A korai évektől a Market Time-hadműveletig

Bár a vietnami konfliktus történetében különösen hangsúlyos a dzsungelháború vagy a VDK felett zajló légi harcok, nem szabad elfelejtenünk, hogy a vizeken is folyt a küzdelem. A Dél-kínai-tenger vagy a Mekong-delta akkoriban nemcsak az életet jelentő halászat és a rizstermelés, illetve a kereskedelem, hanem súlyos harcok színtere is volt.

Amerikai WPB őrhajó a Dél-kínai-tengeren

Így volt ez már az indokínai háború idején is, mikor a francia erők többször kénytelenek voltak kihasználni a vízi szállítást, részben, mert az úthálózat szegényes volt, és a Viet Minh erői gyakran rajtaütöttek az utánpótlást szállító hadoszlopokon. Mivel csak igen kis számban állt rendelkezésükre helikopter, nem egyszer a folyami erőkre maradt a csapat- és hadianyag-szállítás, illetve többször is ők siettek szorongatott bajtársaik segítségére, például 1951 márciusában Mao Khe mellett. A hivatalos nevén Távol-keleti Tengerészeti Dandáron belül ezért létrehozták a tengerészeti támadószázadokat (franciául “divisions navales d’assaut”, röviden “dinassauts”), melyek egyenként 12-20 hajóból álltak. Ezek második világháborús brit vagy amerikai rohamcsónakok voltak (LCM, LCVP, LCT, stb.), melyeket igény szerint átalakítottak (például páncéloztak vagy fegyverzetüket bővítették), de francia, japán és helyi gyártású hajókat is használtak. A csapatszállításon és a járőrözésen túl tűztámogatást is végeztek, illetve a parancsnoki hajók vezetési pontként szolgáltak. A századokat már a konfliktus első hónapjaiban bevetették és nemcsak a Mekong-deltában, illetve a déli vidékeken, hanem északon, a Vörös- és a Fekete-folyón is. A koncepció működőképes volt – a franciák kevés sikereinek egyike Indokínában. Flottájuk nagyobb hajói – rombolók, cirkálók és repülőgép-hordozók – a tengerpart mentén pedig ugyanúgy hozzájárultak a harctevékenységhez, mint később az amerikaiak: lövegeikkel és repülőgépeikkel tűztámogatást végeztek, de a felderítésben vagy a megfigyelésben is részt vettek.

Képek a francia tengerészeti alakulatok indokínai tevékenységéről

A dél-vietnami flotta francia kezdeményezésre született meg az indokínai háború alatt. 1951-ben vette kezdetét egy négyéves fejlesztési terv, mely többféle tengerészeti alakulat felállítását irányozta elő, de a gyakorlatban eleinte nem sok minden történt. Csak két évvel később jöttek létre az első támadószázadok, melyek már vietnami legénységgel, vietnami zászló alatt, de francia tisztek vezetésével működtek. A fegyvernem végül 1955 júliusában önállósodott, egy évvel később pedig a déli kormányzatnak asszisztáló francia katonai misszió távozott az országból. Ekkorra az amerikai tanácsadók már jelen voltak délen. A helyi flotta ezekben az években durván 2000 főt és bő 200 vízi járművet számlált, de már ekkor nyilvánvaló volt, hogy a fejlesztés elkerülhetetlen.

Amerikai tanácsadók dél-vietnami tengerészekkel

Az újonnan létrehozott Vietnami Köztársaságban nyugtalanság uralkodott és Diem elnök belső ellenfeleivel volt elfoglalva: a déli erők súlyos harcokat vívtak a kormány ellen lázadó Cao Dai és Hoa Hao szektákkal vagy a Binh Xuyen nevű maffiával, a küzdelemben pedig a flottaerők is részt vettek (többek között a hírhedt és később is említésre kerülő Rung Sat-mocsárban, illetve a Nádas-síkságon), méghozzá az amerikai tanácsadók szerint igen figyelemreméltó eredménnyel. Ahogy a Vietkong tevékenysége fokozódott, kombinált műveletekre is sor került a Mekong-deltában, ahol a tengerészet hajói szállították harcba a hadsereg gyalogságát. Többször is sikerrel jártak, bár a flotta és a szárazföldiek együttműködése nem ment zökkenőmentesen.

