Dien Bien Phu ostroma

Dien Bien Phu nemcsak az indokínai háború, hanem a hidegháború, sőt a 20. század egyik leghíresebb és legismertebb csatamezejét jelöli. Egy völgyet, ahol egy elbizakodott, technikai fölényében bízó nyugati ország katonái döntő vereséget szenvedtek a modern hadviselést fokozatosan elsajátító gyarmati nemzet harcosaival szemben – éppen 70 évvel ezelőtt. Hogy hogyan is jutott el idáig a konfliktus, azzal egy külön cikksorozatban foglalkozom, most lássuk részletesebben magának az ostromnak a történetét. 

Dien Bien Phu völgye a levegőből 

Ez a történet még 1953 végén vette kezdetét. A párizsi kormány ekkor már a háború lezárására törekedett, de számukra az is fontos volt, hogy előtte a Viet Minh erőire súlyos csapást mérjenek, és csak ezután üljenek le a tárgyalóasztalhoz. Eközben a Francia Expedíciós Hadtest akkori főparancsnoka, Henri Navarre tábornok a laoszi határhoz közeli csomópontnál, Dien Bien Phu völgyében, egy régi japán reptér és egy korábbi francia támaszpont helyén tervezett egy ejtőernyős bevetést. Úgy hitte, hogy az itt kiépítendő erődrendszer, illetve az innen indított támadások révén képes lesz majd akadályozni a közelben húzódó vietnámi utánpótlási és beszivárgási vonalak forgalmát. Egyben csaliként is alkalmazni kívánta a támaszpontot, gondolván, hogy az esetleg itt kezdeményező vietnámi erőket tüzérségi és légi fölénye révén könnyedén megsemmisítheti majd, miközben légi úton gond nélkül elláthatja majd a védőket. 1952 végén, Na San ostromának megtörésénél ez az eljárás már bevált – itt azonban egészen másképp alakultak az események

Francia ejtőernyősök érnek földet a völgyben

1953. november 20-án a Castor hadművelet keretében tehát hat francia ejtőernyős zászlóalj ért földet a völgyben, és felszámolta az itteni, néhány száz fős Viet Minh-helyőrséget. Ezután őrjáratok indultak el, hogy felderítsék a környéket, illetve megkezdődött védelem kiépítése. A franciák aknamezőket létesítettek, lövészárkokat ástak, akadályokat emeltek, illetve századerejű támpontokból álló “ellenállási fészkeket” hoztak létre, amelyek a helyi főparancsnok, Christian de Castries ezredes szeretőiről kapták a nevüket. 105 és 155 mm-es lövegek, aknavetők, hat F–8F Bearcat vadászgép és tíz M–24 könnyűpáncélos egészítette ki a védelmet. A védők létszáma eleinte 10800 fő körül mozgott (az ostrom során még majdnem 4300 főt dobtak le), és számos gyarmati (marokkói, algériai, vietnámi stb.), illetve német, lengyel, magyar és egyéb nációjú idegenlégiós volt köztük. Ellátásuk érdekében vérkészleteket, röntgenkészülékeket, műtőfelszereléseket, generátorokat, buldózereket és sok minden mást szállítottak ide nekik, sőt még két tábori bordélyt is felállítottak.

Francia katonák az erődítési munkálatok során

Maga a völgy 19 kilométer hosszú és 13 kilométer széles volt. Eredetileg kisebb falvak, termőföldek, bozótosok és facsoportok borították, illetve patakok és a Nam Yum folyó szelte át. Körülötte 600-700 méter magasba nyúló, sűrű növényzettel borított dombok és hegyek sorakoztak. Egy francia katona szerint olyan volt, mint “egy hatalmas stadion. A pálya hozzánk tartozott, a lelátók pedig a vietekhez.” 

