Egy dél-vietnámi katona visszaemlékezése

Truong Tran 1947-ben született. 1964-től 1969-ig szolgált a dél-vietnámi regionális erőknél, és törzsőrmesterként szerelt le. A háború utolsó éveiben az amerikai külügyminisztérium alkalmazottaként vidékfejlesztési szakértőként dolgozott. Az országrész '75-ös összeomlása idején családjával elhagyta szülőföldjét. A Saigonból felszálló utolsó amerikai helikopterek egyikén távozott...

"Gyakran gondolkodom azon, miért veszítettük el a háborút. A világ legerősebb országa támogatott minket, mégis veszítettünk. Mikor az Egyesült Államok bekapcsolódott a szárazföldi háborúba, a déliek politikailag hátrányba kerültek. Észak-Vietnám képes volt az északiak mellett délieket is mozgósítani az – ő szavaikkal élve – "amerikai invázió" ellenében. Egész történelmünk arra tanít, hogy bátran szembe kell szállni az idegen támadókkal. Nem állíthattuk, hogy saját magunkért küzdünk, mindaddig, míg amerikaiak harcoltak itt helyettünk. Azt mondtuk hát, hogy a kommunizmustól akarjuk megmenteni az országot, de ez túlságosan elvont volt, és az emberek erre rávághatták, hogy a kommunisták legalább a mi vérünkből valók.
Nagyon szegény családból származom. Anyám ötéves koromban, apám tizenhat éves koromban halt meg. Mikor a háború kitört, idős nagyapámmal és öt testvéremmel laktam. Az amerikaiak lombtalanító vegyszereket szórtak le a dzsungelre, és nagyapám kókuszültetvényét ez tette tönkre. Máig emlékszem, ahogy megmutatta nekem az elhalt fákat. Azt mondta: "Időskoromra ez lett volna az egyetlen bevételem, és most odalett." Aztán sírni kezdett.
Egy tengerparti tartományban, Binh Dinh-ben éltünk, ahol súlyos harcok folytak. Mifelénk, ha beléptél a kommunisták közé, akkor vérbeli kommunista lett belőled, ha pedig a nacionalistákat választottad, akkor ultranacionalista lettél. Így mikor összecsaptunk, nem volt kegyelem. Vagy te hagytad ott a fogadat, vagy ő. Még a család is megosztott volt, testvérek harcoltak egymás ellen.

Mikor 1964-ben besoroztak, úgy döntöttem, a regionális erőkhöz lépek be közlegényként, hogy közel maradhassak az otthonomhoz, és vigyázhassak nagyapámra meg a testvéreimre. Mint kiderült, két körzettel arrébb kellett szolgálnom, vagyis évente csak egyszer láthattam őket.
A századunknak három falut kellett biztosítania. A parancsnokunk nagy tiszteletnek örvendett, mert kijárt velünk járőrbe és lesállásokba, míg a legtöbb hasonló vezető nem hagyta el a biztonságos posztját, mikor komolyra fordult a küzdelem. Azt mondogatta, hogy a fő cél az életben maradás, nem az előléptetés. Állandóan mozgásban voltunk, hogy az ellenség ne találjon fogást rajtunk. A taktikánk ezért sok problémát okozott a helyi kommunista infrastruktúrának. Míg a többi egységünk pár órára ment csak ki terepre, aztán hazatértek alukálni, a mi parancsnokunk hajnali egykor vagy kettőkor küldött ki minket lesállásba. A gerillák ugyanis ekkortájt hatoltak be a falvakba, hogy beszéljenek az emberekkel és ellátmányt szerezzenek. Megvártuk, hogy kijöjjenek a településről, és akkor rajtuk ütöttünk.
Parancsnokunk nagyon szigorúan megszabta, hogyan bánjunk a helyiekkel. Súlyos büntetést szabott ki annak, aki öntelten viselkedett vagy ellopott valamit, mert egyetlen csirke vagy egy kis zöldség elemelése is negatív politikai következményekkel járt. Ha valakit rajtakaptak ilyesmin, hét napra bedobták egy tigrisketrecbe [magánzárkába]. De nálunk a többség rendesen viselkedett, és jó kapcsolatban voltunk a helyiekkel.
1967-ben, egy délelőtt történt a következő. Járőröztünk, egy kis községből kellett átjutnunk a másikba egy hatalmas mezőn át. Rajtunk ütöttek, és négyen meg is sebesültek. Ketten szinte azonnal meghaltak. Én a karomon és a hasamon sebesültem, nyolc hónapig voltam utána kórházban. Miután kiengedtek, még két-három évig nem tudtam használni a kezem. Mivel az átlagnál jobban beszéltem angolul, áthelyeztek egy támogató alakulathoz, ahol az amerikai tanácsadók tolmácsa lettem.
Mikor leszereltem, egy amerikai nonprofit szervezetnek kezdtem dolgozni. A nevük "Mentsük meg Qui Nonh gyermekeit" volt. Ez volt életem legszebb korszaka, mert láttam a munkám eredményét, és nagyon hatékonyan dolgoztunk. A helyi falvakban tevékenykedtünk, olyan szegény családokat kerestünk, akiknek pénzügyi támogatásra volt szüksége. Esettanulmányokat írtunk, és összepárosítottuk ezeket a családokat a támogatást vállaló amerikai családokkal. A támogatást kamatmentes kölcsönként kapták, ezt saját javukra felhasználták, és adott időre vissza kellett fizetniük. A pénzt egy közösségi fejlesztésekhez köthető számlára fizették be, ebből pedig közös projekteket finanszíroztak, amelyeket a saját falujukban megválasztott bizottság felügyelt. Próbáltuk elhozni a demokráciát a déli társadalom legalacsonyabb szintjére. A kommunisták gyűlöltek minket. A CIA eszközeinek kiáltottak ki minket, és az egyik csoportvezetőnket ki is végezték.

