Egy lovassági katona visszaemlékezése

Thomas Bird az 1. légimozgékonyságú hadosztály katonájaként 1965 augusztusában érkezett meg Vietnamba. A novemberben tizenkilencedik születésnapját ünneplő fiatalember saját kérésére került át a helikopteres személyzetből a lövészek közé. Nem kívánta magának a pilótaélettel járó felelősséget, ő harcolni akart, és nemsokára módja nyílt rá, bár nem úgy, ahogy számított rá. Az Ia Drang-völgyi csatában szagolt először puskaport és láthatta közelről az ellenséget. Túl közelről…

Johnson elnök televíziós sajtótájékoztatón jelentette be a légimozgékonyságú hadosztály vietnami bevetését 1965. július 28-án. Akkoriban az 1. lovassági hadosztálynál szolgáltam, Fort Benningben. A légimozgékonyságú taktika új elgondolás volt a hadviselés történetében – csapatok gyors bevetése, gyors kivonása, gyors utánpótlása, a sebesültek gyors elszállítása. Mindezek központjában a helikopterek álltak.
A reagálás a hadosztályon belül meglehetősen vegyes volt, mert amire az alakulat az utóbbi két évben készült, az most bekövetkezett. Rengeteg hivatásos katona volt ott, sokuk házas, családos ember volt. Mindannyian a georgiai Columbus környékén éltek. És most villámgyorsan kellett összekészülni és nekiindulni. Még sikerült megejtenem egy gyors eltávozást haza.

Augusztus 15-én átmentem a USS Boxer hordozóra. Egy viharos hajóút után kikötöttünk Vietnam partjainál. A hangosbeszélőkön bemondták: „A vietnami partoknál vagyunk. Felmehetnek a fedélzetre és körülnézhetnek.” Mindannyian ugyanazt vártuk, hogy háborút fogunk látni – tüzérségi becsapódásokat, bombákat hajigáló sugárhajtásúakat. Emlékszem, felértem a leszállófedélzetre, és elém tárult ez a földöntúli látvány… Gyönyörű fehér tengerpartot láttam, mögötte sűrű őserdővel. Csak a parton rohangáló és integető pucér lányok hiányoztak. Mondtam is, hogy na, várj egy kicsit, mi ez az egész? Biztos rossz helyen járunk.
A Boxerről nedves mászóhálókon ereszkedtünk le a rohamcsónakokba. Mindenki tudta, mi forog a fejünkben, hogy azon gondolkozunk, hogy most lőni fognak ránk. Olyan volt, mint valami film, leszámítva, hogy ez volt a valóság. Nálunk volt a málhazsákunk, meg a szerelékünk, de senkinek nem osztottak ki lőszert. Arra gondoltam, mit fogunk csinálni, ha elérjük a partot? Féltem, ahogy másztam lefelé a hálón.
A rohamcsónak eleje lecsapódott, mi meg kirontottunk a vízbe. És akkor ledöbbentem: ott állt Westmoreland tábornok és egész vezérkara. A parton sorakoztak, tisztelegve a Vietnamba érkező lovasságnak. Csak a félmeztelen bennszülött lányok hiányoztak a képből. Micsoda csalódás…
Jól belénk sulykolták a kilencszabályos kártya tartalmát, amelyet még mindig őrizgetek: tisztelettel bánj a nőkkel, vendégek vagyunk ebben az országban és azért jöttünk, hogy segítsünk ezeknek az embereknek. Erre nagy hangsúlyt fektettek: „segítség”. Ez még mindig Kennedy hatása volt… hihetetlenül idealista. De azt soha nem nevelték belénk, hogy mennyire más lesz a vietnami kultúra, a hagyományaik, mennyire mások lesznek ők maguk. Megrázó volt, hogy mennyire különböznek tőlünk, attól a pillanattól kezdve, hogy megérkeztünk. Azelőtt soha nem kerültünk kapcsolatba ilyen emberekkel. Mindannyiunkban megvolt a nagytestvér-komplexus, mindenki a kölyköket etette.