Néhány típus a dél-vietnami flotta hajói közül

Kennedy elnök közben egyre növelte a déli országrésznek nyújtott katonai támogatást. 1961 áprilisában utasítást adott a vietnami flotta amerikaiak által vezetett kiképzésére, a partközeli és a folyami vizek ellenőrzésének szükségessége pedig már ekkor többször napirendre került. Mind Maxwell Taylor tábornok, elnöki tanácsadó, mind Rusk külügyminiszter és McNamara hadügyminiszter hangsúlyozta, Kennedy pedig – egykori tengerészként – ugyanúgy átlátta a tengerészeti támogatás fontosságát. Célirányosan három formáció jött létre ekkoriban a dél-vietnami flottaerőkön belül.

• A dzsunka flotta 28 támaszponttal és majdnem 650 hajóval rendelkezett. Ezek egy része vitorlás volt, egy részük viszont motorral is el volt látva. Partközelben és a folyótorkolatokban járőröztek, elsősorban a hajóforgalmat ellenőrizték. Legénységük nem viselt egyenruhát, sőt, eleinte nem is tartoztak a tengerészet kötelekébe – a beolvasztásra csak később került sor –, tisztjeik viszont természetesen a flotta tagjai voltak.
• A folyami flotta a folyókon működött és eredetileg a csapatszállítást végezte volna, ám a fokozódó amerikai támogatás (ideértve a helikopteres szállítást) miatt a korai években a helyi parancsnokok inkább hadianyag-szállításra használták. 1964-től, az amerikai tanácsadók aktívabb fellépése folytán kapott nagyobb hangsúlyt ismét a járőrözés és a támadó műveletek. Hét folyami támadó csoport alkotta, durván 150 hajóval.
• A tengeri flotta a nagyobb hajókat tömörítette és a part menti tevékenység tartozott hozzájuk, ideértve az északról érkező utánpótlás akadályozása. ‘65-ben két nagyobb támaszponttal, öt műveleti körzettel és 48 vízi járművel rendelkeztek.

1965-ig tehát jelentősen bővült a dél-vietnami haditengerészet; létszámuk nyolcezer főre nőtt és ekkoriban már több száz amerikai tanácsadó tevékenykedett náluk. Utóbbiak eredményessége változó volt. Nem mindegyikük találta meg a közös hangot a felette szolgáló helyi tisztekkel, ráadásul a legénység is sokszor falusi emberekből állt, akik számára a gépesítettség egyelőre teljesen új volt. Az egy éves szolgálati idő sem segített, mivel a vietnamiak sokszor érezték úgy, hogy nincs értelme vesződni az átmenetileg hozzájuk beosztott tanácsadókkal, akik tizenkét hónap múltán hazatérnek, míg nekik ott kell maradniuk és folytatniuk a harcot. Egyes amerikaiak türelmetlensége és a helyi kultúra ismeretének hiánya csak rontott a helyzeten. A vietnami flotta – és úgy általában a déli erők – harci szelleme és elkötelezettsége ráadásul mélyponton volt: a mindent átható korrupció, az egymást váltó kormányzatok vagy az egyszerű matrózok és katonák létbizonytalansága éppen a legkritikusabb pillanatban gyengítette az országot.

A dzsunka flotta egyik hajója járőrben

Eközben persze az észak-vietnami vezetés sem ült ölbe tett kézzel. Diem bukása és a déli rezsim gyengesége 1964-re meggyőzte Hanoit arról, hogy eljött a forradalmi háború ideje. Amellett, hogy előkészítették a Vietnami Néphadsereg beszivárgását, fontos volt, hogy a Vietkong hadfelszerelését is fokozatosan standardizálják, ehhez pedig növelni kellett a délre irányuló utánpótlást mind a szárazföldön, mind a tengeren. Mivel ekkortájt a Ho Si Minh-ösvény még nem volt az a nagy forgalmú úthálózat, ami pár esztendővel később, részben tengeri úton oldották meg a kérdést. A tengeri szállítás egyébként már 1959-ben megindult, akkor a 603. tengeri zászlóalj vett benne részt, melyet két évvel később átneveztek 759. szállító csoportra, majd újabb két évvel később 125. tengerészeti szállító csoportra. Támaszpontot építettek ki az Észak-Vietnam déli részén fekvő Quang Binh tartományban, a Gianh folyón, sőt egy titkos rádióállomást is létesítettek a Hai Van-hágónál, hogy a hajók navigációját segítő jeleket sugározzanak. Az első akciók nemigen jártak sikerrel, ám értékes tapasztalatokat szereztek, illetve kidolgozásra kerültek a hosszú távon használható tengeri útvonalak is.

