Út a dzsungelen át

A Dien Bien Phu ostromáról készült nagyszabású francia játékfilm kapcsán kitértem a rendezőre, Pierre Schoendoerfferre is, aki annak idején a francia kontingens tagjaként szolgált Indokínában, s később újságíróként is visszatért a térségbe. Direktorként először 1965-ben érintette a témát, mikor is a saját regényéből készült forgatókönyvet vitte filmre. Ezt Antony Beevor, elismert brit hadtörténész a legjobb háborús játékfilmként tartja számon (lásd a vonatkozó 2018-as cikket), én viszont vitába szállnék vele…

1954. május eleje. Miközben Genfben összegyűlnek a küldöttségek a háborút lezáró egyezmény tető alá hozása érdekében, az indokínai harcok nem csitulnak. A Kambodzsa északi részén fekvő Liong-Ba-i helyőrséget a Viet Minh fokozódó támadásai folytán kiürítik, a maroknyi francia és kambodzsai katona pedig útnak indul dél felé. 150 kilométer áll előttük, őserdei terepen…  

Nos, az tagadhatatlan, hogy a rendező háborús tapasztalatai most is komoly szerepet kaptak. A minden percet átható feszültség és kiszámíthatatlanság, a kényszerű parancsnoki döntések meghozatala, az elkerülhetetlen emberveszteségek, a váratlan akadályok és fordulatok nyomán kiválóan megragadta a harctéri katonák világát. Az viszont nem feltétlenül volt szerencsés, hogy saját regényét ő maga adaptálta, mivel ez esetben is túlsúlyt kapott a dokumentarista jelleg. Emiatt hiányzik a játékfilmeknél elvárható kerek cselekmény (a lezárás nagyon elsietett) és a főszereplők háttere, személyisége lényegileg szóba sem kerül. Összességében pár embertpróbáló nap krónikáját kapjuk, slussz. Ennek ábrázolása egyébként valóságos és elég szakszerű, bár ez inkább a katonai érdeklődésűek számára fontos (Beevor dicséretét is elsősorban ennek tudom be). Azonban az átlagnéző, ahogy írtam, valószínűleg hiányolni fogja a tulajdonképpeni történetet és a karakterábrázolást. Az pedig, hogy történelmi kontextusba helyezzék a látottakat, szintén hiányzik, bár ez sok más háborús filmnél is elmondható; mindenesetre a modern nézők többségének hiányozni fog. 

Érdekesség, hogy a filmet Kambodzsában rögzítették, vagyis alapvetően eredeti helyszíneken, egy olyan időpontban, amikor a politikai viszonyok ezt éppen lehetővé tették. Természetesen a statiszták is helyiek, ami szintén a hitelességet fokozza – ráadásul a francia–kambodzsai bajtársi kapcsolatokat is tisztelettel ábrázolják, még ha az alá-fölérendeltségi viszony ez esetben nem is lehet kérdéses. A fekete-fehér alapanyag filmhíradó-jelleget kölcsönöz a képeknek, amit csak fokoz a természetes fények használata, illetve a kamerakezelés. Egy-egy snittnél határozottan visszaköszönnek a katonákat a valóságban kísérő operatőrökéire hajazó felvételek, s külön öröm, hogy a legújabb változathoz digitálisan megtisztították a képet, így sokkal élvezhetőbb a megtekintés. 

A film az 1965-os cannes-i filmfesztiválon a legjobb forgatókönyv díját kapta meg. A cikkből kiolvasható, hogy szerintem pont nem ezért jár neki az elismerés... Hazánkban tudtommal nem forgalmazták, de az utóbbi években a Netflix műsoron tartotta. A fenti linken megtekinthető színezett változatban, de sajnos felirat nélkül. 

A 317. szakasz (La 317ème section)
Ciné+ 1965, 91 perc
Rendező: Pierre Schoendoerffer
Főszereplők: Jacques Perrin, Bruno Cremer, Pierre Fabre
Zene: Pierre Jansen & Gregorio García Segura