A Tet-offenzíva előestéjén

1968-ban január végére esett a Tet, azaz a holdújév. A vietnami kultúrában ez a legjelentősebb ünnep, mely a tavasz kezdetét jelzi. A nagytakarítást és az adósságok rendezését vendégségek, családi összejövetelek és vacsorák követik, de gyakoriak a zarándoklatok vagy az ősökről való megemlékezések is, sírjaik meglátogatása és rendbe tétele. A gyerekek új ünneplő ruhában díszelegnek és a rokonok kisebb pénzösszegeket dugnak a zsebükbe ajándékképpen. Az utcákat ellepik az ünneplők, akik tűzijátékkal, dobbal, gonggal igyekeznek elűzni a rossz szellemeket. Fontosságát húzza alá, hogy háború idején ez a pár nap hagyományosan tűzszünetet jelent. ’68-ban azonban másképp történt…

Békés saigoni városkép

Ahogy már említettem, a hanoi vezetés 1967 folyamán készítette elő a következő év elején megindítandó általános támadását, mely utóbb kapta a Tet-offenzíva nevet. A nagyméretű, egész Dél-Vietnamra kiterjedő hadművelet a forradalmi háború új szakaszát nyitotta volna meg. Célja az volt, hogy semlegesítse a Vietnami Köztársasági Hadsereget, súlyos csapást mérjen az amerikai erőkre, fokozza az amerikai közvélemény háborúellenes hangulatát, győzze meg a Fehér Házat a szerepvállalás értelmetlenségéről és végül, de nem utolsósorban, kiváltson egy déli felkelést a saigoni rezsim ellen. Ezen célokat sugallta a művelet fedőneve is: TCK-TKN vagyis Tong Cong Kich – Tong Khoi Nghia, melynek jelentése „általános támadás – általános felkelés”. A felkelés gondolata összhangban volt a forradalmi hadviselés elvével, mely kimondja, hogy fegyverként kell használni a társadalom minden rétegét, hogy megtörhessék az ellenség hatalmát. Más szóval, a kommunisták céljai ezúttal is egyszerre voltak katonai és politikai jellegűek. Ahogy Giap tábornok évekkel később kifejtette:

„Számunkra nem létezik olyasmi, hogy szimpla stratégia. A miénk mindig kombinált, egyszerre katonai, politikai és diplomáciai – magától értetődően ezért volt a Tet-offenzíva is többcélú.”

Vietkong parancsnokok egyeztetnek az akcióról, néhány nappal az offenzíva kezdete előtt, valahol a Mekong-deltában. A fényképész szerint a képen látható tisztek többsége elesett...

A dél-vietnami haderők addigi teljesítményét, a saigoni kormányzat instabilitását és népszerűtlenségét, illetve az amerikai hátország fokozódó békevágyát látva a fenti célok egyáltalán nem voltak légből kapottak. Abban viszont nem értenek egyet a történészek, hogy Hanoi valóban a végső (vagy legalábbis az utolsó előtti) csapásnak szánta az akciót, vagy egyszerűen csak a következő lépésnek. Brian Beckett például állítja, hogy Giap tábornok igenis tartott attól, hogy a dél-vietnami kormány idővel megerősödhet, így tehát feltett szándéka volt, hogy a lehető leggyorsabban megalázó vereséget mérjen az amerikai ellenfelekre, miközben meggyengíti a saigoni vezetést. Mások szerint nem aggódott a konfliktus elhúzódása miatt, hiszen egész életét harccal töltötte és tudta, hogy az idő az ő oldalukon áll, mivel az amerikaiak egyszerűen nem tudják a háborút kiterjeszteni anélkül, hogy még több katonát és hadianyagot vessenek be, így elhanyagolva az egész világra kiterjedő katonai kötelezettségeiket, továbbá otthoni szociális és gazdasági programjaikat.

„Mikor az ellenség sokáig távol van otthonától és győzelmeket nem arat, családjaik pedig hírt kapnak halottaikról, akkor lesz az ellenség népe egyre elégedetlenebb. Az idő mindig a mi oldalunkon áll.”
– Tran Hung Dao, 13. századi vietnami tábornok

Ráadásul a fokozódó veszteségek az amerikaiak számára egyre érzékenyebb témát jelentettek, míg Hanoi készen állt arra, hogy – mindig egy bizonyos határ alatt tartva ugyan a veszteséget, de – több tízezernyi katonáját áldozza fel a küzdelemben. Ho Si Minh gyakran idézett, az 1940-es évek végéről származó mondása is ezt támasztja alá:

„Tíz katonámat ölheted meg, míg én egy katonádat elpusztítom, de még ilyen körülmények között is te fogsz veszíteni, én pedig győzni.”