Az észak-vietnami haditengerészet is fejlődött és bővült ezekben az esztendőkben. 1964-ben még így is csak körülbelül 100 hajóval rendelkeztek (köztük torpedónadászokkal, szállító- és járőrhajókkal). Elsődleges feladatuk a partvédelmi tevékenység és a délre irányuló utánpótlás biztosítása volt. 1961 elejétől a hanoi politbüro utasítására a szállítás egy részét a délről induló hajók végezték. Eredményességükről nehéz nyilatkozni, ugyanis a Vietnami Néphadsereg hivatalos történetírása sajnos elég szemelvényesen kezeli a vonatkozó adatokat. Annyit említenek, hogy tizenkét hónap alatt, 1962 végétől a következő év végéig 25 hajórakományt, benne 1430 tonna fegyverzetet juttattak el azokra a déli területekre (hivatalosan a 7., 8. és 9. katonai körzetbe), amelyeket a a Ho Si Minh-ösvényről nehéz lett volna elérni. 1964-ben már 88 rakomány jutott célba, ami több, mint 4000 tonna fegyverzetet jelentett, de érkeztek velük északi káderek is. Ez volt az az időszak, amikor a déli gerillahaderő létszáma jelentősen megnőtt, fegyverzete pedig érezhetően modernizálódott. 

Dél-vietnami tengerészek a civil hajóforgalmat ellenőrzik

A saigoni kormányzat állásfoglalása szerint a dél-vietnami flotta hajói szüntelenül ellenőrizték a vízi forgalmat, ehhez képest meglepően kevés gerillát fogtak el a megállított járművek átkutatása során, ezért egyelőre nem sok bizonyíték volt az északiak utánpótlási tevékenységére. A helyzet azonban nemsokára megváltozott. 1965. március 3-án egy amerikai helikopter a Vung Ro-öböl felett járőrözött, amikor pilótája kiszúrt egy apró szigetecskét, amely furamód mozgott… Közelebbről is szemügyre véve kisült, hogy egy alaposan álcázott szállítóhajóról van szó. Az idevezényelt dél-vietnami erők vonakodtak partra szállni, mondván, ez a vidék a Vietkong egyik erőssége, így a flottára maradt a feladat. A part felé tartó hajókat viszont heves tűz verte vissza, így légi és tüzérségi csapások következtek. Mikor két nappal később végre átfésülhették a partvonalat, a felfedezett raktárakban jelentős mennyiségű fegyverzetet és felszerelést találtak (többek között 1000 kézigránátot, 500 páncéltörő gránátot, illetve 3600 puskát és géppisztolyt), bár a gerillák az itt tárolt hadianyag egy részét addigra elszállították. A holmik között akadt szovjet, kínai, észak-vietnami, csehszlovák és kelet-német eredetű is. Számos Hanoiból származó dokumentum, fényképek, igazolványok kerültek a támadók kezére. Az említett jármű egyébként egy 40 méter hosszú, 100 tonnás, kínai gyártmányú halászhajó volt, melyet Haiphongból indítottak útjára. Mindez egyértelműen bizonyította, hogy északról jelentős mennyiségű utánpótlás érkezik a Dél-kínai-tengeren át. Az incidens viszont azt is aláhúzta, hogy a dél-vietnami tengerészet tisztjeinek hozzáállása nem elég agresszív ennek elhárításra, ami csak növeli a Vietkong előnyét. Mivel ekkortájt már folytak a VDK elleni légi csapások és nemsokára az első amerikai harcoló alakulatok is megérkeztek, egy saigoni konferencián felvetődött az ötlet, hogy flottájuk a vízi műveletekbe is bekapcsolódhatna.