Az ostrom térképe

Az említett Na San-i bázishoz képest azonban volt néhány nagyon is meghatározó és baljós különbség: egyes védművek túlságosan távol helyezkedtek el egymástól, ezért sem sikerült egybefüggő belső védelmi vonalat kialakítani, illetve kijjebb nem álltak rendelkezésre előretolt támpontok. Ahhoz, hogy a völgyet és a környező magaslatokat kielégítő módon tudják védeni, legalább 50 zászlóaljra lett volna szükség, de itt csak 12 állt rendelkezésre. Emiatt a katonák sem tudták összes feladatukat maradéktalanul ellátni, vagyis a védelem kialakítására nem maradt elég idejük az őrjáratozás mellett, a kirendelt műszaki alakulatok pedig csak körülbelül 320 fővel rendelkeztek. További problémát jelentett az építőanyag hiánya; emiatt a védművek sok esetben rögtönzött jellegűek voltak, és a helyben található faanyag feldolgozásával, esetleg az itt álló épületek lebontásából keletkező anyagból építették ezeket. Köveket ezen a vidéken viszont nemigen lehetett találni, beton öntéséhez pedig nem voltak meg a lehetőségek. A franciák légi szállítási kapacitása egyszerűen elégtelennek bizonyult ahhoz, hogy a szükséges építőanyagokat a helyszínre juttassák, ráadásul a két reptérhez szükséges perforált acél (PSP) lemezek, a patakokhoz és a folyóhoz elengedhetetlen pontonhíd-elemek, a homokzsákok és a szögesdrót előnyt élveztek. Az ide szállított 4000 tonna felszerelésből a tényleges építőanyag végül csak 168 tonnát tett ki. Beszédes részlet, amit Martin Windrow említ egyik vonatkozó kötetében: ha a teljes indokínai francia légiflottát csatasorba állították volna az ügy érdekében, akkor is öt hónapig tartott volna, amíg a szükséges 36600 tonna(!) építőanyagot eljuttatják a völgybe.  

Giap tábornok és törzse

Decemberre a helyzet gyökeresen megváltozott. Giap tábornok és Ho Si Minh jól látta, hogy egy ilyen elszigetelt vidéken mennyivel könnyebb lesz csapást mérni a franciákra. Majdnem 59 ezer katonát (a 304., a 308., a 312. és a 316. hadosztályt, illetve egyéb alakulatokat), emellett 31 ezer civil teherhordót vezényeltek a térségbe. A létszámfölényük nagyjából ötszörös volt, ugyanakkor reguláris erőik háromnegyedét ezzel itt kötötték le. S mivel Giap is emlékezett Na San ostromára, ezúttal komoly tüzérségi fölényt és biztos logisztikai hátteret kívánt kialakítani – emiatt is csúszott a támadás kezdete januárról márciusra. Emberei legalább 200 löveget (főleg 75 és 105 mm-es amerikai típusokat) és 20 légvédelmi ágyút (szovjet 37 mm-eseket) húztak vagy cipeltek fel darabokban a hegytetőkre, amiket aztán gondosan álcáztak, emellett számos raktárat is létrehoztak. Ott, ahol az utak és nagyobb ösvények járművek által is járhatók voltak, a Kínából és a Szovjetunióból kapott teherautók is szerephez jutottak, ahogy az akár 100 kilogram terhet is elbíró kerékpárok. (Itt lényegében ugyanaz történt, mint később a Ho Si Minh-ösvény kiépítésénél és használatánál.) 

A Viet Minh katonái egy löveget húznak fel a domboldalon

Egyre egyértelműbb volt, hogy jelentős támadás készül az erődrendszer ellen. Január 31-étől már lőtték az erődöket, ez azonban egyelőre csak a lövegek belövését szolgálta. A Viet Minh egységei eközben több lesállást is végrehajtottak az esetenként kimondottan nagy létszámú francia járőrök ellen. Egy ilyen alkalommal az egyik elesett francia tisztnél megtalálták az erődrendszer részletes térképét. Navarre tábornok ennek ellenére nem evakuálta az itteni erőket, mivel úgy hitte, jelentős veszteségek árán tudna csak visszavonulni – de persze más tényezők is közrejátszottak. Max Hastings így fogalmaz: 

Februárra a védők legalább 1000 főt veszítettek, és tudták, hogy körülöttük lassan bezárul a gyűrű, de nem tehettek ellene semmit. Mindezek ellenére több tábornok is ellátogatott ide, hogy megszemléljék az erődrendszert – de még az amerikai Mike O’Daniel tábornok és az angol Graham Greene tudósító, később író is járt itt. Úgy vélték, a Viet Minh nem lesz képes elegendő élőerőt és hadianyagot a körzetbe vezényelni, az ellenséges tüzérséget pedig a francia lövegek és vadászbombázók segítségével majd elnémítják. Eközben azonban gerillatámadások érték a Hanoi és Haiphong környéki reptereket: a vietnámi hadvezetés célja ezekkel  természetesen a légi utánpótlást biztosító francia szállító kapacitás gyengítése volt, egyben Navarre tábornok megtévesztése. 

