Hosszú az út hazáig

Míg amerikai visszaemlékezésekkel tele az angol nyelvű könyvpiac, a vietnami oldalról kimondottan kevés memoár született. Ennek nyilvánvalóan gyakorlati és politikai okai vannak, hiszen a háború után lassan újjáépülő, számos gazdasági és társadalmi problémával viaskodó országban hosszú ideig nem az volt a legfontosabb, hogy a túlélők írásba foglalják emlékeiket. Nem is csoda, hogy eleinte csak a Nyugaton letelepedett vietnamiak (például Le Ly Hayslip) fogtak tollat, akik számára az írást és a publikálást politikai oldalról sem akadályozhatta semmi. Hoang Phuong, szerzői álnevén Bao Ninh azonban a mai napig Hanoiban él, regényét eredetileg itt adták ki 1990-ben, angolul pedig először négy évvel később. Nemcsak díjat nyert vele, de könyve a legnagyobb példányszámban eladott vietnami mű lett. Számos nyelvre lefordították, köztük franciára, japánra és kínaira.

A szerző a francia háború idején, 1952-ben született egy bombatölcsérben. Édesapja a Viet Minh katonája volt, édesanyja tanítónő. ‘54-ben telepedtek le Hanoiban. A fiú 17 évesen, Ho Si Minh halálát követően jelentkezett a Vietnami Néphadseregbe. Dandára 500 fővel indult el dél felé, de közülük csak tízen érték meg a háború végét. Hat éven át harcolt, egészen Saigon elestéig, előbb hordágyasként, később gyalogosként.

“Mióta visszatértem Hanoiba, a keserves emlékek örvényével kell együtt élnem, napról napra, éjszakáról éjszakára. Hány éve tart már?
És még hány évig tart?
Gyakran fényes napvilágnál, az emberekkel teli utcán ragad magával egy álomkép. Rothadó hús szagára hirtelen úgy érzem, megint a Hamburger Hillen járok, és széttépett holttestek között lépkedek. A halál bűze nemegyszer olyan erős, hogy megállok a járdán és befogom az orrom, miközben meghökkent, gyanakvó emberek mennek el mellettem, elkerülve őrülettel teli tekintetemet.
A hálószobámban éjjel néha helikopterek csapnak le rám. A rettegett rotorzaj mindig rémülettel töltött el minket a csatatéren. Védekezésül összehúzom magam.
De a kelepelő hang velem marad akkor is, amikor a támadás képei elenyésznek és helyette csak a mennyezeti ventillátor látványa marad.
Amerikai háborús filmet nézek, a képernyőn amerikai katonák vetik magukat vad üvöltéssel a csatába, és hirtelen ismét ott vagyok, harcra készen, hogy elvegyüljek a vérrel, gyilkolással és kegyetlenséggel teli tüzes jelenetben, ami eltorzítja a lelket és a személyiséget. A gyilkolási vágy, a brutalitás, az állatias ösztönök, a gonosz kétségbeesés. Elkábulva ülök, megráz a barbár izgalom, ami elönt attól, hogy újra átélem a bajonettel és puskatussal vívott közelharcot. A szívem hevesen ver, ahogy a szoba sötét sarkaiba bámulok, ahonnan kísértetkatonák emelkednek ki, testükön tépett sebekkel.
Az életem nem sokban különbözik egy szampan sorsától, amelyet árral szemben kilöktek a múltba. A jövő hazudott nekünk, már akkor, a régmúltban. Nincs új élet, új kor, sem a gyönyörű jövő reménye, ami tovább vezetne, éppen ellenkezőleg. A remény megragadt a gyönyörű, háború előtti múltban.”

A könyv a háborús élmények mozaikjának nevezhető. A hadseregben szolgáló fiatalember gyerekkori előélete és harci tapasztalatai keverednek az elmagányosodott veterán mindennapjaival, aki békeidőben sem találja könnyen meg az élet értelmét, míg el nem határozza, hogy könyvet ír emlékeiből. Leírásait nem az elvont gondolatok uralják, hanem az egyszerű katona érzésvilága, mindenféle heroikus pátosz nélkül. Ritkán vesz elő megrázó képeket, a művet inkább a melankólia uralja, a csendes, de szomorú emlékezés, ami a túlélő élete hátralévő részében dominálhat. Így sem könnyed olvasmány, hangulata átragad az olvasóra.

“Csak a bánat maradt meg, a leküzdhetetlen bánat, a túlélők bánata. A háború bánata.
Kien is régen halott lehetett volna a többiek önfeláldozása nélkül; vagy meg is ölhette volna magát, hogy az emberölés lelki terhe elől egérutat nyerjen. De nem tette, inkább úgy döntött, tovább él, mint valami hangyaszerű katona, és cipeli a terhet, mint minden beosztott.
1975 után minden elcsendesült. A háborús szelek elcsitultak. A konfliktus ágai már nem kopogtatták a háztetőt. Az, hogy mi győztünk, gondolta Kien, azt jelenti, hogy győzött az igazság, ez pedig némi vigaszt nyújtott. Vagy nem így van? Gondold csak át, nézd meg, hogy élsz most. Vizsgáld meg a békét, a fájdalmas, keserű, szomorú békét, amit most élvezünk. És azt nézd, ki nyerte meg a háborút.
A győzelemhez a mártírok feláldozták magukat, hogy mások élhessenek. Ez persze nem új jelenség. De az élők számára az a tudat, hogy a legkedvesebb, legértékesebb emberek elestek, és talán még meg is kínozták, meg is alázták őket, mielőtt a háború gépezete megölte, eltemette vagy elsöpörte őket, iszonyatos ellentétet képez a gyönyörű táj nyugalmával és békéjével szemben. Az igazság talán tényleg győzedelmeskedett, de a kegyetlenség, a halál és az embertelen erőszak is.
Gondold csak át: ez az igazság.
A veszteségeknek lehet értelme, a károkat helyre lehet hozni, a sebek pedig idővel begyógyulnak. De a háború lelki sebei örökre megmaradnak.”

Jelentős könyv tehát, mely elfogulatlanul állít emlékművet a Vietnami Néphadsereg egyszerű katonáinak. Ahogy a kritikusok is említették, méltó társa a klasszikusoknak, például a Nyugaton a helyzet változatlannak, vagy Tim O’Brien műveinek.

The Sorrow of War
Írta: Bao Ninh
Minerva 1994
218 oldal