A francia háború vége

1952 januárjától ismét a Viet Minh-é volt a kezdeményezés. A Vörös-folyó deltájában újra súlyos harcok folytak, de ősztől már Laoszban is. Na San ostrománál Giap tábornok elszámította magát, és a megerősített védők komoly veszteségeket okoztak erőinek. Novemberben francia alakulatok nyomultak be északon a Viet Bac hegyvidékére egy újabb kombinált akció keretében (gépesített harccsoportok, folyami erők és légideszant bevetésével), hogy megsemmisítsék az ottani Viet Minh-támaszpontokat. Ellenfeleik utóvédharcokkal zavarták a támadást, majd a visszavonulást, és bár jelentős készleteket vesztettek, a nagyobb raktárbázisok érintetlenek maradtak, ráadásul a tartós kínai támogatásra (ebben az évben már havonta 3000 tonna hadianyagra) bizton számíthattak. 

Francia gyarmati alakulatok a vietnámi hegyek között 

A franciák ellenőrizte Vietnámi Nemzeti Hadsereg felállítása ekkor már zajlott, az új haderő harcértéke azonban kétséges volt: a besorozott helyi katonák eleve nem lelkesedtek azért, hogy a gyarmatosítók oldalán harcoljanak. Emellett olyan problémák fertőzték a szervezetet, amelyek később a Vietnámi Köztársasági Hadseregre is jellemzők voltak: a tehetősebbek kivásárolták magukat a katonai szolgálat alól; az alakulatok színvonala hullámzó volt, akárcsak maga a kiképzés, illetve a parancsnokok minősége, akiknek jelentős része politikai megbízhatóság szerint került a posztjára. Ráadásul a haderőt jellemzően francia tisztek vezették, így a helyiek nem is lettek volna képesek saját hadseregük parancsnoki tisztségeit ellátni. 

A Vietnámi Nemzeti Hadsereg francia alárendeltségben működött, tüzérséggel, járművekkel és saját logisztikai háttérrel nem rendelkezett. 

A francia felső vezetést a gyakori parancsnokváltások fertőzték: a háború nyolc éve alatt hét katonai parancsnok és hat kormányzó váltotta egymást. S bár megígértek néhány reformot az amerikaiak kedvéért, valójában Vietnám megtartására törekedtek, nem pedig a függetlenség biztosítására. Az 1950-ben kiküldött amerikai tanácsadó csoport (akkori nevén MAAG, vagyis Military Assistance and Advisory Group) sem kapott tényleges szerepet, mivel az önérzetes franciák nem tartottak igényt sem katonai tanácsadásra, sem kiképzési segítségre. Ezenfelül úgy általában túlzásnak érezték(!) az indokínai amerikai jelenlétet, mert úgy vélték, ez aláássa az ő tekintélyüket. Emiatt akadályozták az előző részben említett segélyprogramokat is, és azt terjesztették a helyiek körében, hogy az amerikaiak valójában a vietnámi függetlenség ellenségei. (Tudván, hogy az Egyesült Államok segítsége nélkül az indokínai francia uralom már korábban véget ért volna, mindez elég kétszínű hozzáállás volt.)   

A francia erők soraiban számos náció képviselője szolgált, többek között gyarmati sorból származó vietnámiak, algériaiak, szenegáliak, de második világháborús hadifoglyok közül toborzott németek, csehszlovákok és magyarok is.

Franciaország kapcsán fontos elmondani, hogy 1945 után – a Marshall-segély ellenére is – nehéz gazdasági helyzettől szenvedett, ráadásul a háborús erőfeszítések lekötötték a költségvetés jelentős részét. A konfliktus első éveiben így jellemző volt, hogy mindenféle maradék amerikai, brit és francia, esetenként német és japán hadfelszerelést biztosítottak katonáiknak, akár egyenruháról, akár egyéni felszerelésről, akár fegyverzetről volt szó. A francia törekvéseket természetesen nagyban nehezítette a földrajzi távolság is, illetve az abban az időben egymást váltó 19 párizsi kormány belharcai is. Beszédes részlet, hogy az akkortájt ellenzékben működő kommunista párt olyan elánnal szállt szembe az indokínai háborús részvétellel, hogy többek között bátorították a szakszervezeti tagokat az oda küldendő hadfelszerelések szabotálására. Az egyre növekvő otthoni ellenszenv és közöny odáig ment, hogy a véradó akciók során külön kiemelték, hogy az így nyert vérkészleteket nem az indokínai “szennyes háború” áldozatai fogják kapni, de az is előfordult, hogy a Marseille kikötőjébe hazaszállított francia katonákat a baloldali érzelmű dokkmunkások kővel dobálták meg. (Sok más részlethez hasonlóan ez is baljós párhuzam a későbbi amerikai háborúval.) Mindennek hatására 1952-ben már nem csak a baloldali politikusok pedzegették, hogy Indokínából ki kell vonulni. 