Október végén a Különleges Erők Plei Me-i táborát, amelyet dél-vietnami egységekkel erősítettek meg, egy észak-vietnami ezred támadta meg. A tíznapos ostrom már egy hete tartott, amikor a lovasság 3. dandárát áthívták, hogy mentsük fel őket. Ez volt az első komoly összecsapás az észak-vietnami és az amerikai csapatok között. A lovasság 3. dandára – benne Custer tábornok egykori egysége, a 7. lovasezred – érkezett a körzetbe, azt gondolva, hogy egy megtizedelt észak-vietnami regimentet talál majd ott, ehelyett két másik ellenséges ezred esett nekik. Ez kora novemberben történt. Így kezdődött az Ia Drang-völgyi csata.

Pleikuból helikopteren vittek ki minket a Falcon leszállóhelyre, ahonnan kutasd-és-pusztítsd bevetésekre mentünk, hogy megtaláljuk az észak-vietnamiakat, akik éppen a hetes lovasságiakat szedték darabokra. Szitáló esős nap volt. Úgy 150 méter magas, erdővel borított, kúpalakú hegyek, sok kisebb völgy és vörösbarna agyagtalaj.
Reggel hatkor indultunk neki és délután három óráig gyalogoltunk, leszámítva egy tízperces pihenőt, amikor bekaptunk egy fejadagot. Én három napra elegendő élelmet vittem magammal. Fekete zokniba csomagolva tartottuk őket, ami a zsákunkról lógott. Ezenkívül C-4 robbanóanyag volt nálam, az M-16-osom, 16 darab tár, néhány gránát, úgy 18 kilogrammnyi felszerelés. És kilenc óra gyaloglás, főleg erdős terepen. Kaptató nem sok, inkább a gerincek mentén haladtunk, ami szívás, mivel végig ferde talajon jársz. Valaki úgy határozott, átvágunk a völgyön, de a rádióba azt mondjuk be, hogy megkerüljük. Ezért hosszabb pihenőt tartottunk, és a rádióba továbbra is a megtervezett útvonal ellenőrzőpontjait mondták be. Ott volt az egész század: három könnyűfegyverzetű szakasz, összesen durván 140 fő.
Jó félórás pihi után leereszkedtünk a gerincről a völgybe, hogy egy kis időt nyerhessünk. Már késő délután volt és nem akarták, hogy sötétben érjük el a kijelölt táborhelyünket. Mindenki hullafáradt volt.
Ahogy leértünk a völgybe, heves tűzet kaptunk jobbról. Ekkor lőttek rám életemben először. Lefagytam. Teljesen lefagytam és egy fa mögé hasaltam. A jobbszárnyunk elkezdett előrenyomulni, de ekkor az ellenség aknavetőkkel kezdte veretni a centrumunkat, és balról is tüzet nyitottak. Tudtam, hogy csinálnom kéne valamit, de csak azt tudtam tenni, amit a többiek körülöttem, akik viszonozták a tüzet. Ahogy előrenyomultak volna, hogy kiszélesítsék a peremsávunkat, az ellenség tűz alá vette a balszárnyunkat és a hátunkat is, ezért maradtunk, ahol voltunk és páran viszonozták a tüzet. Az aknagránátok középre hullottak, hogy ne tudjunk egyesülni és eredményesen védekezni. Azért küzdöttünk tehát, hogy összefüggő védelmet hozzunk össze és visszaverjük ezt a pokoli rajtaütést.
Hamarosan megérkezett pár helikopter. A támogatásunkra jöttek, viszont esett az eső. Szürke, szitálós nap volt. A felhőalap jó alacsonyan, de a pilóták némi lőszert azért megpróbáltak ledobni. Én hamar kifogytam a skulóból, mert gyorsan és sokat lőttem. Kétszer is megkísérelték a ledobást, de mindkétszer túl messze dobták le a rakományt, a fasornál. A kopterek alacsonyan repültek át, tüzeltek rájuk, aztán oldalt kipottyantották a lőszeresládákat, remélve, hogy a peremsávunk közepére érkezik. De nem volt összefüggő peremsávunk, szét voltunk szóródva.
