Megkezdődik Khe Sanh ostroma

Khe Sanh nevét a demilitarizált övezetben dúló harcok kapcsán már említettem: Dél-Vietnam legészakibb sarkában ez volt az utolsó amerikai támaszpont, nem messze a 9. számú főúttól, az északi határzónától 25 kilométerre délre és a laoszi határtól 16 kilométerre keletre. A fennsíkra telepített támaszpontot eredetileg a franciák építették az indokínai háború idején, 1962-től aztán az amerikai Különleges Erők katonái állomásoztak itt, majd miután ők Lang Vei falucskába települtek át (pár kilométerre délnyugatra), a tengerészgyalogság vette birtokba. Mivel Khe Sanh közel feküdt a Ho Si Minh-ösvény egyik utánpótlási vonalához, az itteni alakulatok figyelemmel kísérhették az ellenséges csapatmozgásokat, akadályozhatták a beszivárgást és a bázis ugródeszkául szolgált a határon keresztül indított titkos akciók számára.

Nyugodt reggel a Khe Sanh-i bázis peremsávján

A zöldsapkásoknak annak idején nem kellett törődniük a támaszpont védelmével; a környéken megforduló észak-vietnami erők elkerülték a fennsíkot, legfeljebb egy-egy aknavető-támadást kezdeményeztek. ’67 áprilisában és májusában azonban heves összecsapásokra került sor a vidéken, melyeket utóbb „dombcsaták” néven emlegettek. Ezek során az amerikaiak elfoglalták azokat a Khe Sanh-t övező magaslatokat, melyek a bázis védelme (vagy épp ostrom alá vétele) szempontjából döntő fontosságúak voltak. A bázis kifutópályáját továbbfejlesztették, továbbá jó pár védművet és ütegállást kiépítettek.

A demilitarizált övezet térképe

Decemberben aztán a Különleges Erők és a tengerészgyalogság felderítői jelentették, hogy észak-vietnami csapatok kelnek át a laoszi határon, de nem nyomulnak tovább: ez azt jelentette, hogy a VNH növeli erejét a körzetben. A légierő által telepített szenzorok pedig a Ho Si Minh-ösvény közeli útvonalainak megduzzadt forgalmát jelezték. Válaszul a 26. tengerészgyalogos ezred mindhárom zászlóalját ideirányították, míg a járőrtevékenységet fokozták és további állásokat hoztak létre az 558. és a 861.A dombon, valamint a 861. dombtól keletre és északnyugatra. (A nevek az adott magaslat méterben megadott magasságát jelölik.)

A környező magaslatokért súlyos harcok folytak '67-ben

1968 januárjában David E. Lownds tengerészgyalogos ezredes parancsnoksága alatt több mint 6000 fő, hat M-48 harckocsi, tíz Ontos páncélozott jármű, négy Duster légvédelmi lövészpáncélos, tizennyolc 105 milliméteres tarack és hat 155 milliméteres löveg állomásozott a támaszponton. Ezenkívül a védők számíthattak a Rockpile és a Camp Caroll tűztámogató bázisok 175 milliméteres lövegeire is.

A támaszpont térképe. A fennsík körülbelül 450 méteres tengerszint feletti magasságban feküdt. A bázis nagyjából 2300 méter hosszú volt és átlagosan 350 méter széles, területe 5,2 négyzetkilométer. A felszállópálya alig száz méterre futott az északi peremsávtól és durván 140 méterrel kinyúlt a támaszpont területéről. 

Egyre több jel utalt a küszöbön álló ostromra. Január 2-án öt felderítést végző, amerikai egyenruhát viselő észak-vietnami katonát lőttek le a bázis peremsávja mellett. Mint kiderült, köztük volt egy ezredparancsnok is, a másik négy pedig a segédtisztjei voltak. A hónap közepén az észak-vietnami tüzérség egy-egy gránátja csapódott be a támaszponton: céljuk még nem a tényleges károkozás volt – egyszerűen csak belőtték a lövegeiket. Január 17-én és 19-én a VNH egységei rajtaütöttek a 26/3. tengerészgyalogos zászlóalj I századán a 881.É (északi) domb közelében, és elfoglalták a dombtetőn kiépített állásokat. A század parancsnoka, William Dabney százados 20-án hajnalban három szakasszal visszavette a magaslatot, de súlyos veszteségeket szenvedett, ezért erősítést kért. Lownds ezredes azonban ezt elutasította és visszarendelte a tengerészgyalogosokat a 881.D dombra.