Aztán 1971-ben az amerikai külügyminisztérium alkalmazott mint vidékfejlesztési szakértőt a CORDS-projekt keretében [Civil Operations and Rural Development Support: Polgári Műveleti és Vidékfejlesztési Támogatás]. Dolgoztam néhány nagyon kedves és nagy tudású amerikaival, de a korrupció sajnos súlyos problémát jelentett. Mikor egy tartományfőnök egymillió piasztert kapott a programtól falufejlesztésre, százezret lenyúlt ebből magának. A többi ment a körzeti vezetőkhöz, és ők is levettek belőle. Aztán a falufőnökök jöttek, akik esetleg szintén lecsíptek belőle. Mire tehát eljutott a pénz a faluba, úgy a fele már hiányzott.
Az amerikai katonák vietnámi jelenléte nemcsak aláásta a politikai célunkat, hanem gazdaságunkat és társadalmunk szövetét is tönkretette. A népesség kilencven százaléka a földből élt, de a háború alatt sokan nem tudtak termelni, kénytelenek voltak a városokba költözni. Valakinek szerencséje volt, és kapott munkát az amerikai katonaságtól, de rengetegen cselédsorba kerültek, vagy prostituált lett belőlük. És a prostituáltak jobban kerestek, mint egyes magas rangú déli tisztségviselők. A legtöbb kormányhivatalnok kevesebb mint húsz dollárt kapott havonta, míg az utcalányok ötszáz, akár ezer dollárt is összeszedtek. A család érdekében, sokan visszaéltek a hatalmukkal, hogy több pénzt vihessenek haza. Persze, hogy volt korrupció, de hogyan is élhetnél meg húsz dollárból úgy, hogy közben a harci szellemet is életben tartod?
Azért is veszítettünk, mert olyan háborút vívtunk, ahol csak a vereség vagy a döntetlen volt lehetséges – győzelemről nem lehetett szó. A legjobb esetben is csak az ország kettéosztottságát tudtuk volna szavatolni. A másik oldalon a kommunistáknak ezzel szemben két lehetősége volt, a győzelem vagy a döntetlen, de nem veszíthettek. Mivel északon sosem harcolhattunk, a legrosszabb variáció nekik az volt, hogy megtarthatják az ország felét. És mivel minden vietnámi reménykedett abban, hogy végül egyesül az ország, az északiaknak meggyőzőbb volt a céljuk. Az emberek talán nem vágytak a kommunizmusra, de a kommunisták legalább beígérhették az országegyesítést."

A mellékelt képek nem az interjúalanyt ábrázolják,
csak illusztrációs célt szolgálnak.

A visszaemlékezés Christian G. Appy Vietnam: The Definitive Oral History Told From All Sides (Ebury 2008) című kötetéből való.