Észrevettem, hogy páran tudják, mit csinálnak, páran meg nem. Sokan voltak, akik egyszerűen elbújtak.
Besötétedett és nem maradt lőszerünk. Világítórakéták fényében fürdött az erdő. Az ellenség átordítozott. Biztosan volt náluk hangosbeszélő. Félelmetes volt hallani: „Ölni GI, ölni GI!” Szünet nélkül ordítoztak. És ott volt ez a Starkweather nevű törzsőrmester, koreai veterán, hát őt kezdtem utánozni, mert láthatóan tudta, mit csinál. Visszaordítozott nekik: „Basszátok meg, rohadékok! Gyertek, kapjatok el!” Azt gondoltam, így kell csinálni, én pedig mozdulni is alig bírok. Aztán meghallottam ezeket a fájdalmas sikolyokat. Sok emberünket eltalálták. Én pedig mindig féltem a sebesültektől. Ott sír egy sebesült, én pedig nem tudom, mi a teendő.
Aggasztott, hogy mikor megpróbáltunk összefüggő körkörös védelembe formálódni és elkezdtek aknavetőzni, hátra kellett hagynunk a sebesültjeinket, akik most kiáltoztak nekünk és segítséget kértek. Felcserért kiáltottak, némelyik pedig üvöltött, hogy „lőjetek le!” Mikor a tüzet viszonoztam, egészen összezavarodtam. Besötétedett ugye… a sebesültek meg… Már tudtam, hogy…
Az észak-vietnamiak elszórva, de állandó jelleggel tüzeltek és ordítoztak. Mintha kínoznának: egy kis tüzelés itt, egy kicsi ott, pár aknagránát… Néhányan közülünk még mindig viszonozták a tüzet. A helikopterek kétszer repültek be. A lőszeres ládák egyszer az erdőbe zuhantak, ami azt jelentette, hogy az ellenség kapta, másodjára pedig a balszárnyon ért földet, a katonáink megszerezték és még hosszan tüzeltek utána. Egy felcserünk kikúszott a sebesültekhez és a világítórakéták fényében leszedték. Aztán hirtelen lerohantak minket.
Mikor ránk rontottak, nagy volt a lövöldözés. Az összes sebesültünket agyonlőtték. Csata közben a rémület, ahogy embereket látsz megsebesülni, a testrészeiket elveszteni, összemossa a látványt. Már nem azt láttam, hogy valakit hasba lőnek, összegörnyed és ömlik belőle a vér meg a belek. Csak arra koncentráltam, amit tennem kellett, és Starkweather adta meg a választ mindahányszor.
Nem maradt lőszerem. De a puskám még megvolt. A csövénél ragadtam meg és úgy fogtam, mint egy baseballütőt. Starkweather meg azt mondta a közelben lapulóknak, hogy fegyvert le, ne álljatok ellen. Ne álljatok ellen.
Negyven észak-vietnami ejtett minket foglyul. Barna egyenruhát viseltek, levelek lógtak rajtuk mindenütt, a zsebükből, a sisakjukról, levelekkel álcázták magukat. A világítórakéták abbamaradtak. Nem tisztán, de azért láttam. Az egyik srác elővonta a rohamkését, hogy ellenálljon, de Starkweather leintette. Az egyik lehetőség, hogy ellenáll és megölik, a másik, hogy nem áll ellen és meglátjuk, mi lesz. Nem tudom, miért vállalta a kockázatot, mert a sebesültjeinket közben lelőtték, ahogy közeledtek a fák közül. A balszárnyunk még mindig harcban állt, a hátunk pedig… nem tudom, hova lettek.