Giap tábornok (balra) két észak-vietnami tiszttel tárgyal

Az előkészületeket maga Giap tábornok vezette. Az időzítés pedig nem volt véletlen: Quang Trung császár erői 1789-ben a holdújévi ünnepségek idején indítottak támadást a kínai megszállók ellen. Biztosra vehették, hogy a meglepetés ereje ezúttal is jelentős előnyt jelent majd, nem is beszélve arról, hogy a déli-vietnami katonák legtöbbjét hagyományosan hazaengedték arra a hétre.

Az észak-vietnami vezetők persze tudták, hogy szemtől-szembe nem támadhatják meg az amerikai erőket: az ilyen összecsapások mindig amerikai győzelemmel végződtek. Ezért hát az offenzíva célpontjai elsősorban a dél-vietnami városok, települések és katonai létesítmények lettek. Emellett létfontosságú volt, hogy látszólag ne a Vietnami Néphadsereg vezesse az offenzívát, mivel ez politikailag elfogadhatatlan lenne számos déli lakosnak. Ebből következően az észak-vietnami csapatok főleg a határon fognak támadásba lendülni, míg a Vietkong beszivárog a városokba, hogy felkészüljön a legfontosabb célpontok megrohamozására.

Mindeközben az észak-vietnami vezetés diplomáciai csatornákon próbálta meggyőzni az amerikai kormányt arról, hogy érdekeltek a béketárgyalások megindításában: a tervek szerint az offenzívának Hanoi javára kellett billentenie a mérleg nyelvét, mielőtt a megbeszélések egyáltalán elkezdődnének. Nguyen Duy Trinh, külügyminiszter tehát 1967. december 30-án bejelentette, hogy országa hajlandó béketárgyalásokat kezdeni az Egyesült Államokkal, amennyiben az Észak-Vietnam ellen irányuló amerikai légitámadásokat szüneteltetik.

Kiképzés

Az amerikai hírszerzés tudatában volt annak, hogy az ellenség már ősz óta készülődik valamire. Vihar előtti csönd volt. „Ahogy az őszi hónapok teltek-múltak, egyre több jel bizonyította, hogy valami változás, valami döntő esemény várható”, írja Westmoreland tábornok. November folyamán a tábornok például kézhez kapott egy zsákmányolt dokumentumot, mely egy offenzíva – pontosabban egy „általános offenzíva és általános felkelés” – vázlatos terveit tartalmazta, mely a háború végső szakaszaként került említésre.

„A helyi lakosság felkelésével párhuzamosan erős támadásokat intézzetek a városok elfoglalására. Csapataitok árasszák el az alföldi területeket. A főváros felszabadítására törekedjenek, vegyék át a hatalmat és próbálják meg az ellenséges ezredeket és dandárokat egyenként a saját oldalunkra állítani. Széles körben terjesszétek a propagandát a lakosság tagjai között, és röplapokat az ellenséges tisztek és közállomány soraiban.”

Ezt az iratot egyébként az amerikai sajtó is megkapta, de nem tulajdonítottak neki nagy jelentőséget sem akkor, sem később…

Január 5-én a 4. amerikai gyaloghadosztály katonáinak olyan ellenséges dokumentum került a kezébe, mely az „1. számú sürgős hadparancs” címet viselte és egy Pleiku elleni átfogó támadás tervét tartalmazta. A hadosztály parancsnoka, Charles. P. Stone vezérőrnagy riadóztatta a tartománybéli amerikai és dél-vietnami erőket. A helyi alakulatok parancsnoka, Vinh Loc tábornok szintén kapott aggasztó híreket, de ez számára nem volt elég indok a Tet idejére tervezett kimenőjének elhalasztására. Stone viszont nem hagyta annyiban: január 15-től egyre komolyabb észak-vietnami csapatmozgásokat észleltek felderítői a kambodzsai határnál. Az ellenük bevetett légi és tüzérségi csapások folytán Pleiku körzetében végül mindössze egyetlen északi zászlóalj tudott érdemben bekapcsolódni a majdani offenzívába.

