindig voltak elégedettek, de utóbbiakkal összességében elég jó kapcsolatot építettek ki. A PRU hírszerzési képességeit és állományát jól kiegészítették a SEAL-ek, illetve az általuk hívható támogató alakulatok. 

seals_aspb.jpg

Partraszállás egy ASPB naszádról

Az amerikai flotta részéről a folyami erőkkel kooperáltak a legtöbbet, akikre főleg a szállítás és a tűztámogatás kapcsán volt szükség. Időnként a hadsereg és a tengerészet helikoptereit is segítségül hívták, főleg amikor kivonásnál az ellenség a nyomukban volt, és elkélt a plusz tűzerő. Mike Boynton és mások szerint a tengerészettel volt a legjobb a kapcsolat: 

“A PBR-matrózok, akik kivittek minket bevetésre, aztán felszedtek, jól nyomták. Tiszteltem őket, mert egészen a folyópartig vittek minket azokban a felfegyverzett plasztik koporsóban, amit hajónak neveztek. Amikor a folyón hasítottunk, akkor mondjuk biztonságban éreztem magam egy PBR fedélzetén. De azért odasiklani vele a partvonalig húzós dolog. Nem számít, mennyire halkítod le a motorokat, akkor is csapnak valami kis zajt. Tökös legénynek kellett lenni, ha ezeken a hajókon szolgáltál. Főleg az orr-géppuskaállásban. Nem érdekes, hogy egy 7,62-es vagy egy ötvenes ikergéppuska mögött ülsz, egy B-40 vagy egy RPG-7 elintézhetett. És a sárgák tudták, hogyan járőrözünk, és hallották, ahogy közeledünk, főleg a hajókat. Lehet, hogy a folyókon mi voltunk a királyok, de a szárazföldön ők. 
Sok más SEAL-lel együtt én is nagyon tiszteltem a tengeri farkasokat. Ezek a tengerészeti pilóták a hadseregtől kapott nehézfegyverzetű Huey-kon jó párszor megmentették az életemet. Mindent kihoztak a masináikból, amit lehetett. Volt néhány művelet, ahol senki nem akart értünk jönni, de a tengeri farkasokra mindig lehetett számítani.” 

A SEAL-ek 1967-től kezdve próbát tettek a kutyák alkalmazásával is – minden szakasz rendelkezett egy négylábúval –, de vegyes eredménnyel. Többen említik például Rinnie-t, a németjuhászt, aki kiváló volt bázisvédelemben, illetve foglyok kikérdezésénél vagy őrzésénél, ahol méretével, megjelenésével és morgásával ráhozta a frászt a helyiekre – de ha ennél keményebb fából faragták őket, akkor a gazdája rájuk engedte az ebet, és az letépte róluk a ruhát anélkül, hogy beléjük harapott volna. Ugyanakkor az esős évszakban nem vált be őrjáraton: egyrészt nem volt képes csendben haladni a sűrű bozótban és a mocsaras vidéken, ami alapvető fontosságú lett volna, másrészt derékig vagy nyakig érő vízben fel kellett venni őt és cipelni. Száraz évszakban azonban remekelt: támadókutyaként képes volt őrszemek leterítésére, de aknakeresőként az elővéd mellett haladva is megmentett jó néhány életet, és lesállásban is előbb meghallotta a közeledő ellenséget, mint gazdái. 

tom_keith_w_dog_rinnie_tsn_saigon.jpg

Rinnie és Harry Constance a Tan Son Nhut-i reptér betonján
"hűsölve" várnak a hazafelé induló repülőre

Az előző részben említettem, hogy a szakaszokba beosztott felcserek nem teljesen ugyanazt a kiképzést kapták, azonban harcban már nem volt különbség köztük és a többiek között. Más szóval a medikusok is viseltek fegyvert, és aktívan részt is vettek a tűzharcokban, utána pedig, ha arra volt szükség, ellátták a sebesülteket, és nem csak a sajátjaikat. Az egyik felcser, Greg McPartlin így emlékezik:

“Mikor a lövöldözés véget ért, átkutattam a kunyhókat, hátha találok civil sebesülteket. A szakaszban mindenki nagyon ügyelt a tűzvezetésre. Azt hiszem, egyszer sem fordult elő, hogy mondjuk egy gyereket lelőttünk volna. Néhányat megsebesítettünk, de nem hagytuk ott őket, míg nem láttam el mindegyiküket. És erről nemigen lehet olvasni. De a szakasz tagjai igenis jószívűek voltak. A legtöbb SEAL az volt. Nem gyilkosok, akik odamennek és mindenkit lelövöldöznek. Nőkre és gyerekekre nem lőttünk.”

Más veteránok másképp emlékeznek a civilekkel való bánásmódra. Mike Beamon például bevallja, hogy visszavonulás során lerakott botlódrótos gránátok a környéken lakókra is veszélyt jelentettek, nem csak a gerillákra, de ezzel akkor nem törődtek, később pedig igyekeztek nem gondolni rá. Az is megesett vele, hogy a parancsnoka parancsot adott neki egy idős házaspár likvidálására; ő megpróbált cselesen kibújni a feladat alól, megkötözte, majd átadta a két embert egy társának azzal, hogy őrizze őket. Azt hitte, túljárt a tiszt eszén, de később kiderült, hogy társa még kivonás előtt végzett mindkettejükkel. 

Egy-egy bevetés után azonnal kiértékelés következett, ahol még frissiben átbeszéltek minden fejleményt és tanulságot, illetve eközben került sor a foglyok kikérdezésére is. Csak ezután jöhetett az alapos fegyvertisztítás, a fürdés, az átöltözés és a ruhamosás, majd a pihenő. Egy éjszakai akció után tehát általában kora délutánig nem kerültek ágyba. Estig aludtak, utána vacsora és éjszakába nyúló szórakozás következett. Mikor délelőtt felébredtek, már rendszerint összeállt a következő bevetés terve, amit ebédidő tájt megismerhettek. Délután felkészültek, egyeztettek, összeválogatták a felszerelést, és az alkonyat közeledtével hajóra szálltak. 

seal_portrait.jpg

Sokat látott szemek

Egy-egy SEAL-szakasz hat hónapot töltött Vietnámban, és ez a félév igen sűrű volt. Hosszabb, egyhetes eltávokra azért volt lehetőség, rövidebb pihenőket pedig a közeli támaszpontokon tartottak. Némelyik szakasz minden éjszaka küldött ki járőrt, váltogatva ehhez a rajokat. Esetenként egy éj alatt akár 2-3 rövidebb bevetésre is sor került. Az egymást gyorsan követő műveletek mindenkit izgalomban tartottak, ráadásul többen is az adrenalin rabjai lettek, így kikapcsolódás közben sem volt könnyű lazítani, és a SEAL-ek a bárokban, kocsmákban is hírnevet szereztek maguknak, mivel igen kemény verekedők voltak. A különböző fegyvernemek tiszjeivel is akadtak összeütközések, főleg olyanokkal, akik nem nézték jó szemmel a túlzott önbizalomtól duzzadó és formalitásokra nem adó tengerészkommandósokat. Greg McPartlin egy olyan esetet idéz fel, amikor egy bevetés után a járőre tagjai úgy döntöttek, hogy harapnak valamit, méghozzá a bázishajó tiszti étkezdéjében, ahol éppen a szemlére érkezett Elmo Zumwalt admirális (akkoriban a Vietnámban állomásozó amerikai flottaerők főparancsnoka) is tartózkodott: 