Tizenkettőnket foglyul ejtettek. A kezünket a sisakunkra tettük, és a szerelvényünket meg lerángatták rólunk. A csuklónkat megkötözték és oszlopban elvezettek minket a fasor irányába, ahonnan előjöttek, aztán fel a gerincre a sötétben, a völgy vége felé. Felmásztunk a dombtetőre, ami két völgy fölé magasodott. Ott volt a táboruk a fák alatt, jól álcázva. Középen megtisztított terület, rögtönzött menedékekkel. Levezettek minket a domboldalon egy kis tisztásra, ami latrinára emlékeztetett. Le kellett vennünk minden ruhánkat és a csuklónkat a bokánkhoz kötözték, ami térdelés mellett nagyon kényelmetlen testhelyzet. Nem volt mit tenni. Ledőltem az oldalamra, hogy kényelmesebb legyen. Egész éjszaka őrök vigyáztak ránk, de békén hagytak minket.
Másnap reggel néhány közkatonájuk ebben a helyzetben talált ránk. Pár emberünket felrángatták és a nyakuknál fogva fához kötözték – nem annyira, hogy megfulladjanak, de a bokájuk és a csuklójuk továbbra is össze volt kötözve. Onnantól fogva végig térdepeltem. Egymástól távolabb tartottak mindenkit, beszélni tilos volt. Ha valaki mégis megszólalt, körbepofozták. Semmi nem jutott eszembe abból, hogy kell ilyenkor viselkednem. De nem is éreztem úgy, hogy bárminek meg kéne feleljek.
Csak két emberünket kérdezték ki. Az egyik Starkweather lett, lévén a legidősebb és rangidős. Tisztek jöttek, hogy megnézzenek maguknak. Mikor Starkweather kérdezték, nem tudott semmit, ahogy senki más sem.
A vietek engem és Starkweathert pécéztek ki, meg elvittek egy srácot, Elvin Evanst, egy fehér marylandi gyereket. Felkísérték a dombra. Soha nem jött vissza. Halottnak hitték, de mindenki… Sosem hallottam róla újra. Starkweather egy ezüst jegygyűrűt viselt az ujján, és vallatás közben le akarták róla szedni, ő viszont ellenállt. A tiszt távozott és feltűnt helyette ez az őrmesternek tűnő pofa. Megragadták Starkweather kezét: az egyik a hüvelykujját, a másik a kisujját és késsel vágtak bele a kézfejébe. Az ujjak között vagdosták, már el is kezdett vérezni. Akkor Starkweather odaadta nekik.
Ezután már csak enyhe piszkálás volt műsoron: egy kis pofozkodás, vagy botokkal szurkálták valakinek az ágyékát, a lényeg, hogy dühíteni akartak. A latrinák környékén voltunk és ezek meg odajöttek és ránk vizeltek. Egyikük kést szegezett a torkomnak és finoman beleszúrt a bőrömbe. Rengeteget imádkoztam, de tényleg. Azt képzeltem be magamnak, hogy mindez nem velem történik. De fokozatosan rádöbbentem, ahogy eljött a második nap, hogy ez hosszabb lesz, mint hittem és nem fog csoda történni.
Tizenötödikére az időjárás kezdett kitisztulni és sugárhajtásúak hangját hallottam. Végül tizenhatodikán kora reggel talált ránk a 12. lovasezred egyik százada, amelyik a körzetben járőrözött. Az észak-vietnamiak az éjszaka folyamán elhúzták a csíkot. Mi még mindig megkötözve feküdtünk, nem tudtunk mit tenni. Valami Anthony hadnagy volt a parancsnokuk és az elővédjük kiszúrt minket. Anthony egy rajjal közelített, mert azt hitte, csapda az egész. Körbevettek és biztosították a területet, aztán megkérdezték, ki a rangidős. Starkweather jelentkezett.
Anthony azt akarta, hogy igazolja magát. Tiszta őrület, mert ott voltunk meztelenül, csuklónk a bokánkhoz kötözve és elég egyértelmű volt, hogy nem jó szántunkból kerültünk oda. Amíg a kikérdezés tartott, nem is vágták el a köteleinket, de amint Anthony rájött, hogy hülyét csinál magából ezzel, gyorsan kioldoztak minket.
