Emlékek egy háborúról

Érdekes fordulat, hogy hosszú várakozás után pár hét eltéréssel két könyv is megjelent magyarul a vietnámi katonaíró, Bao Ninh tollából: A háború szomorúsága a Zrínyi Kiadótól, a szóban forgó novelláskötet pedig az Ab Art Kiadó jóvoltából. Ha hozzávesszük ehhez a Magyar katonák Dél-Vietnamban című missziós összefoglalót, akkor megállapíthatjuk, hogy ebben az esztendőben rekordmennyiségű kiadvány jött ki nálunk a témában. 

A kötetke tíz hosszabb-rövidebb elbeszélést tartalmaz, amelyek lazábban vagy szorosabban kötődnek a konfliktushoz. Némelyik kifejezetten az egykori katonák élményeiből válogatva ragadja meg a háborús évek emlékeit, míg mások már az újjáépült Vietnám újabb nemzedékeinek szemén keresztül láttatják egy jelentős, de nem mindenki számára egyformán meghatározó történelmi esemény utóhatásait. A kötetre nagy általánosságban jellemző, hogy bár megrázó momentumai is vannak, egészében mégis nagyobb hangsúlyt kapnak benne a békésebb pillanatok, és összhatásában jóval optimistább kicsengésű, mint A háború szomorúsága. 