"Miközen elpakoltuk a fegyvereket, többen is úgy határoztunk, hogy enni kéne. Dave Langlois, a géppuskásunk is velünk volt. Tipikus tajparaszt volt, ami a szívén, az a száján. Ahogy beléptünk az étkezdébe, rögtön megtorpantunk. Az asztalokon abrosz, a sütőben pedig steak sült. – Úristen, hát ez micsoda? – kérdezte Dave.
Nem zavartattuk magunkat: kaja volt, méghozzá a látványából és az illatából ítélve finom. Ahogy bementünk, egy komplett, fehér egyenruhát viselő tag jött oda hozzánk. – Uraim, megtennék, hogy várnak addig, amíg a tisztek megebédelnek? – kérdezte.
Ilyesmit nem szokás olyanoktól kérni, akik éppen most tértek vissza terepről.
– Nem, kurvára nem – feleltem. Bár fegyvertelenek voltunk, így is sajátos látványt nyújtottunk. A álcaruhánkat rászáradt sár, az arcunkat pedig kifakult és egybemosódott álcafesték borította. És még bűzlöttünk is, ami igazán fel tud dobni egy admirális tiszteletére rendezett fogadást. 
A szakács, akik ismert minket, ránk pillantott és beinvitált.
Egy oldalajtón jutottunk be, összeszedtük a kajánkat, aztán leültünk enni. Miközben sorban álltunk, Zumwalt admirális csatlakozott hozzánk. Végigment a sor mentén, bemutatkozott és mindenkivel elbeszélgetett. Aztán odaért Dave-hez, akitől megkérdezte a nevét.
– Dave. A tiéd? – kérdezett vissza Langlois. Zumwalt nem jött zavarba.
– Elmo.
– Örvendek a szerencsének, Elmo – azzal Dave lelkesen kezet rázott az admirálissal. – Velünk kajálsz?
Mindig is kedveltük Zumwalt admirálist, és ő is nagyra tartott minket. Fia, az ifjabbik Elmo dolgozott is velünk egy járőrhajó kormányosaként."

Ami az ellátást illeti, egyéni felszerelés és fegyverzet terén általában nem volt gond, de kis létszámú egységként a SEAL-eknek a komolyabb logisztikai támogatást sokszor nélkülözniük kellett. Persze megtalálták a módját, hogy elrekvirálják, ami kell nekik. Így jutottak hozzá például teherautókhoz és terepjárókhoz, amelyeket átfestettek, illetve hamis papírokat gyártottak hozzájuk. 

seals_w_captured_weaponry.jpg

Zsákmányolt fegyverzet

Amikor új szakasz érkezett, egy héten át a hazatérő másik alegység néhány embere oktatta őket, illetve bemutatta nekik a műveleti terület sajátosságait, továbbá a bejáratott informátorokat, és néhány kisebb akciót is végrehajtottak közösen. A hazakerülők 6–12 hónapos otthoni szolgálatra számíthattak, de olyan is volt, akit szinte azonnal áthelyeztek egy másik szakaszhoz, amely a háromhónapos vietnámi felkészítést kezdte. Tapasztalataikkal így hozzá tudtak járulni a kiképzéshez, amelynek egyébként része volt az amerikai vadonban végzett szökési és bujkálási gyakorlat, a hadsereg háromhetes panamai őserdei harcászati iskolája (ahol a SEAL-eket néha felkérték az agresszorok szerepére a terepgyakorlatok során), illetve a folyami flottilával való együttműködés begyakorlása. 

Az otthon maradt állomány nagyon lelkesen várta a lehetőséget az éles bevetésekre, és ha például sebesültek helyére kellett pótlás, akkor sem volt hiány jelentkezőkben. Jim Finley például összesen két és fél évet (vagyis öt turnust) töltött Vietnámban, részben saját szakaszával, részben pótlásként. Ettől függetlenül a létszám kiegészítése nem automatikusan történt, mint a reguláris alakulatoknál, vagyis a szakaszok többé-kevésbé ugyanazon állománnyal indultak el és tértek haza. 

seals_in_action_2.jpg

Az 1. SEAL-csoport nappali rajtaütése egy Cua Lon folyó menti falucskán a Cau Mau-félszigeten, 1968 decemberében. A terület a Vietkong ellenőrzése alatt állt; a cél a gerillák infrastruktúrájának lerombolása volt, illetve civilek begyűjtése kikérdezés céljából. Helikoptereik ellenséges tűz alatt értek földet, de a SEAL-ek néhány perc alatt elvégezték a feladatot, és végül veszteség nélkül távoztak a helyszínről. 