Dien Bien Phu francia főparancsnoka, Christian de Castries ezredes, később dandártábornok eredetileg lovassági parancsnok volt, aki a második világháború idején német fogságba esett, megszökött, majd a szabad francia erők oldalán küzdött Észak-Afrikában, Olaszországban, később Franciaországban és Németországban. Az indokínai kivonulás után még öt évig szolgált, aztán egy baleset miatt nyugdíjba ment. 1991-ben halt meg. 

Március elején Giap összehívta parancsnokait, és egy hatalmas maketten magyarázta el haditervét. Ennek lényege az volt, hogy csapatai egyenként elszigetelik és megsemmisítik a francia harcálláspontokat, végül lerohanják a parancsnoki erődítményt. Az ostrom végül március 13-án, délután 17 órakor vette kezdetét, amikor elsöprő erejű és pontosan vezetett tüzérségi tűz zúdult a völgyre. (A késő délutáni tűzcsapás bevett eljárás volt, mivel a közelgő alkonyat így megakadályozta, hogy a francia tüzérség és légierő hatékonyan reagáljon.) Több fedezék és nyitott lövegállás megsemmisült, a tábori telefonvonalak nagy része megsérült, emellett 500 francia, köztük számos tiszt elesett. Az északkeleti Beatrice harcálláspontot ezután a vietnámi gyalogság lerohanta. Több mint 550 francia esett el vagy került fogságba. Az erődrendszer tüzérségi parancsnoka, a félkarú Charles Piroth ezredes, aki a csata előtt alábecsülte a vietnámi tüzérség erejét, nem bírta elviselni a szégyent: március 15-én reggel egy gránáttal öngyilkosságot követett el.

A Viet Minh tüzérsége elsősorban a kínaiak által átadott, a koreai háború során zsákmányolt amerikai lövegekből állt. A képen 105 mm-es tarackok láthatók. 

És a támadás folytatódott: két nap múlva a Gabrielle, újabb három nap múlva az Anne-Marie is odalett – utóbbit a védelmet ellátó thai gyarmati alakulat egyszerűen feladta. A gyarmati erők tagjai ekkor már tisztában voltak azzal, hogy hamarosan tárgyalások kezdődnek Genfben, és egyre kevesebb kedvük volt a franciák uralma érdekében életüket áldozni… Az eleinte jelentős erőt képviselő francia tüzérség, illetve a vadászbombázók képtelenek voltak kárt tenni az alaposan álcázott, ergo nehezen bemérhető vietnámi lövegekben. Mivel az előretolt tüzérségi figyelők állásai is megsemmisültek, a tüzérek a gyenge minőségű térképek és a később ejtőernyővel ledobott felderítő fotókon szereplő adatok alapján próbálták azonosítani a Viet Minh ütegeinek helyét. 

Francia katonák 120 mm-es aknavetővel tüzelnek a völgyből. A kép még 1953 novemberében készült a Castor hadművelet során. 

A reptér kifutópályái a belövések nyomán két hét alatt használhatatlanná váltak, vagyis a sebesülteket március 28-a után már nem volt mód elszállítani, az utánpótlást és az erősítést pedig csakis ejtőernyővel lehetett ledobni, amit viszont az erős légvédelmi tűz és az időközben megkezdődött monszun-időszak is nehezített. A lövészárkok megteltek vízzel, sárral, a földalatti óvóhelyeken pedig emiatt nemegyszer sebesültek fulladtak meg. A lőszerellátás egyre nehezebben volt megoldható. Hogy még elviselhetetlenebb legyen a helyzet, a vietnámiak nagy erejű hangszórókból is közvetítették propagandaadásaikat (francia, német, arab és vietnámi nyelven). De Castries ezredes és törzse egyre passzívabban figyelte a fejleményeket, így a megtörhetetlen breton ejtőernyős tiszt, Pierre Langlais ezredes és csapata vette át a tényleges irányítást. 

Langlais ezredes (jobbról a második) és törzskara, vagyis “az ejtőernyős maffia” a Dien Bien Phu-i erődrendszer parancsnoki posztján. Langlais 1930-ban kezdte katonai pályafutását az afrikai gyarmatokon. A második világháború idején eleinte a Vichy kormányzat, később a Szabad Franciaország katonájaként harcolt. Indokínában több váltást is végigcsinált. Hajlíthatatlan, de embereivel mindig törődő tisztnek ismerték. Túlélte a vietnámi hadifogságot, és az ostrom idején szerzett élményeiből később könyvet írt. Az algériai háborúban egy ejtőernyős dandár parancsnoka lett. 1966-ban léptették elő dandártábornokká. 1986-ban romló egészsége és depressziója elől menekülve öngyilkos lett.  