“A frontvonal nem változott. Mi még mindig az A csúcson voltunk, az ellenség a B-n. De senki nem lőtt senkire, senki nem győzött vagy veszített. És egyáltalán nem hallatszott repülőgép moraja vagy ágyúdörej. A tüzek kialudtak, a föld kihűlt. Az egész csatatér olyan békés és nyugodt volt, mint egy selyemre festett tájkép.
Az ünnep hetében gyönyörű volt az idő, mintha minden napot égi ragyogás töltött volna be. A béke öröme vibrált a levegőben, a napsütésben, mint egy szagolható, tapintható, kézzel fogható illúzió. Fölöttünk a végtelen ég kék volt, elképzelhetetlenül mély kék, egyetlen felhő nélkül. Alatta, a hegy lábánál a Dac Bo La szelíden folyt a medrében, nyugalmát tíz mérföldön át nem zavarta meg egyetlen kanyar vagy zúgó sem.
Az A csúcson a felszabadító sereg piros-kék, sárga csillagos zászlaja lengedezett az előretolt bunker tetején. A szemközti dombon a háromcsíkos zászló lobogott a szélben, a műanyag szövet hangosan csattogott. Mindkét fél engedte a másiknak. Mi minden reggel közvetlenül napfelkelte után, a hajnali ködben húztuk fel a zászlót, a túloldaliak kicsit később, mikor már világosabb volt. A háromcsíkos báb-zászló lassan araszolt a csillogó alumíniumpózna tetejére, énekszótól kísérve. »Nemzetünk fiai, a haza végveszélyben / Egy szívvel indulunk, bátran, halni készen…«
A reggeli frissességben mintha minden lebegett volna, beleolvadva a krisztálytiszta levegőbe. Úgy tűnt, még a bábkatonák éneke is lerázta magáról a felkavaró szavakat, és megszelídülve, könnyed szépséggel szállt, semmilyen rosszérzést nem keltve bennem. És a fiatal katonák, akik feszes vigyázzállásban énekeltek, már nem voltak egészen a korábbi gyűlöletes ellenség, inkább csak »az ellenfél«.
– Végül is mi itt mindannyian Lac úr unokái vagyunk, és bár eddig igyekeztünk megölni egymást, ezennel esküszünk, hogy többé nem lövünk egymásra! – mondott köszöntőt túláradó érzelemmel, és kicsit spiccesen Duy hadnagy, a B csúcs parancsnoka, a holdújév első napjának kék ege alatt.
Addigra már három napja tartott a jó viszony a bábkatonákkal. A létszámunk megegyezett a miénkkel, egy szakasz, mindössze tizenöt fővel. A rohamcsapatokat, amelyek három oldalról fenyegettek bennünket, visszahívták. A tankok is visszavonultak. A hullaszag eloszlott, a hegygerinc két oldalán a fűnek volt ideje kihajtani. És az alacsony nyergen a két csúcs között, ahol korábban annyi vér kifolyt, hogy térdig gázolhattunk volna benne, a tizenkettedik holdhónap 29. napján a két oldal katonái közösen felhúztak egy egyszerű, pálmalevéllel fedett bambuszkunyhót, és elnevezték békeháznak. Mindkét fél zászlóaljparancsnokai eljöttek a felavatásra. A furcsa épület a tűzszünet komolyan vételének bizonyítéka lett. 
A kunyhóbéli összejövetelek holdújév éjszakáján kezdődtek. Mindkét oldalon 4-4 ember maradt őrségben, a többiek lementek a nyeregre az újévet ünnepelni az ellenféllel. Mint két focicsapat. Természetesen fegyver nélkül. Eleinte mindenki feszélyezve érezte magát, és a két oldal katonái külön csoportba tömörültek, de később oldódott a hangulat, és beszédbe elegyedtünk egymással. Étel-ital bőségesen volt, és a hagyományos holdújévi rizssüteményeken, erdei zöldségeken, a folyóból kifogott halakon kívül olyasmiket is ettünk, amiket eddig csak a másik megölése után kóstolhattunk. Vagyis a tálcákon volt mindenféle szíárított étel, és amerikai, szovjet, kínai, thaiföldi konzervek. Sörből, töményből, teából, dohányból ugyanilyen vegyes volt a választék. Mi Dien Bien cigivel kínáltuk az ellenséget, ők meg kék Rubival bennünket. 
Az egymás mellett ülő katonák fiatalok voltak, vidámak és erősek, naptól-széltől edzettek, de ugyanakkor soványak és nyúzottak is. A nehézségek nyomot hagytak az arcukon. A béke és az újév örömétől megrészegülve, zajosan beszélgettek, de még véletlenül sem ejtettek szót a harcokról. Mint mindenki, aki távol ünnepli az újévet a családjától, a katonák az otthonukról meséltek egymásnak. Senki nem viselkedett fensőbbségesen, senki sem kezdett vitatkozni. Senki sem volt annyira keményszívű. Az őszinte barátságosság légkörében mindenki megértést mutatott, sőt egyfajta nehezen leírható sajnálatot érzett a másik iránt. Mielőtt elbúcsuztunk, Thanh, a szakaszunk énekese elénekelte a »Vietnám, megyünk az utadon«-t, egy jó hangú bábkatona pedig előadta a »Vietnám madarai«-t és az »Ölelés«-t. A két oldal katonái együtt énekeltek velük, többen könnyek között. Valóban oldani kellene az ellenségeskedést, nem erősíteni, gondoltam.
A szívemben örökre megmarad a »73-as béke« emléke. Soha életemben nem fogom elfelejteni azokat a csodálatos és tragikus újévi napokat.”

A fordító, Pap Gábor kiváló munkát végzett, és a szöveget számos lábjegyzet egészíti ki a történelmi és kulturális utalások magyarázataképpen. Utószava mellett még egy szerzői ajánlót is olvashatunk az utolsó oldalakon, amelyben Bao Ninh párhuzamot von a két nemzet sorsa és irodalma között. Azt is bevallja, hogy már fiatalkorában olvasott verseket Petőfi Sándortól, de az utóbbi évtizedekben is többször kezébe vette irodalmunk jeleseinek munkáit, többek között Szabó Magda és Márai Sándor műveit. Kívánok neki jó egészséget, és remélem, nem ez volt utolsó magyarul megjelent kötete. 

A hét törpe tábora
Írta: Bao Ninh
Fordította: Pap Gábor
Ab Art Kiadó 2020
108 oldal