A genfi megállapodás

Dien Bien Phu elestével sem csitult el a küzdelem Indokínában, azonban az ekkor már folyó genfi konferencia reményt adott a harcolóknak. Ezt eredetileg a koreai háború utáni rendezés elősegítése érdekében hívták össze, de 1954 elején úgy döntöttek, egyúttal Indokína további sorsáról is dönteni kellene. Az ezzel kapcsolatos tárgyalások során a következő államok képviseltették magukat: a Vietnámi Demokratikus Köztársaság (a későbbi Észak-Vietnám), a Vietnami Állam (a későbbi Dél-Vietnám), Laosz, Kambodzsa, Franciaország, a Kínai Népköztársaság, az Egyesült Királyság, a Szovjetunió, illetve az Amerikai Egyesült Államok. 

Háború és béke egyazon képen. Vietnámi parasztok sétálnak el motorkerékpáros francia katonák mellett a Nam Dinh-i úton. Robert Capa felvétele 1954 májusában készült. A magyar származású fényképész utolsó megbízatása volt ez az indokínai út: május 25-én francia katonákat kísért Thai Binh környékén, amikor aknára lépett, amely halálosan megsebesítette. 

A nyugati, vagyis a brit, a francia és az amerikai küldöttségek nemcsak hogy nem értettek egyet a követendő irány vonatkozásában, de bizonytalanok is voltak az optimális megoldások kapcsán. Brit részről Anthony Eden külügyminiszter a háború tárgyalásos lezárására törekedett. Georges Bidault, francia külügyminiszter viszont meg akart menteni valamennyit hazája indokínai pozíciójából, ám Dien Bien Phu eleste nyomán egyre jobban elbizonytalanodott. Amerikai oldalról alapvetően el akartak kerülni egy újabb Jaltát, vagy azt, hogy a demokratákat meggyengítő 1949-es fordulat, azaz “Kína elvesztése” után a republikánusokat most “Vietnám elveszítésével”, és úgy általában a kommunistákkal szembeni puhasággal lehessen vádolni… 

Az amerikai részvétel jelentőségét gyengítette, hogy John Foster Dulles amerikai külügyminiszter csak egy hetet töltött ott, május 3-án már elutazott (helyét helyettese, Walter Bedell Smith vette át), és nem volt hajlandó szóba állni az Egyesült Államok által el nem ismert Kínai Népköztársaság képviselőivel, sőt az egész amerikai delegációnak megtiltotta ezt. Mivel továbbra is tartott Kína indokínai intervenciójától, illetve mert látta, hogy a konferencia végső soron az észak-vietnámi kommunista kormányzat legitimációját fogja eredményezni, továbbra sem adta fel egy katonai beavatkozás ötletét. A francia kormány sem mondott még le ekkor teljesen a háború folytatásáról, bár a közvéleményük egyre hangosabban követelte a konfliktus lezárását. Mindenesetre egészen június közepéig zajlottak francia–amerikai egyeztetések arról, hogy milyen feltételek mellett lenne megoldható egy közös katonai vállalkozás, illetve a Vietnámi Állam hadseregének megerősítése. Erről végül nem született megállapodás – ugyanakkor ennek híre bizalmatlanságot szült a többi küldöttség tagjai között. 

A VDK küldöttsége megérkezik a genfi reptérre 

Egy másik is ötlet is felvetődött ekkoriban a Fehér Házban Richard Nixon alelnök részéről, nevezetesen egy tágabb katonai szövetség felállítása (a békés rendezést sürgető britek kizárásával). Még tárgyalások is folytak erről ausztrál és új-zélandi diplomatákkal, de ebben a pár hónapban nem hoztak eredményt (a SEATO csak később jött létre). Eisenhower elnök pedig elvetette egy kizárólagosan amerikai intervenció gondolatát, mert nem akarta “a világ csendőrének” szerepét felvállalni. Ráadásul 1954 választási év volt, és az előző esztendőben véget ért koreai háború után az amerikai választók nem lelkesedtek egy újabb katonai akció gondolatáért. Június elejétől tehát már az amerikai küldöttség is a tárgyalásos rendezést támogatta.