Két eltérő üzenetet hordozó francia plakát. A bal oldali felirata: '"Segítsd az Indokínában harcolókat!" A jobb oldalin az ázsiai gyarmatbirodalom súlya alatt görnyedő katona látható, és "A dicsőség kitaszítottjai" olvasható. (A "dicsőség" itt a francia "gloire"-ra való utalás.)

Közben az amerikai diplomácia a koreai háború lezárásán dolgozott. A francia vezetés annyira tartott az ott esetleg felszabaduló kínai haderő későbbi indokínai bevetésétől, hogy a további katonai támogatás mellett azt is kérte a Fehér Háztól, hogy amennyiben az említett lehetőség valósággá válik, az amerikaiak küldjenek harcoló alakulatokat Vietnámba. Előbbit egy 150 millió dolláros segélycsomag formájában megkapták, ám utóbbit Truman és stábja visszautasította: Koreában kaptak egy adagot arról, milyen hadat viselni az ázsiai szárazföldön, Kína szomszédságában, és nem kívánták maguknak ugyanezt Vietnámban is. Dean Acheson külügyminiszter egyenesen úgy fogalmazott, “hiábavaló és téves volna Indokínát Indokínában megvédeni.” Abban viszont a Nemzetbiztonsági Tanács egyértett, hogy ha Kína közvetlenül beavatkozik az itteni harcokba, akkor tengerészeti és légi egységeket kell küldeni a térségbe, sőt ezekkel valószínűleg kínai területekre is csapást kell majd mérni. Az amerikai vezetés amúgy nagyon is elégedetlen volt a franciák gyenge katonai teljesítményével, titkolózásával, vonakodásával, így fontos kérdés volt számukra, hogy hogyan lehetne őket végre eredményekre sarkallni, de közben nem elidegeníteni és nem kivonulásra bátorítani őket. Ahogy Henry Kissinger írja egyik könyvében, Acheson nem tudta feloldani ezt a dilemmát, és amikor 1953 januárjában a Truman-kormányzatot felváltotta a republikánus színekben induló Dwight Eisenhower, új külügyminiszterével, John Foster Dulles-szel, “ez a mellébeszélés a hivatalos politika rangjára emelkedett.”

Új elnök, változatlan hozzáállás: Eisenhower és külügyminisztere, Dulles

Az amerikai Indokína-politika tehát az új elnökkel sem változott meg: az új gárda egyetértett a régivel abban, hogy Ho Si Minh a nemzetközi kommunizmus ügynöke, és hogy Délkelet-Ázsiában meg kell állítani a vörösök térnyerését. Eisenhower fegyverkezési politikájában döntő jelentősége volt az atomfegyvereknek, emiatt pedig a hagyományos szárazföldi erők csökkentése mellett állt ki. Egy indokínai amerikai katonai beavatkozás – egészen pontosan szárazföldi alakulatok küldése – ennek megfelelően továbbra is távoli lehetőségnek tűnt. A franciák támogatása folytatódott, viszont feltételekhez kötötték. Előírták a Vietnámi Nemzeti Hadsereg nagyobb arányú alkalmazását, ütemtervvel alátámasztott agresszívebb stratégia követését, illetve részletes tájékoztatást a francia erők bevetéséről.

Richard Nixon, az akkori alelnök indokínai látogatása során készült híradófelvétel. A híresen antikommunista beállítottságú politikusnak később is okozott még gondot Vietnám... 

