Bizonyít a légilovasság

Alig egy hónappal a Da Nang-i partraszállás és a tengerészgyalogosok érkezése után az amerikai szárazföldi haderő első alakulatai is megérkeztek Dél-Vietnamba: a 173. légideszant-dandár, a 101. légideszant-hadosztály, majd július végén Johnson elnök bejelentette az 1. lovassági (légimozgékonyságú) hadosztály bevetését is, mely szeptemberben érkezett meg An Khe melletti támaszpontjára.

Bár a légideszant-egységek is nagyban függtek a helikoptertől, a légilovasság már minden téren a forgószárnyasokra támaszkodott, vagyis felderítésre, élőerő- és utánpótlás-szállításra, tűztámogatásra és sebesültkivonásra is ezt a viszonylag új harceszközt alkalmazták. Harry Kinnard altábornagy, a légimozgékonyságú harcászat atyja és hadosztály akkori parancsnoka fogalmazott úgy, hogy az addigi háborúkhoz képest "a helikopter volt a nagybetűs különbség.” A hadosztály több mint 400 helikopterrel érkezett meg: voltak köztük UH-1 szállító- és csatahelikopterek, OH-13 felderítők, illetve CH-47-es és CH-54-es szállítók.

A helikopterháború igáslova – és a repüléstörténet egyik leghíresebb forgószárnyasa –, a Bell UH-1 Huey: használták csapat- és utánpótlás-szállításra, sebesültkivonásra és megfigyelésre, nehézfegyverzetű változatát pedig tűztámogatásra. A 16 ezer legyártott példányból körülbelül 6000 fordult meg Vietnamban – ebből durván 3300 került a veszteséglistára.

A hadosztály mindhárom dandárát a Vietnami-középhegységbe vezényelték, ahol a helyzet egyre aggasztóbb lett. A hírszerzés megerősítette ugyanis, hogy a Vietnami Néphadsereg Pleiku és Kontum tartományok ellen készül támadásra, melynek távlati célja, hogy kijussanak a tengerpartig és kettévágják az országot. Chu Huy Man dandártábornok egységei három ezredből (32., 33. és 66., továbbá kisegítő alakulatok) álltak, vagyis hadosztályerővel rendelkezett, nem beszélve a körzetben található vietkong egységekről. Tervük végrehajtását már júliusban megkezdték, amikor megostromolták a dél-vietnami különleges erők Duc Co melletti táborát. A helyszínre küldött felmentő alakulatokra is rácsaptak, és bár az amerikai légi támadások nyomán végül visszavonultak, súlyos veszteségeket okoztak.

Északról jöttek, hogy megütközzenek az amerikaiakkal:
a Vietnami Néphadsereg katonái.

Október 20-án Plei Me mellett megismétlődött a fenti forgatókönyv, azzal az eltéréssel, hogy a dél-vietnami parancsnokok eleinte el sem merték indítani a felmentő hadoszlopot. A légilovasság 1. dandárának támogatásával azonban mozgásba lendültek, és október 25-re felmentették a helyőrséget. Westmoreland tábornok elégedett volt a lovasságiak teljesítményével és megadta Kinnardnak a lehetőséget arra, hogy ne csak „tűzoltó” szerepkörben tevékenykedjen, hanem saját kezdeményezésre támadólag léphessen fel a számára kijelölt műveleti területen, Pleiku, Kontum és Binh Dinh tartományokban. Így is történt, és a helikopterek az ellenség nyomába eredtek. November 1-jén rá is találtak a VNH egyik tábori kórházára: 99 észak-vietnami és 11 amerikai katona esett el az ezt követő összecsapásban és Kinnard tábornok elégedett lehetett. A zsákmányolt dokumentumok viszont azt is elárulták, hogy érdemes lenne nyugatabbra, a Chu Pong-fennsík körzetében keresgélni.

Az An Khe melletti amerikai támaszpont peremsávján.

A tervek kidolgozása után a lovasságiak 3. dandára 7. ezredének 1. zászlóalja november 14-én, 20 perces tüzérségi előkészítés után, 10:17-kor megérkezett az X-Ray kódjelű leszállóhelyre, melyet a Chu Pong-fennsík keleti szélén jelölték ki. Feladatuk ezúttal is az észak-vietnami alakulatok felkutatása lett volna. Az első percekben foglyul ejtettek egy dezertőrt, aki megerősítette, hogy egy összpontosítási körzet közelében vannak. A kiküldött őrjáratok nemsokára tűzharcba keveredtek: az ellenfél nem várta meg, míg rátalálnak, hanem elszánt támadásokat indított a leszállóhely irányába.

Forró a talaj az X-Ray leszállóhelyen...

Moore alezredes, a zászlóalj parancsnoka légi és tüzérségi támogatást kért és kapott, mellyel sikerült útját állni az északiak rohamainak, míg földet értek a további csapaterősítések. Az éjszaka folyamán a VNH újra és újra próbálkozott, reggel pedig megint támadásokat indítottak a szorongatott helyzetben levő, de utánpótlást és erősítést továbbra is kapó amerikaiak ellen.

Kísérteties látvány a fényrakétáktól megvilágított tisztás: az előtérben amerikai sebesültek és ponchóval letakart halottak. A VNH éjszaka is próbálkozott...