Márc. 30-án a Viet Minh erői a keleti oldalon, a Dominique, az Eliane és az Huguette ellen intéztek rohamot. A gyarmati katonák nagy része itt is megadta magát. Összességében a védők csaknem 20 százaléka demoralizálódott annyira, hogy vagy kapitulált, vagy megbújt és valahogy kibekkelte az ostrom hátralévő napjait. Azok viszont, akik nem így tettek, nagyon is aktívan és önfeláldozóan kivették a részüket a küzdelemből, ellenlökéseket indítottak, egyes harcállásokat visszafoglaltak, majd újra elvesztettek, és nem kevés foglyot ejtettek.

Kimerült ejtőernyősök a lövészárkokban 

Az ilyen inspiráló tettek és az elit egységek – francia és vietnámi ejtőernyősök, illetve idegenlégiósok – jelenléte ellenére a védők létszáma egyre csökkent, nem volt lehetőségük pihenőre, és az utolsó hetekben erősítésként ledobott néhány újabb ejtőernyős század (köztük képzetlen, de elszánt önkéntesek is) a túlerő ellen már kevés volt, a harci szellemet pedig csak átmenetileg javította, akárcsak Navarre tábornok április 1-jei parancsa, mely szerint minden Dien Bien Phu-nál harcoló francia tiszt előléptetésben részesült. Saját tábori kórházuk személyzete több mint 2600 embert látott el és több mint 930 műtétet végzett, de a tüzérségi tűz az ő létesítményeiket sem kímélte, az összes holttest elhantolására pedig nem volt lehetőség. A franciák egy nagyjából másfél kilométer átmérőjű területre szorultak vissza. Az egész csata egyre jobban emlékeztetett az 1916-os verduni vérszivattyúra, ahogy arra de Castries is rámutatott egy felettesének írt levelében… 

Francia ellenlökés 

A másik oldal katonái is megszenvedték a küzdelmet. Bár a tüzérségi és létszámfölény náluk volt, a tömeges rohamok és a közelharc számos életet követeltek (az első négy hétben nagyjából 10 ezer emberük esett ki a harcból), ráadásul alig volt köztük egészségügyis (állítólag hat-hét orvosuk volt). A gyalogság nagyon kevés rádióval és nehézfegyverzettel rendelkezett, rohamsisakjuk nem volt. Az élelmiszer-ellátás akadozott, hús és zöldség alig jutott, emellett az élelem nagy részét nyersen kellett elfogyasztaniuk, mivel az álcázás érdekében tilos volt tüzet gyújtaniuk. Sokszor voltak kénytelenek gyökereket és növényeket enni. A fedezékek és a rohamhoz használt megközelítőárkok, illetve alagutak kiásása is komoly energiát emésztett fel a harc mellett. A pótlásként érkezők egy része minimális kiképzésen átesett fiatal katona volt. Nem csoda, hogy a vietnámiak között is akadtak olyanok, akik dezertáltak és megadták magukat. 

Viet Minh-katonák támadásra készen. A megközelítőárkok és alagutak révén valamelyest sikerült csökkenteni a rohamoknál bekövetkező veszteségeket.

Május 2-án a vietnámi egységek lerohanták a Dominique, az Eliane és az Huguette harcálláspontokat. A franciák lőszere és élelmiszere erősen fogytán volt, főleg hogy az ejtőernyővel ledobott készletek bő 30 százaléka a Viet Minh kezébe jutott. A többség harci szelleme is megtört, bár a légiósok és az ejtőernyősök továbbra is kitartottak. Olyan kevés harcképes ember maradt, hogy a járóképes sebesülteket visszahívták. Május 5-én de Castries (akkor már) dandártábornok engedélyt kapott a kitörésre, de nem látott erre reális esélyt. Ennek ellenére néhányan megpróbálkoztak vele, de csak néhány tucat katona érte el a laoszi francia erőket. 

Ejtőernyős erősítések többször is érkeztek, de a csata végkimenetelén nem változtattak. A ledobott katonák között sok volt az egyszerű gyalogos, akik azelőtt sosem ugrottak ejtőernyővel, de a reménytelen helyzet ellenére is segíteni akartak bajtársaikon.  