Elfogott, utánpótlást szállító észak-vietnami halászhajó

Így is történt. A Market Place, későbbi nevén Market Time-művelet keretében a part menti hajóforgalom ellenőrzése lett a dél-vietnami és amerikai tengerészeti egységek feladata. Parti megfigyelő központokat hoztak létre Da Nangban, Qui Nhonban, Nha Trangban, Vung Tauban és An Thoiban. Maga a művelet három részből állt. Először is amerikai P-3A Orion, P-5 Marlin és P-2V Neptune repülőgépek járőröztek a Tonkini-öböl és a Thai-öböl felett, hogy a gyanús hajók helyzetét jelezzék a flottaegységeknek; másodszor a parttól számított 65 kilométeres sávban a tengerészet hajói (ideértve rombolókat is) őrjáratoztak, melyek legénysége a forgalmat ellenőrizte; harmadszor, már a folyami vizeken, de még közel a tengerparthoz a dél-vietnami és amerikai járőrhajók léphettek akcióba. Ez a feladat ‘65 júliusától részben a dél-vietnamiak dzsunkáira, részben az amerikai 115. különítményre (Task Force 115), más néven a Part menti Megfigyelő Flottillára (Coastal Surveillance Force) várt, mely durván 130 hajóval működött.

Az amerikai parti őrség WPB őrhajója

Érdemes megemlíteni, hogy az amerikai flottát meglehetősen készületlenül érte a dél-vietnami vízi műveletekben való részvétel. A hagyományos tengerészeti szerepkörben természetesen közreműködtek – ilyen volt a Da Nang-i partraszállás, a Starlite-hadművelet, vagy hasonló partraszálló akciók, például a demilitarizált övezet környékén, de a nagyobb hadihajók lövegei szükség esetén tűztámogatást is nyújtottak, továbbá a nagyobb kikötők védelmében is részt vettek, a Stable Door-művelet keretében –, ugyanakkor a háború kezdetén alig rendelkeztek olyan kis méretű járőrhajókkal, melyek ideálisak lettek volna a partközeli vizeken, illetve a folyókon. Ráadásul egyelőre a hivatalos kiképzési doktrína is hiányzott, mert bár az amerikai haderők többször is vettek részt hasonló küzdelemben a történelem folyamán – például a függetlenségi háborúban, a mexikói háborúban, az őslakosok ellen vívott floridai harcokban vagy épp a polgárháború idején – folyamatos szükség soha nem volt ilyen jellegű taktikára és eszközökre. Az új helyzetre azonban a haditengerészet gyorsan reagált, többek között célirányos kiképzési modul kialakításával, illetve új hajótípusok megrendelésével és régebbi modellek átépítésével (lásd egy későbbi cikkben). Mindebben a parti őrség nemcsak segítségükre volt, hanem később részt is vett a tulajdonképpeni hadműveletekben. 

Átszállásra készülő amerikai tengerészek

A part menti bevetések során a járőrök 24 órás műszakokban dolgoztak. A munka egyhangú volt, így a tengerészek nagy része könnyen letargiába süllyedt. A víz közelsége sem segített, mert a fürdéstől sokan ódzkodtak a helyi élővilág képviselői, például a tengerikígyók miatt. A viharok és a feltartóztatott hajók átkutatása persze mindig magában hordoztak némi izgalmat, jobban mondva veszélyt. Ez utóbbi esetekben egy kis létszámú csoport szállt át, akik kézifegyvert, fémdetektort, fémrudat, illetve néha póznákra erősített, lámpával ellátott tükröket vittek magukkal, hogy a raktér nehezen elérhető sarkait is ellenőrizhessék. A nagyobb mennyiségű rakomány teljes átnézése sokszor fizikailag lehetetlen volt, nem beszélve az olyan apró kellemetlenségekről, ha mondjuk épp halszállítmányról volt szó...

A bal szélen látható a fedélzetre beosztott dél-vietnami rendőr,
aki tolmácsként szolgált