A rohamok nem egyszer elérték a lovasságiak lövészgödreit és heves kézitusa alakult ki újra és újra. A Victor leszállóhely (vagyis délkelet) felől közben az 5/2. lovassági zászlóalj indult meg az X-Ray felé és pár óra múlva be is kapcsolódtak a küzdelembe. Aznap pár kilométerre tőlük B-52-es bombázók végeztek taktikai támogatást – a háború történetében először.

Lovasságiak fésülik át az erdőt

A rákövetkező nap, november 16. reggelre az észak-vietnamiak visszahúzódtak és a csata első szakasza ezzel véget ért. A lovasságiak 79 halottat és 121 sebesültet veszítettek 48 óra alatt. Több mint 600 vietnami holttestet számoltak össze, de becsléseik alapján a teljes veszteség 1000 fő körül lehetett.

A sebesültek és a holttestek összegyűjtése az X-Ray-nél

Az 5/2. és a 7/2. zászlóalj egységei ezek után elindultak a nyolc kilométerre fekvő Albany kódjelű leszállóhely felé, hogy végrehajtsák Moore eredeti feladatát, vagyis felderítsék a környéket. Az őserdőn átkelő, alaposan széthúzódó hadoszlopon azonban az észak-vietnamiak rajtaütöttek. A háború talán legeredményesebb lesállása volt ez: az amerikai egységek elszakadtak egymástól és bár a légi és tüzérségi támogatást ezúttal is kaptak, a VNH megtizedelte őket: tanultak az elmúlt napok eseményeiből és közvetlen közelről indítottak támadásokat. Bő 400 észak-vietnami katona esett itt el, de az amerikai veszteség felülmúlta a korábbiakat: 151 halott és 121 sebesült három nap alatt. Mindez ráadásul elsősorban a lovassági parancsnokok hibájából, akik, bár tudták, hogy nagyszámú ellenséges alakulat van a körzetben, nem állítottak oldalvédeket és helikopterek sem fedezték a vonulásukat. November 19-én reggel ért véget a csata második szakasza: a VNH ismét eltűnt a dzsungelben, az amerikaiak pedig megkezdték a halottak és a sebesültek összeszedését.

Győzelem vagy vereség?
A tűzpróbát kiállt amerikaiak többsége hajlott az utóbbira.

A veszteségek ellenére az 1. lovassági hadosztály kiállta a próbát. A november 27-ig tartó művelet eredményeként visszavetették az észak-vietnami ezredeket, melyek Kambodzsába visszahúzódva készültek fel a következő összecsapásra, értékes új tapasztalataik birtokában. Kinnard tábornok, ahogy Westmoreland is, ki akarta kényszeríteni, hogy a határon túl is folytathasson támadó műveleteket, ezt a Fehér Ház azonban a háború során soha nem engedélyezte. Kambodzsába és Laoszba csak a légierő gépei és a különleges alakulatok merészkedhettek be… Ez is egy újabb korlátozó tényező lett az amerikai hadigépezet számára.

Harold Moore alezredes egy észak-vietnami katona holtteste felett

Az észak-vietnami oldalon 560 halott és 670 sebesült (amerikai becslések szerint bő 1500 halott és 1200 sebesült), az amerikai oldalon nagyságrendileg 300 halott és több mint 500 sebesült volt az egy hónapig húzódó csata végső mérlege. Ezzel az amerikaiak átmenetileg elhárították a déli országrészt fenyegető közvetlen katonai veszélyt, de azt is megtanulták, hogy ellenfeleik elszánt és tapasztalt katonák. A veszteségadatok egyelőre megerősítették Westmoreland tábornokot arról, hogy az ellenség felmorzsolható – ironikus, hogy egyesek szerint Ho Shi Minh és az észak-vietnami vezetés éppen ugyanerre a következtetésre jutott ekkor. Harold Moore alezredes úgy fogalmazott: "Az észak-vietnami »parasztkatonák« kiállták a legszörnyűbb, legmodernebb tűzvihart, amit csak egy szuperhatalom bevethetett ellenük, és legalábbis a döntetlenig küzdöttek. Az ő értékrendjük szerint, ha kicsikarod a döntetlent egy ilyen erős ellenféllel szemben, az már győzelem." 

Nguyen Hu An, a később tábornokká előléptetett, 1926-os születésű észak-vietnami ezredes: már a Dien Bien Phu-i csatában is részt vett a franciák elleni háborúban. 1993-ban találkozott egykori ellenfelével Harold Moore-ral (lásd a keretes írást). 1995-ben hunyt el. 

A krónika következő részében:
Nyuszis kislány egyenruhában

Korabeli amerikai dokumentumfilm. 

 

Ez a háromnegyedórás ABC-beszámoló 1993-ból való, amikor Harold Moore és néhány bajtársa, egykori vietnami ellenfeleik oldalán visszalátogattak az Ia Drang-völgybe...

 

A csatáról Harold Moore és Joe Galloway, a csatában részt vett fényképész írt beszámolót We Were Soldiers Once... and Young címmel. Erről és a belőle készült 2002-es filmről egy másik posztban írok. Az alábbi kisfilmben Galloway visszaemlékezésére alapozva mutatják be a csata rövid történetét.