Élet a bombák tüzében

A krónikában nemrég szóba került Kambodzsa bombázása, ám e tekintetben nem szabad elfeledkeznünk Laoszról sem. A világ egyik legszegényebb országának huszadik századi történelme sajnos ugyanolyan viharos volt, mint egész Délkelet-Ázsiáé, nem kis részben azért, mert ugyanúgy a hidegháború mellékhadszínterének számított, mint Vietnam. Emiatt aztán a semlegességpárti, az amerikai hátterű, illetve az észak-vietnami támogatást élvező frakciók éveken át próbálták megszerezni egymástól a vezetést.

Végül az 1961–62-es genfi konferencia kimondta Laosz függetlenségét és semlegességét, ám ez vajmi keveset változtatott a tényeken. A belháború folytatódott a kormány és a helyi kommunista mozgalom, a Pathet Lao között, míg Hanoi többek között ezen ország határvidékén építtette ki a Dél-Vietnam felé tartó Ho Si Minh-ösvényt, illetve tevőlegesen is kiállt a már említett kormányellenes gerillák mellett. Így az Egyesült Államok, a politikai befolyás biztosításán túl mindent elkövetett, hogy az itt tevékenykedő észak-vietnami és baloldali laoszi erőket megsemmisítse. Ennek következtében légi csapásokat mérték az ország ritkásan lakott területeire, ahol hírszerzésük szerint az ellenséges alakulatoknak tartózkodnia kellett. Ahogy az kitalálható, odalenn, a dzsungelben nemcsak katonák lapultak meg, hanem egyszerű parasztok, akiknek szerény, de boldog életét fenekestül felforgatta a háború.

A hadtörténelem legsúlyosabb bombatámadásairól beszélünk, melyek során 2,1 millió tonna bombát dobtak le: ez ugyanannyi, mint amennyit a második világháborúban Németországra és Japánra zúdítottak és szűk egyharmada az Indokínában bevetett teljes amerikai bombamennyiségnek. Minden elképzelhető fegyvert felhasználtak a kazettás bombától a napalmig, elpusztítva falvakat, termőföldeket, állatokat, óvóhelyeket, sőt még a nyílt területen bóklászó parasztokra is tüzet nyitottak. A katonák és gerillák tudták, hogyan kell magukat álcázni: a parasztok eleinte nem is gondoltak arra, hogy szükség lehet rá... Emiatt előbbiek a legritkább esetben estek áldozatul ezeknek a légi támadásoknak, és a több tízezer halott tekintélyes hányada bizony civil volt. Lakóhelyükhöz így is ragaszkodtak volna, de idővel olyannyira lehetetlenné vált az ott maradás, hogy útra keltek. A laoszi hadsereg segítségével nagy részüket a fővárosba szállították, másoknak a Pathet Lao volt segítségére. A menekülttáborokban elégtelen higiéniás körülmények uralkodtak, illetve általános probléma volt az alultápláltság.

A laoszi bombázások tényét Nixon elnök 1970-ben ismerte csak be, hat esztendő után, kiemelve, hogy civil objektumok és lakott területek nem szerepeltek a célpontok listáján. A bejelentés nem is keltett különösebb visszhangot még a háborúellenes mozgalmon belül sem. Olyan kevés információ állt rendelkezésre erről a mellékhadszíntérről, hogy se a politikusoknak, se a sajtónak nem volt hova nyúlnia, ha többet akartak tudni róla. A légi csapások pedig egészen 1973-ig folytak tovább. A háború után a kitelepítettek nagy része hazatért, hogy újra birtokba vegyék a letarolt tájat, és kitartásukat dicséri, hogy szülőföldjüket újra benépesítették. Azonban a konfliktus máig tartó tragikus öröksége, hogy a fel nem robbant bombák továbbra is követelnek életeket, évente több százat, mindezidáig pedig legalább húszezret. Emiatt egyes területeken még manapság is tilos a földművelés, mivel még az amerikai segélyek sem teszik lehetővé, hogy mindenhol elvégezzék a mentesítő munkát.

Fred Branfman, e kötet szerkesztője önkéntes oktatási tanácsadóként dolgozott Laoszban a hatvanas évek végén. Több mint ezer interjút készített a menekülttáborokban az észak-laoszi Kőedény-síkságról elmenekült vagy kitelepített civilekkel. A túlélők nemcsak leírták megrázó élményeiket, de sokan le is rajzolták, s ezek a rajzok is helyet kaptak az oldalakon. Közvetlen hangú beszámolóik felvillantják a laoszi kultúra békésebb mindennapjait, ám érthető módon nagyobb hangsúlyt kap bennük a hátországba betörő háború szörnyűsége, a halottak és sebesültek sorsa, továbbá a honvágy. Mivel akkoriban még tartott a háború és Vientiane a laoszi kormányzat felségterülete volt, komoly kockázatot vállaltak ezzel, s legtöbben nevüket sem tették közzé. Ez utóbbira viszont nem is volt szükség, hiszen összefoglalóikban benne volt minden, ami fontos. Branfman emellett több mint egy éven át járta a délkelet-ázsiai légitámaszpontokat és pilótákkal, illetve tisztviselőkkel beszélt. Elképesztette, hogy a világ legszegényebb nemzetét, egyszerű kunyhókat, ahol még áram sincs, a világ legkifinomultabb harceszközeivel próbálják megsemmisíteni, illetve, hogy a laoszi parasztok alázatos és megtört hangja után milyen nemtörődömnek érződtek a légierő tisztjeinek megnyilvánulásai.

A könyv először 1972-ben jelent meg, nemcsak megörökítve a közelmúltat, de előrevetítve az Egyesült Államok potenciális stratégiáját, mely szerint alapvetően a légierőre kell hagyatkozni, minimális szárazföldi részvétel mellett. Szép kritikai sikert aratott, sőt a médiában is foglalkoztak a témával, bár kevés példányban fogyott. Branfman szerint „az amerikaiak nem igazán érdeklődnek vagy aggódnak saját vezetőik áldozataiért, őket nem is veszik emberszámba.”

A kötetből nemsokára idézni fogok a visszaemlékezés rovatban.

Voices from the Plain of Jars
Szerkesztette: Fred Branfman
The University of Wisconsin Press 2013
176 oldal