A fentieknek megfelelően 1953-ben – immár Henri Navarre tábornok főparancsnoksága alatt – számos francia hadművelet indult, több térségben, váltakozó sikerrel, miközben a Vietnámi Nemzeti Hadsereg létszámát megnövelték. Közben azonban újabb 400 millió dollárt kértek az amerikaiaktól, amelyből végül 385-öt meg is kaptak szeptemberig. Mindeközben Giap tábornok sem volt tétlen: áprilisban ismét nagy erőket vetett be, és csapatai behatoltak Észak-Laoszba. A franciák erre egy gyors légiszállítású manőverrel tartalékokat vetettek be ellenük a Kőedény-síkságon. A Viet Minh-erők visszavonultak, ami abba a hitbe ringatta a francia vezetést, hogy a légi úton történő ellátás és a csapatok gyors átdobása a jövőben is megoldást jelenthet. Ezzel azonban egyre inkább szétszórták alakulataikat, arról nem is szólva, hogy a légi szállítási, illetve a logisztikai kapacitásuk nem volt elégséges. Navarre tábornok egyben úgy gondolta, hogy a légi úton ellátható támaszpontok csaliként is hasznosak lehetnek: velük sikerülhet egy adott helyre csalogatni az ellenséget, ahol aztán a tüzérségi és a légi támogatás végezhet velük. 

A Viet Minh jó hasznát vette a kínai támogatásnak

1954 elején a francia kormány egyre komolyabban fontolgatta, hogy véget vet a háborúnak. Remélték, hogy a szovjetek a Sztálin halálát követő enyhülés szellemében segítenek majd tető alá hozni egy megállapodást. Indokína így került az április 24-én kezdődő, Genfben tartott kelet-nyugati konferencia napirendi pontjai közé. Az amerikai vezetés számára ez riasztó jel volt, és nem akartak egy kedvezőtlen megállapodást aláírni. Úgy tűnt, most őket, vagyis a republikánusokat fenyegeti “Vietnám elvesztésének” veszélye, ami azért volt ennyire égető kérdés, mert az előző, demokrata kabinetet pont ők vádolták és támadták “Kína [1949-es] elvesztésével” az elnökválasztási kampány során. Nagyjából ugyanekkor Eisenhower elnök arról beszélt a Nemzetbiztonsági Tanács ülésén, hogy bár nem akar amerikai erőket bevetni Indokínában, mindenképp meg kell védeniük a térséget. 

A francia flottának szánt amerikai AU–1 Corsair vadászgépek a Dél-kínai-tengeren Da Nang felé hajózó USS Saipan fedélzetén. (A háttérben néhány Skyraider látható.)

1954 januárjában a Viet Minh a Közép-vietnámi-felföldön Kontum tartományban kezdett akcióba, amelyet sikerült is felszabadítanuk, ugyanakkor Laosz északi részén is támadásokat intéztek a francia helyőrségek ellen. Közben fokozódott a partizántevékenység az ország északi és középső részén. A francia haderő ezekre reagálva egyre jobban szétforgácsolódott. Március 13-án pedig megindult Dien Bien Phu, a laoszi határhoz közeli erődrendszer ostroma. (Az ostrom részletesebb bemutatása a következő cikk témája lesz.) A néphadsereg elképesztő mennyiségű tüzérségi eszközt szállíttatott a körzetbe, amivel teljesen meglepte a védőket, de a tömeges rohamok is demoralizálták a franciákat. A majdnem 12000 körülzárt katonát pár nap múlva már csak ejtőernyős ledobás útján lehetett ellátni és megerősíteni. 

Francia ejtőernyős erősítés ér földet Dien Bien Phu erődjénél 

Az amerikaiak erre ismét fontolóra vették a katonai beavatkozást. A viták súlyosságát jelzi, hogy március végén Arthur Radford tengernagy, a vezérkari főnökök egyesített bizottságának elnöke, taktikai atomfegyverek bevetését, később repülőgép-hordozókról indított légi csapásokat javasolt Dien Bien Phu felmentésére. Az elnök erősen gondolkodott, hogy letagadható módon, felségjelzés nélküli amerikai gépekkel és pilótákkal indítana légi csapást az ostromlók állásai ellen, bár tudta, hogy ez elégtelennek bizonyulna… Április 6-án ezzel szemben Matthew Ridgway tábornok, az amerikai hadsereg akkori vezérkari főnöke kiállt az indokínai amerikai beavatkozás ellen. Fő érve az volt, hogy Vietnám másodlagos hadszíntér, másodlagos helyi célokkal, viszont egy általános háború veszélye megnőne az amerikai részvétel által. Eisenhower végül jelzés nélküli, civil pilóták vezette szállítógépekkel dobatott utánpótlást Dien Bien Phu védőinek, de ennél többre nem volt hajlandó. Április 7-én pedig egy lapkiadókkal folytatott beszélgetésben említette először a dominóelvet mint hasonlatot. 