Mivel naponta több tízezer hajó járta a part menti vizeket, képtelenség lett volna mindet átkutatni. A tengerészek esetlegesen vagy megérzéseikre, illetve tapasztalataikra hagyatkozva választották ki az ellenőrizendő járműveket. Egyszerű szemlénél mindössze szemrevételezték a bárkát, továbbá átnézték a fedélzeten tartózkodók papírjait (ez utóbbinál az amerikai őrhajókra beosztott vietnami tengerészek vagy rendőrök asszisztáltak); átszállás esetén viszont átkutattak mindent. Az utasok ezt természetesen nehezményezték, ezért egyes matrózok ilyenkor apró kedvességekkel (szappannal, cukorkával, fejadaggal vagy műszaki segítséggel) próbálták őket felvidítani, ami vagy működött, vagy nem. Arra is volt példa, hogy a monszunt kísérő viharok nyomán délre sodródott kínai hajók legénységét és utasait mentették meg, akiket aztán bonyolult diplomáciai úton, de hazajuttattak. Az ellenőrzés és az elfogás mellett időnként menteni hívták őket süllyedő hajókhoz vagy lelőtt repülőgépekhez, máskor tűztámogatást nyújtottak (például lerohant támaszpontoknak). Nagy általánosságban komolyabb önállóságot élveztek ezek a tengerészek, mint a folyókon működő bajtársaik és összességében kevesebb, jobban behatárolható veszély lesett rájuk.

Újabb ellenőrzés

Így is állandóan résen kellett lenniük és biztonsági okokból a járőrözés sosem ugyanazt a mintát követte. A gerillák viszont figyeltek és ha tehették, visszavágtak. Egy ízben a part közelében kikötött kis tutaj árbócára vietkong zászlót kötöttek. A közelben elhaladó őrhajó legénysége észlelte és a kapitány úgy gondolta, begyűjti a szuvenírt. Óvatosan közelítettek, még néhány gránátot is odadobtak, hogy az esetleges álcázott csapdákat kivédjék, de miután semmi nem történt, odaálltak és az egyik matróz levágta a lobogót. A parti bozót takarásában azonban egy partizán várakozott, kezében távirányító: ahogy működésbe hozta a tutaj mellett elhelyezett robbanószerkezetet, a detonáció széthasította az őrhajót. A legénység egy része odaveszett, másik része súlyosan megsebesült…

Az észak-vietnami utánpótlást szállító hajók nagy általánosságban két csoportba estek: a hagyományos dzsunkák közvetlenül a part mellett is haladhattak, mivel kevésbé voltak feltűnők, míg a nagyobb halászhajók jellemzően a partvonaltól távolabb maradtak és akár napokat is vártak a megfelelő alkalomra, hogy megközelíthessék a majdani kirakodási helyszínt. Természetesen fel voltak fegyverezve (például kézifegyverekkel, géppuskákkal vagy akár hátrasiklás nélküli lövegekkel), ennek ellenére veszélyhelyzetben, ha tehették, inkább menekülőre fogták vagy kifuttatták a járművet a partra és az ottani növényzet fedezékéből tüzeltek az őrhajókra. Ha ez éjszaka történt, akkor a sötétség leple alatt a szállítmány kirakására is sort kerítettek, kivéve persze, ha az őrhajók nehézfegyvereikkel tüzet nyitottak rájuk, mert akkor a bárkájukból nem sok maradt.

Amerikai őrhajó és egy füstölgő, megfeneklett észak-vietnami bárka
Ba Dong mellett

A járőrtevékenység éjszaka is folyt és a radarkészülék ilyenkor különösen jól jött. 1965. szeptember 19-én a parti őrség Point Marone nevű WPB őrhajója Vietnam délnyugati csücskénél, a kambodzsai határtól nem messze egy dzsunkát észlelt. A 12 méteres hajót üldözőbe is vették, megállásra szólították fel, de eredmény nélkül. A két figyelmeztető lövést kézifegyvertűzzel, illetve aknák ledobásával viszonozták a menekülő bárkáról. A fellőtt világítólövedékek fényében az őrhajó géppuskái viszont megbénították a dzsunkát és egy kivételével megölték a legénység tagjait is. A WPB igyekezett a zsákmányt hazavontatni, de annyira átlyuggatták, hogy menet közben elsüllyedt. Másnap ezért egy másik hajó érkezett, kiemelték, elvontatták An Thoiba, ahol átkutatták: a fedélzeten lőszert, puskákat, gránátokat, pénzt, illetve dokumentumokat találtak.