Bevetésre készen

Január 28-án dél-vietnami katonák 11 vietkong gerillát ejtettek fogságba Qui Nhon városában, akik bevallották, hogy a Tet folyamán kellett volna megtámadniuk Qui Nhont és egyéb településeket. Még magnószalagokat is találtak náluk, melyeken a támadás során sugározandó propagandaszólamok szerepeltek. A terv azonban igen valószínűtlennek hangzott, ahogy Davidson tábornok is megjegyezte később:

„Még ha pontosan tudtam is volna, hogy mi következik, olyan képtelenségnek tűnt, hogy valószínűleg senki nem hitte volna el. Miért dobná el az ellenség legjelentősebb előnyét, nevezetesen a megfoghatatlanságát?”

Westmoreland tábornok saját bevallása szerint ezért is hitte jó ideig, hogy az ellenség legfontosabb célja az északi tartományok lerohanása lesz:

„Bár elismertem, hogy az ellenség be tudna jutni a városokba, minthogy azokat nem fogták körbe áthatolhatatlan védvonalak, tudtam, hogy képtelenek lennének azokat megtartani. Úgy láttam, az amerikai és dél-vietnami haderő ismeretében a Vietkong és a Vietnami Néphadsereg katasztrofális veszteségeket és biztos vereséget kockáztatna, ha bujkálás helyett az egész országban megmutatná magát. Minthogy a demilitarizált övezet és Khe Sanh környékén biztosan tudtuk, hogy az ellenség komoly erőket összpontosít, logikusabbnak és számára ígéretesebbnek tűnt, hogy más helyeken figyelemelterelő támadásokat indít, míg Khe Sanh-nál kierőszakol egy újabb Dien Bien Phút és megszállja a két északi tartományt.”

A tábornok mindenesetre hangot adott annak, hogy a Tet előtt megkezdődhet egy nagyobb ellenséges támadás, többek között egy január 22-i NBC-interjúban is. Ekkor azonban a sajtó inkább foglalkozott Khe Sanh már folyó ostromával, a Hanoi által felvetett béketárgyalások lehetőségével, illetve Johnson elnök javaslatával, mely a VDK bombázásának újabb felfüggesztéséről szólt.

Nguyen Van Thieu dél-vietnami miniszterelnök sem hitte, hogy az ellenséges offenzívára kimondottan az ünnep alatt kerüljön sor, ezért azt tervezte, hogy elutazik My Tho-beli rezidenciájára. Westmoreland egyébként igyekezett meggyőzni őt arról, hogy a tűzszünet időtartamát csökkentse le 24 órára. Thieu azonban nem akarta az ország legfontosabb ünnepét sutba dobni: nemcsak a lakosság és a katonaság haragjától félt, hanem attól is, hogy ellenfelei propagandagyőzelmet kovácsolnak belőle. Végül mégis lerövidítette a tűzszünet időtartamát 36 órára, továbbá a dél-vietnami fegyveres erők felének állandó készültségben kellett maradnia.

Amerikai katonák zenés kikapcsolódása pár nappal
a Tet kezdete előtt, Saigon környékén

Mindeközben durván 84 ezer gerilla és észak-vietnami katona készülődött már az offenzívára. Az ünnep tökéletes fedezéket biztosított a Vietkong tagjainak, akik civilnek, katonának vagy kereskedőnek öltözve szivárogtak be a városokba, ruházatuk alatt fegyvert és lőszert becsempészve, kihasználva a laza biztonsági intézkedéseket. Bár néhányukat elkapták, azt hitték róluk, hogy rokonaikat jöttek meglátogatni, nem pedig azért, hogy jelentős akcióban vegyenek részt. A tény, hogy a Tet előtti héten Saigonban lényegesen több temetésre került sor, szintén nem keltett feltűnést: ez is az előkészületek része volt, mivel a koporsók fegyvereket rejtettek, melyeket csak az offenzíva kezdetekor ástak elő és a közös ünneplés idején lőttek be, amikor a tűzijáték-petárdák robbanásai elnyomták a fegyverek zaját.

Az egész ország javában készülődött a holdújév megünneplésére, mely – mint később kiderült – nem sikerült olyan vidámra, mint ahogy tervezték.

A krónika következő részében:
Országos támadás

Forrásjegyzék:
• A Soldier Reports (írta: W.C. Westmoreland; Dell 1980)
• The End of The Line – The Siege of Khe Sanh (írta: Robert Pisor; Ballantine Books 1985)
• The Illustrated History of the Vietnam War (írta: Brian Beckett; Blandford Press 1985)
• Victory in Vietnam (a Vietnami Hadtörténeti Intézet kiadványa; University Press of Kansas 2015)
• Vietnam – A History (írta: Stanley Karnow; Pimlico 1994)
• Vietnam – The Decisive Battles (írta: John Pimlott; Guild Publishing 1990)