Május 6-án este heves ágyútűz vezette be a csata fináléját. De Castries parancsnoksága úgy döntött, másnap délután fél hatkor beszüntetik a tüzelést: így – a Hanoiból kapott parancs értelmében – a helyőrség technikailag nem kapitulálni fog, hanem elesik. A katonákat felszólították, hogy tegyék használhatatlanná a maradék hadfelszerelést. A harc lassan elcsendesedett a völgyben, kivéve az Isabelle-nél, ahol a védők még egy napon át kitartottak, és heves küzdelmet vívtak. 

 Vietnámi roham

A Viet Minh egyik kádere, Van Ky úgy fogalmazott: “Hihetetlen győzelem volt, el sem tudtuk volna képzelni. Senki sem értette, hogyan győzhettünk le egy ilyen hatalmas ellenfelet.” A válasz részben a támadók elszántságában és túlerejében rejlett, részben a logisztikai háttérben (amelyhez a népi háború jegyében a civil teherhordók is nagyban hozzájárultak), részben a helyzethez igazított taktikán. Giap tábornok jól átlátta a lehetőségeket és a veszélyeket, ezek mentén pedig az ostrom során is hajlandó volt változtatni saját tervein. A diadalt azonban nem adták olcsón: a vietnámi oldal veszteségeinek számadatai kapcsán a mai napig csak becslések vannak, de a Viet Minh legjobb hadosztályai akár 20-25 ezer főt is elveszíthettek ebben a pár hónapban. Ez azt jelenti, hogy ha a franciák ezen a ponton a háború folytatása mellett döntenek, akkor a néphadseregnek komoly létszámhátránnyal kellett volna folytatnia a küzdelmet.

Giap tábornok győztes serege tagjai között 

A francia halottak és eltűntek száma nagyjából 2800, a sebesülteké 4500 fő körül volt. Körülbelül 9000 ember került (nagyjából négy hónapos) hadifogságba, több mint a felük sosem tért haza. 20 repülőgép veszett oda az ostrom alatt (ideértve szállítókat, bombázókat és vadászombázókat is), emellett a védelemhez tartozó összes löveg, aknavető, harckocsi és egyéb jármű is vagy megsemmisült, vagy az ellenség kezére került. 

Francia hadifoglyok menete. Alig 3900-an tértek haza közülük.

A háborúba addigra amúgy is belefáradt Franciaország gyászba borult a hírre. A rádióadók rendszeres műsoraik helyett egész nap komolyzenét sugározták. Másnap, a május 8-i győzelem napi ünnepségeken a tömeg a megjelent kormánypolitikusokat szorongatta. Henri Navarre tábornok a konfliktus folytatását propagálta, de senki nem figyelt rá; Vietnámban egyelőre tovább zajlottak a harcok, de a genfi konferencián legalább végre megkezdődött az indokínai fegyverszünetet és Délkelet-Ázsia jövőjét taglaló tárgyalássorozat. A krónika következő részében erről lesz szó.

A csata helyszíne ma emlék- és zarándokhely

Következik:
A genfi megállapodás

Forrásjegyzék:

• Az indokínai háború (írta: Marian Sienkiewicz; Zrínyi Katonai Kiadó 1982)
• Battle For Dien Bien Phu (dokumentumfilm; rendezte: Peter Betty, 1979; elérhető ITT)
• Dien Bien Phu 1954 – The French Defeat that Lured America into Vietnam (írta: Martin Windrow; Osprey 2021)
• Francia Idegenlégió 1831-től napjainkig (írta: David Jordan; Ventus Libro Kiadó 2006)
• Franciaország története (írta: Roger Price; Maecenas Könyvkiadó 2001)
• French Foreign Legion Paratroops (írta: Martin Windrow és Wayne Braby; Osprey 1988)
• Vietnam – The Decisive Battles (írta: John Pimlott; Guild Publishing 1990)
• The French Indochina War 1946–54 (írta: Martin Windrow; Osprey 2003)
• The Last Valley: Dien Bien Phu and the French Defeat in Vietnam (írta: Martin Windrow; Da Capo Press, 2005)
• The Vietnam War – An Intimate History (írta: Ken Burns és Lynn Novick; Alfred A. Knopff 2017)
• Vietnam – An Epic Tragedy (írta: Max Hastings; William Collins 2018)
• Vietnam – A History (írta: Stanley Karnow; Pimlico 1994)