Az amerikai tűzerő és légi fölény azonban néha megbosszulta önmagát… 1966. augusztus 11-én, a demilitarizált övezet közelében húzódó partvonal mellett járőrözött a Point Welcome őrhajó. A légierő egyik előretolt légi irányítója felettük repült el és jelzőrakétákkal világította be a területet, melyeket normális esetben célmegjelölésre használnak. A kapitány rosszat sejtve teljes kivilágítást rendelt el, hogy elejét vegye a félreértéseknek, de hiába: rövidesen egy B-57-es bombázó és két F-4C vadászgép csapott le a levegőből. Első sortüzük végzett a hídon tartózkodókkal, ideértve a kapitányt is, ráadásul mind a világítást, mind a rádiósközpontot tönkretette. A rangidős tiszt teljes sebességre kapcsolt és heves manőverezésbe kezdett, de a repülők újra és újra visszatértek. Egy óráig tartott a kétségbeesett fogócska, közben a fedélzeten mindenki meghalt vagy megsebesült, ideértve Tim Page-et, a vietnami háború egyik legnevesebb tudósítóját. A túlélők végső kétségbeesésükben párosával a vízbe vetették magukat és elkezdtek a part felé úszni, ahonnan viszont kézifegyver- és aknavetőtűz zúdult rájuk, ezúttal valószínűleg az igazi ellenség részéről. Végül az odairányított amerikai és dél-vietnami hajók mentették ki őket...

Pillanatkép a nyugalmasabb órákról

A pihenőre rendelt matrózok a nagyobb hajók fedélzetén, illetve az eleinte kezdetleges parti táborokban kapcsolódhattak ki. Ez utóbbiak felépítésével volt elég munkájuk, ahogy saját járműveik karbantartásával is. A gerillák támadásai vagy szabotázsakciói pedig állandó éberséget követeltek meg tőlük a szárazföldön is.

A Market Time sikeresen járult hozzá az észak-vietnami vízi utánpótlás akadályozásához. Természetesen képtelenség pontosan felmérni az eredményeket, hiszen kizárólag az elfogott vízi járművek számából lehet kiindulni, viszont nem tudni, hogy mennyi csusszant át az őrhajók vonalán. Az viszont tény, hogy Hanoi 1966-tól kénytelen volt a tengeri utánpótlást másfelé irányítani: hajóik ezután kambodzsai kikötőkben rakodtak ki és a hadianyagot a Mekong vizén, esetleg a kambodzsai partvonal felől juttatták át vietnami területre. A hivatalos amerikai történetírás szerint ‘66 előtt az útnak indított hadianyag háromnegyede érkezett a tengeren, utána már csak egytizede.

A következő részben belekezdünk a folyami hadviselés történetébe.

A cikksorozathoz használt források:
• A vietnami háború napról napra (írta: Leo J. Daugherty; Hajja és Fiai Kiadó 2003)
• Backtracking in Brown Water (írta: Roland E. Kidder; iUniverse 2014)
• Brown Water, Black Berets: Coastal and Riverine Warfare in Vietnam (írta: Thomas J. Cutler; Bluejacket Books 2000)
• Co Van My – A Naval Adviser's Story (cikk a Vietnam Magazine 2003. augusztusi számából; írta John Cantzon Foster kapitány)
• Nam: The Vietnam Experience (szerkesztette: Jonathan Reed, Tim Page, Dr. John Pimlott; Orbis Publishing Limited, London 1988)
• Mekong First Light (írta: Joseph W. Callaway; Ballantine Books 2004)
• Mekong Mud Dogs: The Story of Sgt. Ed Eaton (írta: Ed Eaton; magánkiadás 2014)
• Riverine: A Pictorial History of the Brown Water War in VIetnam (írta: Jim Mesko; Squadron/Signal Publications, 1985)
• The Vietnam War – The Illustrated History of The Conflict in Southeast Asia (szerk: Ray Bonds; Salamander 1980)
• Uniforms of the Indo-China and Vietnam Wars (írta: Leroy Thompson; Blandford Press 1984)
• Victory in Vietnam – The Official History of the People's Army of Vietnam, 1954-1975 (a Vietnami Hadtörténeti Intézet kiadványa; University Press of Kansas 2015)
• Vietnam – The Decisive Battles (írta: John Pimlott; Guild Publishing 1990)
• Vietnam Ironclads – A Pictorial History of US Navy River Assault Craft 1966–1970 (írta: John M. Carrico; WRM Graphics 1995)
• Vietnam Riverine Craft 1962–75 (írta Gordon L. Rottman; Osprey 2008)
• Waterborne Warriors – US Army Riverine Craft in Vietnam (írta: John M. Carrico; Brown Water Enterprises 2011)
• www.navsource.org
• www.warboats.org