Közben a francia hadvezetés is áttekintette az indokínai hadi helyzetet, és kénytelenek voltak elfogadni a tényt, hogy nincs reális lehetőségük a háború folytatására. Ráadásul a Viet Minh csapatai Tonkinban megszilárdították helyzetüket, és bár kisebb elánnal, de folytatták a harcot a középső és a déli területeken is, vagyis fenntartották a nyomást. Giap tábornok úgy számolt, ha a tárgyalások nem vezetnek eredményre, jó esetben 2-3, rosszabb esetben 3-5 év kell a katonai győzelemhez, vagyis Vietnám teljes területének felszabadításához. A franciák létszámfölényben voltak ugyan, de harci szellemük mélyponton; elsősorban a nagyvárosok környékén és a parti sávban koncentrálták erőiket. Az oldalukon harcoló Vietnámi Nemzeti Hadsereg nem segítette ki őket, mivel a dezertálás egyre nagyobb méreteket öltött.

 A genfi tárgyalássorozat megnyitása május 8-án. Mivel az amerikaiak nem voltak hajlandók a kínaiakkal tárgyalni, kör- vagy U alakú asztal helyett négyszögbe állított egyenes asztalokat állítottak fel. (Az asztalkérdés évekkel később, a vietnámi–amerikai béketárgyalások megkezdésénél is felvetődött...)

Pham Van Dong, a VDK miniszterelnök-helyettese, illetve küldöttségének vezetője kezdettől fogva a politikai rendezésre helyezte a hangsúlyt, és Indokína államainak függetlenségét helyezte előtérbe. A külföldi csapatok kivonását, illetve a szabad választások azonnali megtartását szorgalmazták. De már ekkor szóba hozta Vietnám kettéosztásának lehetőségét is, amely ötlet a kínai és a szovjet küldöttségtől származott. Ők még a tárgyalások előtt arról győzködték a VDK delegációját, hogy koreai mintára egyezzenek bele Vietnám időleges felosztásába. Emögött természetesen politikai érdekek húzódtak. A szovjetek Sztálin halála után egyelőre valóban törekedtek az enyhülésre, és meg akartak előzni Ázsiában egy újabb amerikai beavatkozást. Emellett a franciák kedvére akartak tenni, mert el szándékozták kerülni az Európai Védelmi Közösség (EDC) francia ratifikálását (amelyben az akkor még nem NATO-tag Nyugat-Németország is helyet kapott volna). S mivel nemzeti érdekek sem igen fűzték őket a térséghez, a Kreml egyelőre nem támogatott semmilyen agresszív akciót. Ez utóbbi téren csak 1957 után következett be változás, ahogy az űrversenyben előnyre tettek szert, illetve ahogy később (1961-ben) a “népi felszabadító háborúk” támogatása a szovjet retorika része lett. Ekkor már természetesen komoly anyagi és katonai támogatást nyújtottak Észak-Vietnámnak.

A szovjet külügyminiszter, Vjacseszlav Mihajlovics Molotov és a VDK miniszterelnök-helyettese, Pham Van Dong 

A kínaiaknak nagyobbrészt másféle motivációik voltak. Ők is komolyan tartottak a tevőleges amerikai beavatkozástól (hiszen a koreai háború elején az Egyesült Államok gyorsan és határozottan reagált, a kínai hadsereg pedig nagyjából egymillió katonáját vesztette el a harcok során), de kapóra is jött nekik, hogy egy regionális konfliktus “béketeremtőjeként” állhatnak ki a világ és az ázsiai országok elé. Ugyanakkor továbbra is befolyásuk alatt akarták tartani a Viet Minh-t, azt azonban nem kívánták, hogy a túl gyorsan egyesülő és megerősödő Vietnám később Laoszra és Kambodzsára is kiterjessze hatalmát (huszonöt évvel később éppen ez okozott összeütközést a két ország között, lásd itt). Mindenesetre az ideológiai oldalnak megfelelően később ők is jelentős mértékben támogatták kommunista harcostársaik függetlenségi és egységesítési küzdelmét. 