Ponchobélésbe bugyoláltak. A térdünk csupa seb, a bőrünk viszketett, a nyakam heges, a mellkasom csupa vér. Starkweather keze gennyedzett és orvosi ellátást nem kaptunk. Mentőhelikoptereket hívtak le a völgybe. Gyorsan Pleikuba szállítottak minket, de ott nem volt elég hely, ezért átvittek Qui Nhonba. Huszonegyedikéig ott voltunk, aztán visszakerültünk az egységhez.
Az Ia Drang-i csata hálaadás napjáig tartott. A lovasság még két hétig üldözte az ellenséget mindenfelé a körzetben. Végül a VNH visszahúzódott Kambodzsába. A lovasság úgy ezer embert veszített. 2800 északi halottról beszéltek, és ehhez 900-1000 lovassági esett el. Majdnem három hónap kellett, hogy ezt kiheverjük. Nem tévedés. Őrséget adtunk, az utakon járőröztünk, az ünnepnapokon pihentünk. A harci szellem megcsappant, nagyon megráztak minket a történtek, különösen a velünk érkezett naivitás és lelkesedés után. Mindenki megrettent. Kellett egy kis idő, míg összeszedtük magunkat. Különösen nagy csapás volt nekünk, hiszen ezek az alakulatok még az Államokban kovácsolódtak össze. Nem olyan volt ez, mint később, amikor folyamatosan érkeztek az újak. Jól ismertük egymás családját, együtt vacsoráztunk, szórakoztunk, vitatkoztunk. A veszteségeink megráztak és megtizedeltek minket. Bizonyos értelemben ez a harciasságunkat is fokozta, mert mikor valaki megsebesült vagy elesett, a többieket feltüzelte, bosszút akartak. Még nagyobb lendülettel sétáltak bele a következő lesállásba.
Mikor a felkeléselfojtásról oktattak minket a helikopterek szemszögéből, sosem volt szó a vérbeli gerillataktikáról. A légimozgékonyság szart sem jelentett az Ia Drang-völgyben. A végszó, hogy ha nem tudsz lehozni egy helikoptert, hogy támogatást nyújtson, mit érsz vele? Ha nem tudnak felszállni, mert túl párás az idő, vagy mert túl súlyos a rakomány, vagy mert túl sok lőszert elhasználnak, míg eljutnak hozzád és ellátnak, akkor mire jó az egész? Akkor ugyanott vagy, ahol az ellenség és odakint övék a kezdeményezés.
Mikor a turnusom a vége felé járt, már tudtam, mit csinálok, tudtam, mit kell tennem ellenséges tűz alatt, és akkor kellett hazamennem. Mi értelme az egésznek így? Jön helyettem egy zöldfülű, aki ugyanúgy tapasztalatlan, mint én voltam a kezdet kezdetén, és mire belejön, hazamegy és érkezik helyette egy másik zöldfülű. Nem csoda, hogy nem jutottunk semmire.
Tavasszal fogságba ejtettünk néhány vietkong-gyanúsítottat és összetereltük őket. Ahogy az egyik mellett elsétáltam, a combommal mellbeböktem, mire megragadta a lábamat. Bepörögtem és ütlegelni kezdtem, de ő rá se rántott, csak fogta a lábamat. Legalább ötször húztam rá teljes erőből, ő meg hagyta. Ahogy abbahagytam, elengedett és széles vigyorral felnézett. A szeme azonban üres volt: benne volt így is minden. Fura érzés volt. Mindenhol ezt láttam később. Gyűlöltem a vietnami férfiakat. A dél-vietnami katonákat is, mert olyan megbízhatatlanok voltak és rajtaütéseknél egyszerűen felhúzták a nyúlcipőt. Gyűlöltem őket. De a nőkkel semmi gondom nem volt. Velük mindig flörtölgettem. A nőkre sosem gyanakodtam.

A visszaemlékezés Al Santoli Everything We Had – An Oral History of The Vietnam War by Thirty-Three American Soldiers Who Fought It című kötetéből (Ballantine Books, 1981) való.