Az utolsó aktív SEAL-szakaszok 1971 decemberében hagyták el az országot. Ebben az időszakban már felsőbb utasítások korlátozták az agresszív harctevékenységet: a vietnamizálással párhuzamosan a SEAL-ek csak önvédelmi jelleggel nyithattak tüzet ellenséges alakulatokra, nem használhattak könnygázt és foszfort, sőt légi támogatást se nagyon kaphattak. Tanácsadóik azonban még a rákövetkező években is szerepet kaptak a dél-vietnámi flottánál, ők egy-egy akcióban is részt vettek még, illetve az ellenséges területen végrehajtott kutató-mentő bevetések némelyikében is szerepet vállaltak.

A SEAL-ek összesen 49 főt veszítettek Délkelet-Ázsiában, egy részüket balesetben, és több mint 200 emberük szenvedett súlyos sebesülést. Mivel aktív létszámuk igen alacsony volt – egyszerre mindig csak három szakasz működött Vietnámban –, ez a veszteségarány egyáltalán nem csekély. Másfelől viszont a legvisszafogottabb becslések szerint is nagyjából 2500 ellenséges személlyel végeztek, de ha a valószínű halottakat is hozzávesszük, akkor ez akár 10 ezer fő is lehet. Emellett több mint ezer foglyot ejtettek, illetve bő ötszáz harceszközt és több mint 250 kilogrammnyi dokumentumot zsákmányoltak. 

seals_1980s.jpg

A következő nemzedék: gyakorlatozó SEAL-ek az 1980-as években

Az alakulat a vietnámi háború után is aktív maradt, sőt az 1980-as években jelentős bővítéseken is átesett. Latin-Amerikában, a Közel-Keleten és Európában is megfordultak, illetve kivették részüket a grenadai és a panamai invázióból, ahogy ott voltak Szomáliában, Irakban és Afganisztánban is. A mai napig a legeredményesebb elit egységek közé tartoznak.  

“Ez az ország mindig belefolyik valahol valami jelentéktelen kis hadműveletbe. És a vezetők megtanulták, hogy nem lehet mindig a reguláris erőket bevetni. A kalapács helyett néha szikére van szükség. És a SEAL-ek lehetnek ez a szike.”

A sorozat következő részében Vietnámban használt felszerelésüket vizsgáljuk meg, de előtte még egy bevetés történetét is végigolvashatjuk. 

A sorozathoz felhasznált források:
• Amerikai különleges alakulatok (írta: David Bohrer; Gulliver 2001)
• Everything We Had – An Oral History of The Vietnam War by Thirty-Three American Soldiers Who Fought It (szerkesztette: Al Santoli; Ballantine Books 1982)
• First SEAL (írta: Roy Boehm; Pocket Books 1997)
• Good to Go – The Life and Times of a Decorated Member of the US Navy’s Elite SEAL Team Two (írta: Harry Constance & Randall Fuerst; William Morrow and Company, 1997)
• Hunters & Shooters: An Oral History of the US Navy SEALS in Vietnam (szerk: Bill Fawcett; Harper 2008)
• Nam: The Vietnam Experience (szerkesztette: Jonathan Reed, Tim Page, Dr. John Pimlott; Orbis Publishing Limited, London 1988)
• Rogue Warrior (írta: Richard Marcinko; Pocket Books 1992)
• SEAL Warrior: The Only Easy Day Was Yesterday (írta: Thomas H. Keith; Thomas Dunne Books 2009)
• Uniforms of the Indo-China and Vietnam Wars (írta: Leroy Thompson; Blandford Press 1984)
• US Elite Forces – Vietnam (írta: Leroy Thompson; Squadron/Signal Publications 1985)
• US Navy SEALs in Colour Photographs (írta: Robert Genat; Europa Militaria 1998)
• US Navy Special Warfare Units in Korea and Vietnam (írta: Eugene Liptak; Osprey 2021)
• Vietnam: US Uniforms in Colour Photographs (írta: Kevin Lyles; Europa Militaria 1992)