Khe Sanh közvetlen környéke

Az ezredes ugyanis akkor már jobban átlátta a helyzetet… Egy észak-vietnami dezertőr, bizonyos La Thanh Tonc hadnagy jóvoltából január 20-án délután már ismerte a támadás tervét: az észak-vietnami erők aznap éjjel lerohanják a dombokon és a fennsíkon álló támaszpontokat, majd siker esetén továbbnyomulnak Quang Tri és Hué elfoglalására. A bázis ellen vonuló alakulatok a 325.C és a 304. hadosztály (előbbi az ’67-es dombcsatákban, utóbbi a Dien Bien Phu-i ostrom során szerzett hírnevet) voltak, de a közelben, valamivel keletebbre készülődött a 320. és a 324.B is. Előbbieket öt tüzér-, három légvédelmi tüzér-, illetve egy műszaki ezred, továbbá híradó, gyalogos és egyéb alakulatok egészítették ki; teljes létszámuk 15 ezer és 20 ezer fő közé tehető. A körzetben állomásozó VNH-erők főparancsnoka Tran Quy Hai vezérőrnagy volt, a hadsereg vezérkarának főnökhelyettese, a francia háború veteránja. Lownds eleinte kétkedett, de végül hitelt adott a dezertőr minden részletre kiterjedő vallomásának, ahogy felettesei is. Ez volt a szerencséjük...

Légi felvétel a támaszpontról

Úgy tűnt, Westmoreland tábornok gyanúja hamarosan beigazolódik arról, hogy az ellenség megkísérli Khe Sanh bevételét. Nem egyszerűen csak számított erre az ütközetre – egyenesen vágyott rá. Csakúgy, mint a súlyos határmenti csaták, ez a kísérlet is megadta neki a lehetőséget, hogy olyan helyszínen csaphasson le az ellenségre, ahol bevetheti ellene félelmetes tűzerejét. Ahogy Robert Pisor is írja, Westmoreland az 1968-at, a Majom évét „a Kalapács évének szánta. Khe Sanh lesz az üllő hozzá.” A csata előtt a Dien Bien Phu-i ostrom részletes elemzését kérte – ez volt a franciák egyik végső veresége 1954-ben –, továbbá utasította történészét, Reamer Argo ezredest, hogy tanulmányozza a történelmi jelentőségű ostromok történetét, hogy a lehetséges ellenséges eljárásokat megtalálja. A tábornok ezenfelül konzultált Paul Vanuxem francia tábornokkal, az indokínai háború veteránjával. Parancsot adott továbbá, hogy az 1. lovassági hadosztály 3. dandára és a 101. légidesztant-hadosztály 2. dandára települjön át Quang Tri és Thua Thien tartományokba. Utasítására Momyer tábornok közben előkészítette a légi és tüzérségi bombázás koordinált tervét, mely a demilitarizált övezetben már alkalmazott SLAM-módszer mintájára készült. Csak kevesen tudták, hogy Westmoreland kész akár atomfegyvert is bevetni Khe Sanh védelmében. Úgy vélte, a nagyrészt lakatlan területen a civil áldozatok száma elenyésző lenne. Biztos volt abban, hogy taktikai atomfegyverek használata legalább annyira meggyőző volna, mint amilyen a két Japánra ledobott atombomba volt 1945-ben. Így hát szakértők kis csoportja Saigonban összeült, hogy teljes titokban tanulmányozza a körzetet, a talaj jellemzőit és számos egyéb tényezőt.

Észak-vietnami gyalogság rohama Khe Sanh körzetében

Január 21-én, hajnali fél egykor valóban megindult a támadás: 300 észak-vietnami katona rohamozta meg a 861. dombot, de elfoglalni nem tudták. Hajnali 5:30-kor pedig tüzérségi tűz zúdult a támaszpontra és a dombtetőkön elhelyezkedő állásokra. Egy 122 milliméteres rakéta telibe találta a központi lőszerraktárt, ahol közel 1500 tonna lőszer és gránát robbant fel. Számos katona, helikopter, sátor, épület és benzineshordó elpusztult, továbbá a leszállópálya fele, illetve annak jelzőfényei is használhatatlanná váltak, ráadásul a másodlagos robbanások a következő 48 órában is tartottak. A védők ilyen módon elvesztették lőszerkészletük csaknem 98%-át. Szerencséjükre a következő két napban érkező C-123-as szállítógépek 130 tonna lőszert hoztak, ezzel már reális esélyük volt kitartani. Az észak-vietnami gyalogság közben lerohanta Khe Sanh falucskát és 21-én délutánra be is vette; az ottani amerikaiakat és a lakosokat azonban addigra már evakuálták. Előbbiekért helikoptert küldtek, utóbbiaknak viszont gyalog kellett elérniük a támaszpontot. Ott viszont nem mindenkit engedtek be a kerítésen belülre: Lownds ezredes nem lehetett biztos abban, hogy nincs-e köztük szabotőr vagy álruhás észak-vietnami katona.