Pham Van Dong ezúttal Csou En-laj kínai miniszterelnök társaságában

A francia küldöttség és a Viet Minh delegációja a titkos tárgyalások során – részben a közben végbement párizsi kormányváltásnak hála, amely enyhítette a francia hozzáállást – mindenesetre egyre közelebb jutottak egy közös állásponthoz. Június közepétől már Dulles is kiállt a franciák indokínai érdekeinek támogatása mögül, mivel úgy látta, nélkülük amúgy is könnyebben boldogulnak majd Vietnámban. A kínai küldöttség külön-külön akarta kezelni a három indokínai államot, és semlegességüket garantálni, így biztosítva, hogy külföldi katonai jelenlét ne legyen egyikben sem. Ez persze azt jelentette, hogy a VDK csapatait is ki kell vonni Laoszból és Kambodzsából, a két említett ország kommunista frakciói pedig ilyen módon magukra maradnak. Ezt valószínűleg az a kínai igény is inspirálta, hogy csökkentsék a vietnámi kommunisták térségbeli befolyását, és Laoszt, illetve Kambodzsát saját érdekszférájuk felé kényszerítsék. Az új francia miniszterelnök, Pierre Mendès France elődjénél rugalmasabban állt a kérdéshez, hajlandó volt személyesen találkozni Csou En-lajjal Bernben, és beleegyezett Vietnám kettéosztásába is. Emellett a megállapodás betartását felügyelő Nemzetközi Ellenőrző Bizottság felállítása is szóba került.  

Üdvözlet a győzőnek: hanoi polgárok köszöntik
a Viet Minh visszatérő katonáit

Pham Van Dong és Ho Si Minh tisztában volt a néphadsereg kimerültségével, illetve támogatóihoz hasonlóan tartott a közvetlen amerikai beavatkozástól, ezért bólintott rá a külföldi elvtársak javaslatára – és ezzel egyelőre lemondtak hazájuk egyesítéséről. Az északi vezetés így sem adta fel törekvéseit, mindössze elhalasztotta ezek megvalósítását. Szükségük volt néhány év szünetre, és nem csak azért, mert a francia háború során nagyjából 191 ezer halottat számoltak el: az újjáépítés, a hadsereg újjászervezése és felkészítése mellett a kommunista hatalom megszilárdítása is rájuk várt. Ugyanakkor tettek róla, hogy elegendő káderük maradjon a déli országrészben, akiknek eleinte politikai, később pedig katonai szerepet szántak.  

A déli országrész, vagyis a névlegesen Bao Dai által vezetett, de akkor még francia befolyás alatt álló Vietnámi Állam küldöttsége végig kiállt az ország kettéosztása ellen. Közölték, hogy nem fogják magukra nézve kötelezőnek tekinteni a megállapodás ezt érintő pontjait, és a franciák, illetve a VDK közötti fegyverszüneti egyezmény, illetve az országegyesítési választás, sőt a Nemzetközi Ellenőrző Bizottság jelenléte kapcsán is tiltakoztak. Ők egyébként a háború alatt nagyjából 58 ezer halottat veszítettek a franciák oldalán, és a harcok a déli területek sem hagyták érintetlenül, vagyis az újjáépítés és a politikai helyzet rendezése itt is sürgős feladat volt. Ekkor, 1954 júniusában lett miniszterelnök (és csak később elnök) az a Ngo Dinh Diem, aki a két háború közötti időszak legmeghatározóbb dél-vietnámi politikusa volt. Az ő neve később még gyakran elő fog kerülni…

A VDK küldöttsége kihasználta a reflektorfényt,
és számos sajtótájékoztatót tartott a konferencia alatt

Rövid szünet után július 10-én folytatódtak a tárgyalások. Az amerikai hozzáállás továbbra is negatív volt. Többek között Richard Nixon alelnök és a későbbi elnök, Lyndon Johnson is amellett kardoskodott, hogy az Egyesült Államok ne vállaljon részt a rendezésben, amit többek között a rossz emlékű 1938-as müncheni megállapodáshoz hasonlítottak. Eisenhower elnök azonban úgy gondolta, legalább egy emberét el kell küldenie a tárgyalások lezárására. Végül Bedell Smith utazott Genfbe… Az amerikaiak lassan és rossz szájízzel, de beleegyeztek Vietnám kettéosztásába. Július 12-én Donald Heath, a saigoni amerikai nagykövet Diem miniszterelnökkel tárgyalt erről, aki persze nem volt elragadtatva. 

