Amikor a rémálom nem is álom

Kicsit visszautalva az előző cikkre, pontosabban a háború mentálisan sérült áldozataira, most egy olyan játékfilmről írok, amely a veterándrámák között is unikumnak számít témájával, műfajilag pedig nemcsak lélektani történet, hanem erős thriller is, sőt egyesek szerint inkább horror.

Jacob Singer postásként dolgozik New Yorkban. Háborús emlékei, legkisebb fia halála, illetve válása nagyon megviselték, ráadásul egyre többször zavarják meg látomások, rémálmok, egy utcai támadás, de még az őt kezelő pszichiáter is meghal, méghozzá gyanús körülmények között. Egy régi bajtársa megkeresi, aki hasonló dolgokat él meg. A szálak visszavezetnek háborús élményeikhez…

A film forgatókönyvírója, Bruce Joel Rubin komolyan érdeklődött a testen túli világ iránt (nem véletlen, hogy a nagy sikerű Ghost szkriptje is az ő nevéhez fűződik). A forgatókönyv írását 1980-ban kezdte, egy olyan rémálom után, amelyben a New York-i metró “alvilágában” ragadt. A film második jelenete ebből táplálkozik, megadva az alaphangot egy olyan szürreális történethez, amelyben a főhős mintha végig az élet és a halál, néha pedig a valóság és az álom között lebegne, a két világ pedig mintha állandóan össze akarna keveredni. Hogy mire föl ez a bizarr létállapot, csak a film végén derül ki. Nem is taglalom tovább a mondanivalót, mert nem szeretnék túl sokat elárulni belőle. 

Rubin éveken át házalt a forgatókönyvvel, de hiába, márpedig mindenképp egy komoly stúdiónak akarta eladni, nem pedig egy kis költségvetésű horrorfilmeket gyártó névtelen alkotóműhelynek. A szerencse végül mellé szegődött, mert egy neves filmmagazinban megemlítették a tíz legjobb, még el nem készült szkript között. Ekkor már egyes rendezők, például Ridley Scott és Sidney Lumet is érdeklődtek, de nagynevű stúdió még mindig sehol. Aztán Wes Craven Deadly Friend című, 1986-os filmjének sikere után végre zöld utat kapott a projekt a Paramountnál – hogy aztán mégis visszatáncoljanak a döntéshozók. Így került a film 1988-ban az akkor nagyon aktív Carolcóhoz (akik többek között a Rambo-szériát és a Vörös zsarut is készítették), ahol Rubin mellett felkérték producernek Andy Vajnát, Alan Marshallt és Mario Kassart. A rendező Adrian Lyne (a Flashdance és a Tisztességtelen ajánlat direktora) lett.

A szereplőket illetően a Carolco befutott neveket akart, így olyan színészek és színésznők is szóba kerültek, mint Richard Gere, Dustin Hoffman, Al Pacino, Demi Moore, Andie McDowell vagy Madonna. Végül mégis Tim Robbinst és Elizabeth Penát választották. Érdekesség még, hogy Macaulay Culkin is látható benne, bár az ő nevét érdekes módon lehagyták a stáblistáról. Szerepeltetése azért is szót érdemel, mert nagyjából ugyanekkor készült a Reszkessetek, betörők! első része, és ahhoz képest jóval fiatalabbnak, törékenyebbnek tűnik ebben a filmben, szerepének jellege pedig – mondanom sem kell – egészen más. Egy másik gyerekszereplő pedig Bryan Larkin, aki ekkortájt a Született július negyedikénben játszotta el a fiatal Ron Kovicot. Danny Aiello is említést érdemel az őrangyalszerű csontkovács szerepében. S bár a mű csak néhány rövid háborús jelenetet tartalmaz, egy katonai szakértőt is felkértek, és ez megint csak Dale Dye százados volt (akit A szakasztól vagy A háború áldozataitól eltérően itt nem láthatunk a képsorokon). 

A vietnámi snitteket Puerto Ricóban vették fel, míg a nagyvárosi jeleneteket New Yorkban és környékén. A fényképezésért Jeffrey Kimball és csapata felelt (az ő neve a Top Gun, a Vad vágyak, a Mission: Impossible 2. vagy a Feláldozhatók stáblistáján is felbukkant). Érdekes, hogy az összes effektfelvételt helyben, kamerával oldották meg, és utólag legfeljebb a lejátszási sebességgel játszottak. Kimball egyébként bevallotta, hogy a film álomjeleneteinek megvalósításánál Francis Bacon, a 20. századi ír festő képeinek hangulatát igyekezett visszaadni. A forgatókönyvírót a látványilvág kapcsán ezzel szemben két fotográfus, Diane Arbus és Joel-Peter Witkin, illetve az Alien-filmek révén világhírűvé vált H. R. Giger képei ihlették meg. A vizualitás valóban erősre sikerült, de ez nem egyszerűen technikai kérdés, hiszen a történetet absztrakt módon alátámasztó képi vagy egyéb utalások is ott figyelnek. Ez utóbbiakat mondjuk inkább a második-harmadik megnézésre fogjuk csak kiszúrni. (Itt van például az Y alakú sínelágazás a már említett metrós jelenetben; a főhős a két sínpár között ugrál, hogy elkerülje a felé száguldó szerelvényt, valójában azonban a két út közötti választás nehézségére, vagy a két létállapot között tartózkodásra utalnak ezzel.) A hangulathoz egyébként Maurice Jarre filmzenéje is nagyban hozzátesz. 

A filmet a tesztvetítések tanulságai nyomán végül 20 perccel megnyírbálták (főleg a végén maradtak ki sokkoló jelenetek), és ezután, 1990 novemberében került az amerikai mozikba. Bár a nyitóhétvégén nagyon szépen teljesített, a nézői érdeklődés gyorsan visszaesett, így az észak-amerikai bevétel csak bő 26 millió dollárt tett ki, ami a 25 milliós költségvetés mellett nem volt túl izmos. Ugyanakkor hosszú távon maradandó és többször hivatkozott alkotásnak bizonyult, nem is annyira a vietnámi témában, mint inkább a horror-thriller műfajban, ahol számos toplistán felbukkan a címe. A kritikusok elismerik erényeit, még ha nem is tartják tökéletesnek, a későbbi évtizedek horror-thriller-rajongói pedig láthatóan felfedezték maguknak. Más művek kapcsán is hatott, egy példa erre a Silent Hill-franchise. Christopher Nolan rendezőt pedig a benne látható absztrakt képi világ inspirálta a 2023-as Oppenheimer készítésénél. A filmnek egyébként készült egy feldolgozása 2019-ben, méghozzá azonos címmel, David M. Rosenthal rendezésében, immár az iraki háború apropóján, de hatalmasat bukott.  

A Jákob lajtorjája DVD-n, később BD-lemezen is elérhető volt, utóbbira kimaradt kijelenetek, audiókommentár és kisfilm is kerültek. Az érdeklődők a Videán is megtalálják a szinkronos változatot. Mindenkinek ajánlom, akit nem rémít el egy sötét lélektani dráma, és hajlandó a viszonylag lassú tempójú történeten a végén elgondolkozni. Az a fajta film, ami után, ha hagyjuk, hogy megérintsen, talán picit jobban értékeljük saját életünket és szeretteinket. 

Jákob lajtorjája (Jacob’s Ladder)
Tristar 1990, 113 perc
Rendező: Adrian Lyne
Főszereplők: Tim Robbins, Elizabeth Pena
Zene: Maurice Jarre