A központi lőszerraktárt telitalálat érte

A következő napokban egyébként a 9. főút mentén több ponton is támadásba lendültek az északi alakulatok, többek között a Cam Lo-i és a Huoi San-i bázisok ellen. A Khe Sanh körüli magaslatokat is be akarták venni, hogy megkönnyítsék az ostromot. Mivel január 30-án és 31-én megindult a Tet-offenzíva, kevésbé kellett amerikai csapaterősítésektől tartaniuk. Február 5-én hajnalban ezért lerohanták a 861.A dombot: aknavetőik tüze vezette be a támadást, majd megindult az észak-vietnami gyalogság. A 26/2-es E század tengerészgyalogosai véres közelharc árán verték őket vissza, de az ellenség kora reggel, hat óra után visszatért. Ekkor azonban már légi és tüzérségi csapások segítségével vetették vissza a rohamozókat. A 881.D magaslatnál készülő, ugyancsak február 5-re tervezett észak-vietnami támadásról a helikopterekről telepített szenzorok révén az amerikai parancsnokság már tudott: a hajnalban megindított heves tüzérségi csapások ezt meghiúsították.

Felirat az egyik védő repeszmellényén: "Figyelmeztetés: tengerészgyalogosként szolgálni Khe Sanh-ban káros lehet az egészségedre."

A támaszponthoz közel eső 64. magaslatot február 8-án, fényes nappal rohanták le a 325.C észak-vietnami hadosztály egyes egységei. A körbezárt tengerészgyalogosokat ismét csak az erős és pontos tűztámogatás, illetve a felmentésként érkező bajtársaik mentették meg, de a védőállást így is ki kellett végül üríteniük, és visszahúzódniuk a bázisra.

A sajtó figyel: a Newsweek 1968. március 16-i számának borítója

Az amerikai média kimerítően foglalkozott az összecsapással, a Fehér Házban pedig féltek, hogy az ostrom esetleg egy újabb Dien Bien Phút eredményez majd. Az elnök természetesen el kívánt kerülni egy ilyen lélektanilag súlyos csapást: parancsot adott, hogy szükség esetén küldjenek további erősítéseket, sőt a Fehér Ház pincéjében felállíttatta a Khe Sanh-i körzet makettjét, hogy követni tudja a csata alakulását. „Ha csak egy istenverte repülő szállt is le, hat tonna lőszerrel, ő arról is tudni akart” , írja Robert Pisor. Mint abszolút egyedi eset, Johnson elnök azt is követelte, hogy a vezérkar állítson ki a számára egy nyilatkozatot, melyben a tábornokok kijelentik, a támaszpont ki fog tartani.

Johnson elnök tanácsadóival Khe Sanh körzetének makettje felett

A valóságban Hanoi nem remélt olyan átütő győzelmet a támaszpont bevételétől, mint annak idején, a francia háború utolsó heteiben. Stanley Karnow könyvében idéz egy észak-vietnami tisztet, aki mind ott, mind Khe Sanh-nál harcolt, és aki szerint 1954-ben a franciák és a vietnamiak is elszánták magukat a háború döntő ütközetére, de ugyanez elképzelhetetlen lett volna 1968-ban. Az ostrom figyelemelterelés volt, amelynek a veszteségokozás mellett élőerőt és hadianyagot kellett elvonnia a Tet-offenzíva során. Van olyan történész, aki szerint nem is szándékozták elfoglani magát a támaszpontot, mert ha ezt akarták volna elérni, akkor január 21-22. erre eszményi időpont lett volna: a koordinált amerikai légi csapások még nem kezdődtek meg, a védők lőszerkészlete pedig alig volt több a semminél... Westmoreland tábornok viszont még mindig úgy hitte, az ellenség az I. hadtest területét, vagyis a létfontosságú északi régiót tervezi megszállni.