75 napos tárgyalás után írták alá a megállapodást

Végül július 21-én hajnalban született meg a megállapodás (július 20-i dátummal). Franciaország és Vietnám fegyverszünetet kötött. Vietnám kettéosztására a 17. szélességi kör mentén került sor, ahol tíz kilométer széles demilitarizált övezetet hoztak létre. A néphadseregnek északra, a francia erőknek, illetve a Vietnámi Állam alakulatainak délre kellett vonulniuk (a laoszi és a kambodzsai területekről is), méghozzá 300 napon belül. Ugyanennyi idő állt rendelkezésére azoknak a civileknek, akik át szándékoztak költözni a másik országrészbe, s mozgásukat senki nem akadályozhatta. A demokratikus országegyesítési népszavazás időpontjának 1956 júliusát jelölték meg. (Laoszban és Kambodzsában 1955-ben kellett szabad választásokat tartani.) Újabb egységeket és hadfelszerelést tilos volt a térségbe irányítani (kivéve utánpótlás címén), a külföldi katonai bevatkozást pedig megtiltották. A két országrész, illetve Laosz és Kambodzsa nem léphetett be semmilyen katonai szövetségbe, de önvédelmi jogukat gyakorolhatták. Az egyezményben foglaltak végrehajtását a kanadai, lengyel és indiai összetételű Nemzetközi Felügyelő Bizottság ellenőrizte volna (ez volt a NEFB elődje). 

Tegnap még ellenségek, ma már kollégák: francia és vietnámi őrszem
egy ellenőrzőponton a fegyverszünet megkötése után 

A genfi konferencia résztvevői (kivéve a Vietnámi Államot és az Egyesült Államokat) elismerték Vietnám függetlenségét és területi egységét, illetve ígéretet tettek arra, hogy az ország belügyeibe nem fognak beavatkozni. Azonban a megállapodás végső soron nem érte el célját, mivel a zárónyilatkozat mindössze felsorolta a résztvevő államokat, de formálisan nem igazolta, hogy elismerték volna a benne foglaltakat: egyetlen küldött sem írta alá, és a fegyverszüneti egyezményeket leszámítva nem jöttek létre kollektív kötelezettségek, így inkább tűnt szándéknyilatkozatnak, mint szerződésnek. Emiatt betartatását kizárólag mind a kilenc ország egyetértésével lehetett volna biztosítani, amire eleve nem volt kilátás. A szöveget ráadásul több ponton kétértelműen fogalmazták, ami a valódi konszenzus hiányának bizonyítéka volt. A két évvel későbbre tervezett népszavazás megtarthatóságát is erősen veszélyeztették a Vietnámi Állam ellentétes szándékai. (Egy évvel később, amikor a déli országrészből az önállósodás után Vietnámi Köztársaság lett, már a nemzetközi jog alapján sem volt számukra kötelező a szavazás megrendezésének biztosítása, de a fő ok az volt, hogy a saigoni vezetés joggal tartott attól, hogy Ho Si Minh vonzóbb alternatíva lesz a lakosság jelentős részének, mint Diem elnök.) Hans Morgenthau professzor már 1956-ban úgy fogalmazott:

Eisenhower elnök Dulles külügyminiszterrel tárgyal 

Amerikai részről csak tudomásul vették a megállapodást, illetve ígéretet tettek arra, hogy tiszteletben tartják, és tartózkodni fognak ennek akadályozásától. Ugyanakkor azt is kijelentették, hogy figyelni fogják a térséget, és ha újra kirobbanna itt az erőszak, azt a nemzetközi biztonságot veszélyeztető fenyegetésként fogják értékelni. Emellett továbbra is hangoztatták, hogy Indokína fontos szerepet tölt be az ázsiai erőegyensúly fenntartásában. Az Eisenhower-kormányzat döntéshozói egyébként vegyes érzéseket tápláltak az egyezmény kapcsán; tulajdonképpen hagyott nekik némi időt és mozgásteret, s ennek megfelelően változtattak valamennyit délkelet-ázsiai stratégiájukon. A cél ezután az volt, hogy a franciáktól át kell venni Dél-Vietnám, Laosz és Kambodzsa védelmének feladatát, katonai és gazdasági segítséget nyújtani, illetve egy tágabb regionális katonai szövetséget létrehozni (ez lett később a SEATO, a Délkelet-ázsiai Szerződés Szervezete). A francia gyarmatosítás szellemétől – amely számukra egészen addig erkölcsi szempontból fertőzte az egész amerikai szerepvállalást – megszabadulva reménykedtek a sikerben, és abban, hogy két év alatt politikai alternatívát tudnak majd nyújtani a déli országrészben egy Ho Si Minh-hez hasonló, markáns vezető felfuttatásával. Ez a vezető a már említett Ngo Dinh Diem lett volna, aki azonban szinte semmilyen vonatkozásban nem ért fel északi riválisához, és ennek hosszú távon meg is lett a következménye.

"Aláírták az indokínai fegyverszünetet"
– hirdeti a New York Times címlapja

Hogy a vesztesről se feledkezzünk el… Az indokínai háború mérlege jól mutatja, hogy Franciaországnak egy – bizonyos értelemben vesztes – világháború után sem a katonai, sem a gazdasági kapacitása, sem az erkölcsi tartása, sem az otthoni támogatottsága nem volt meg ahhoz, hogy megküzdjön az elszánt, harcra kész, saját földjét védő és a gyarmati uralmat mélyen gyűlölő vietnámi néppel szemben. A helyiekkel szemben tanúsított érzéketlenség és kegyetlenség csak súlyosbított a helyzeten. Még a jelentős amerikai katonai és pénzügyi támogatás (csak 1950 és 1954 között 2,6 milliárd dollár, ami mai értéken számítva nagyjából 30,8 milliárd dollárnak felel meg) sem tudott ezen változtatni, mindössze elodázni az elkerülhetetlent. A francia expedíciós erőknek nyolc év alatt több mint 74 ezer halottjuk volt (a nem francia állampolgárságúakat is beleszámítva 110 ezer), és jelentős haditechnikai veszteségeket is el kellett könyvelniük. A vereség újabb szégyenfoltja lett a huszadik századi francia történelemnek, ráadásul az ekkor (és emiatt is) felforrósodó algériai helyzet – amely 1962-ig tartó véres háborúba torkollott – további kihívások elé állította országukat.

Ez a francia katona már Algériába tart…

A genfi megállapodás tehát a pillanatnyi lehetőségek és korlátok között született meg: csak néhány éves fegyverszünetet hozott, és valójában a következő háború magvait vetette el. Franciaországot leszámítva lényegileg egyik fél szándékai sem változtak meg. Hogy mi minden történt a rákövetkező években, más cikkek témája lesz.   

 A cikksorozathoz használt források:

• America in Vietnam (írta: Guenter Lewy; Oxford University Press, 1980)
• America’s Longest War – The United States and Vietnam 1950–1975 (írta: George C. Herring, McGraw-Hill 2001)
• Az indokínai háború (írta: Marian Sienkiewicz; Zrínyi Katonai Kiadó 1982)
• Dien Bien Phu 1954 – The French Defeat that Lured America into Vietnam (írta: Martin Windrow; Osprey 2021)
• Diplomácia (írta: Henry Kissinger; Panem Kft. 2008)
• Embers of War: The Fall of an Empire and The Making of America’s Vietnam (írta: Fredrik Logevall; Random House 2012)
• Vietnam – The Decisive Battles (írta: John Pimlott; Guild Publishing 1990)
• The French Indochina War 1946–54 (írta: Martin Widrow; Osprey 2003)
• The Geneva Agreements 1954 in Relation to Vietnam (írta: Alan Watt; The Australian Quarterly, 1967. jún. 7-23. o.)
• The Vietnam War – An Intimate History (írta: Ken Burns és Lynn Novick; Alfred A. Knopff 2017)
• Franciaország története (írta: Roger Price; Maecenas Könyvkiadó 2001)