“Felállítunk egy sor dominót, feldöntjük az elsőt, és biztosak lehetünk benne, hogy hamarosan az utolsó is felborul. [...] A lehetséges fejleményekről szólván Indokína után Burma, Thaiföld, a Maláj-félsziget és Indonézia következik [...] és itt sok-sok millió emberről van szó.”

Eisenhower még arra is megkérte Dullest, hogy a kongresszusi vezetőkkel tárgyaljon arról, hogy ha Indokína veszélybe kerül Dien Bien Phu elestével, akkor adjanak neki felhatalmazást légi és tengerészeti erők bevetésére. Az április 3-i felvetés komoly ellenállást szült, ami a koreai háború utóhatása volt, bár Dulles hangsúlyozta, hogy szárazföldi erőket nem küldenének. A képviselők ezt nem vették be, a kolonizációs jellegű fellépést pedig elítélték; csak nemzetközi részvétel mellett egyeztek volna bele egy katonai vállalkozásba. Egy Vietnámban is megfordult fiatal demokrata szenátor, bizonyos John F. Kennedy közben arra figyelmeztetett, hogy az indokínai francia győzelem lehetetlen. Úgy fogalmazott: "Indokínában csatlakoztunk a francia kormányzat kétségbeesett erőfeszítéséhez, amivel birodalmuk maradékába kapaszkodnak." 

J. L. Collins amerikai tábornok (a bal szélen), Jean de Lattre francia tábornok (középen), illetve civil tisztviselők Saigonban. A jobb oldalon, leghátul látható egy fiatal amerikai képviselő (később szenátor, még később elnök), akit 1951-es indokínai körútja arról győzött meg, hogy a francia gyarmati uralom tarthatatlan: a neve John F. Kennedy.  

A nemzetközi beavatkozás ötletével megkeresett Churchill és a brit vezetés pedig nem értett egyet a dominóelvvel; ők a genfi konferenciától várták a helyzet békés megoldását. Franciaország ezzel szemben hallani sem akart egy nemzetközi katonai akcióról, ami az ő pozíciójukat mindenképp gyengítette volna. A Fehér Házban végül április végén megszületett a döntés, melynek értelmében nem kezdeményeznek katonai akciót Indokínában. 

A Viet Minh zászlaja leng Dien Bien Phu felett

Dien Bien Phu május 7-én esett el, s bár a harcok még folytatódtak más területeken, a franciák veresége visszavonhatatlanná vált. Másnap megkezdődött a genfi konferencia Indokínával kapcsolatos része, amely meghatározta a térség közeljövőjét... 

Következik:
Dien Bien Phu ostroma

A cikksorozathoz használt források: 

● America’s Longest War – The United States and Vietnam 1950–1975 (írta: George C. Herring, McGraw-Hill 2001)
● Az indokínai háború (írta: Marian Sienkiewicz; Zrínyi Katonai Kiadó 1982)
● Dien Bien Phu 1954 – The French Defeat that Lured America into Vietnam (írta: Martin Windrow; Osprey 2021)
● Diplomácia (írta: Henry Kissinger; Panem Kft. 2008)
● Franciaország története (írta: Roger Price; Maecenas Könyvkiadó 2001)
● Vietnam – Egy évszázad háborúban (írta: Domokos János; Európa Kiadó n. a.)
● Vietnam – The Decisive Battles (írta: John Pimlott; Guild Publishing 1990)
● The French Indochina War 1946–54 (írta: Martin Widrow; Osprey 2003)
● The NVA and the Vietcong (írta: Kenneth Conboy és Kenneth Bowra; Osprey 1998)
● The Vietnam War – An Intimate History (írta: Ken Burns és Lynn Novick; Alfred A. Knopff 2017)