Észak-vietnami tüzérség akcióban. A laoszi határ túloldalán felállított 130 és 152 mm-es lövegek lőtávolsága felülmúlta a Khe Sanh-i bázis tüzérségi eszközeiét.

Az észak-vietnami nehéztüzérséget a laoszi határon túl állították fel és onnan bombázták a Khe Sanh-i támaszpontot, míg a nehézaknavetőkkel a peremsáv egy-két kilométeres körzetéből is tudtak tüzelni. Egyes napokon több mint 1000 gránát zúdult le a bázisra. A tüzérségi tűz roppantul zavaró volt – míg az ostromlott helyőrség hozzá nem szokott. Egy fiatal tengerészgyalogos, aki nemrég érkezett a körzetbe, éppen kint volt őrjáraton a dombok között, mikor első alkalommal tanúja volt az ellenséges tüzérség heves tüzének. Először teljesen megdöbbent, de harcedzett őrmestere megmagyarázta neki, hogy mindez teljesen megszokott.

– Mindennap van tüzérségi támadás?
– Ja, mindennap ötször. Tüzérségi tűzre ébredünk. Tüzérségi tűzben ebédelünk. Este hétkor megint rákezdik, aztán fél tíz, tizenegy körül újra. Minden attól függ, milyen a hangulatuk. Ha korán akarnak feküdni, este tízkor lezavarják. Ha ráérnek tökölődni, tizenegykor adják a műsort. Aztán van ott még valami dilinyós, aki néha az éjszaka közepén felkel és eldurrogtat pár gránátot. Egy idő után beleszoksz.

Mikor a tengerészgyalogosok meghallották az ellenséges aknavetők hangját, körülbelül 20 másodpercük volt, hogy fedezéket találjanak.

Az ide, illetve a már említett, távolabbi bázisokra telepített amerikai ütegek hatótávolságuk révén nem tudták viszonozni a határ mögötti észak-vietnami tüzérség csapásait, csak a közelben állomásozó ellenséges erőket és ütegeket tudták lőni. Komoly gondot okozott számukra a köd és az alacsonyan szálló felhők, melyek a levegőből végzett tűzvezetést sokszor akadályozták. Célkijelölésnél inkább a telepített szenzorok által közvetített információkra támaszkodtak. Mindenesetre a légierő is komoly támogatást nyújtott, ami megnyugtató volt az árkokban és bunkerekben meghúzódó tengerészgyalogosok számára, ugyanakkor a szinte állandó hangzavarban sokszor nehéz volt egyáltalán aludniuk.

M-107-es önjáró tarack tüzel Camp Carrollból

A másik nagy fenyegetést a patkányok inváziója jelentette. Ilyen nagy és vad dögökkel azelőtt még soha nem találkoztak: néhány tengerészgyalogost azért kellett kivonni, mert alvás közben a patkányok megtámadták őket és szétrágták az arcukat vagy bakancs nélküli lábfejüket. A védők késsel, csapdákkal, sátorrudakkal, sőt kézifegyverekkel voltak kénytelenek távol tartani maguktól ezeket az állatokat, bár olyan is akadt, aki mogyorókrémet kent lábujjaira, hogy az így szerzett sebbel kivonják őt a fennsíkról. Emellett, ahogy az ostrom komolyra fordult, a tengerészgyalogosok naponta csak két fejadagot kaphattak, három helyett. Közben újabb erősítések érkeztek: a 9. tengerészgyalogos ezred 1. zászlóalja, valamint a Vietnami Köztársasági Hadsereg 37. ranger-zászlóalja, mivel a dél-vietnami katonák azonnali bevetése politikailag kívánatos volt.

A 881.D magaslat védői makacsul ragaszkodtak a reggeli zászlófelvonáshoz, megmutatva az ostromlóknak, hogy harci szellemüket nem fogják kikezdeni, bár az észak-vietnami tüzérek ilyenkor mindig tüzet nyitottak rájuk. A sajtó is megemlékezett róluk, megemlítve, hogy zászlajuk teljesen elrongyolódott a becsapódó gránátok miatt. Onnantól fogva szinte minden nap kaptak az ellátmányban otthonról küldött lobogókat, úgyhogy végül 52 zászló volt raktáron. „Kedves anekdota maradt ez, ellenpontjaként a média szkepticizmusának és a tüntetőkről szóló híradásoknak,” írta Westmoreland tábornok.

Az utánpótlás és az erősítések célba juttatása kizárólag légi úton jöhetett szóba. Az egyik módszer a hagyományos légi szállítás volt, mely azonban számos veszéllyel járt. A tulajdonképpeni kirakodás egy Herculesnek 30 másodpercet igényelt, eközben viszont a szállítógép szép nagy célpontot kínált. Az egyik C-130-ast február 11-én telitalálat is érte, így a pilóták másféle megoldást kerestek. Az egyik a LAPES-eljárás (Low Altitude Parachute Extraction System) volt, melynek lényege, hogy a gép alig másfél méter magasan végigszáguldott a kifutó felett, miközben a rakományra erősített ejtőernyő kirántotta azt a rámpán, mielőtt a repülő újra elemelkedett volna. Ez a módszer nem volt épp veszélytelen (március 2-án a kivetett szállítmány egy bunkerre zuhant és megölt egy embert), ráadásul a súlyos csomagok a felszállópályában is kárt tehettek. Ezért is álltak át a GPES (Ground Proximity Extraction System) nevű eljárásra, mely során nem ejtőernyő, hanem a gépből kivetett és a kifutó felett kihúzott drótkötélbe akadó horog vonta ki a raktérből a küldeményt. Időnként az ejtőernyős utánpótlást is alkalmazták, de ez volt a legpontatlanabb és a védők nem szívesen merészkedtek ki a nyílt területre, hogy visszaszerezzék a nekik szánt, de esetenként rossz helyen földet ért hadianyagot. Kidolgoztak azonban még egy helikopteres szállítási módszert is február végére, ez volt a Super Gaggle-szisztéma, mely gondosan koordinált légi művelet volt: tizenkét A-4 könnyűbombázó biztosította a szárnyakat oly módon, hogy az észak-vietnami légvédelmi ütegeket bombázták, esetleg füstfüggönyt vagy könnygázt eregettek; négy UH-1E csatahelikopter végezte a közvetlen támogatást, illetve szükség esetén ők vették fel a lelőtt pilótákat; tizenkét CH-46 helikopter hozta az utánpótlást, egyenként 1800 kilogrammos csomagokban, melyeket gyorsan le tudtak ereszteni törzsük alól. A gépek különböző irányokból érkeztek, így az egyeztetés kulcsfontosságú volt, de a rendszer működött.

Egy C-130-as a LAPES-módszerrel engedi le rakományát

Az időjárás nem kedvezett a légi tevékenységnek, az utánpótlás emiatt néha akadozott – de nem állt meg. Összesen 460 alkalommal szálltak le C-130-as, C-123-as és C-7-es gépek, 496 alkalommal dobtak le utánpótlást ejtőernyővel és 57 alkalommal használták a fent említett speciális eljárásokat. A nagy erejű ellenséges tűz ellenére nagyobb szállítógépekből csak három C-123 és két C-130 veszett oda; ezzel szemben a helikopterek közül 17 pusztult el.

A kifutón lángoló Hercules

A január legvégén megindított Tet-offenzíva kezdetével a Khe Sanh-ra nehezedő nyomás nem csökkent…

A krónika következő részében:
Tűzszünetre készültek

Forrásjegyzék:
• A Soldier Reports (írta: W.C. Westmoreland; Dell 1980)
• Battlefront Vietnam (írta: Tom Carhart; Warner Books 1984)
• Khe Sanh 1967-68 (írta: Gordon L. Rottman; Osprey Publishing 2005)
• Nam: The Vietnam Experience (szerkesztette: Jonathan Reed, Tim Page, Dr. John Pimlott; Orbis Publishing Limited, London 1988)
• Nam – The Vietnam War in the Words of the Men and Women Who Fought There (szerkesztette: Mark Baker; Abacus 1987)
• The End of The Line – The Siege of Khe Sanh (írta: Robert Pisor; Ballantine Books 1985)
• The Illustrated History of The Vietnam War: Marines (írta: E.H. Simmons Bantam 1987)
• The Vietnam Story (írta: Will Fowler; Winchmore 1983)
• The Vietnam War – The illustrated history of the conflict in Southeast Asia (szerk: Ray Bonds; Salamander 1980)
• Victory in Vietnam (a Vietnami Hadtörténeti Intézet kiadványa; University Press of Kansas 2015)
• Vietnam – A History (írta: Stanley Karnow; Pimlico 1994)
• Vietnam – The Decisive Battles (írta: John Pimlott; Guild Publishing 1990)