Tim O’Brien emlékezik 

Tim O’Brien amerikai oldalról az egyik legnevesebb, legismertebb veterán író, aki első kötetét nem sokkal hazaérkezése után máris írni kezdte. Legfontosabb könyveit pár évvel ezelőtt már bemutattam, de egy rövid és velős visszaemlékezést is találtam tőle Christian Appy sokat idézett memoárkötetében. 

„Sosem gondoltam úgy magamra, mint katonaíróra. Végső soron arról próbálok mesélni, hogy nyomás alatt mi történik a lélekkel. Nem hadmozdulatokról, bombázásról vagy fegyverek működéséről írok. Nem magyarázom el a lesállások vagy a járőrözés technikáját. Ezek untatnak. Már Vietnámban is untattak. Túlságosan lekötött az érzés hogy helytelen és gonosz, amit teszek, így a katonai részletek nem is foglalkoztattak. Emellett túlságosan rettegtem.

Összemosódik bennem az a rengeteg gyaloglás, ahogy a rizsföldeken át egyik faluról a másikra haladunk, mintha nem lenne célunk, küldetésünk vagy feladatunk. Felkeltünk, bemasíroztunk egy faluba, átkutattuk, aztán továbbálltunk. Lehet, hogy valaki meghalt, lehet, hogy nem, de egy hónap múlva visszatértünk ugyanabba a nyavalyás faluba, és újra végicsináltuk az egészet. Mintha értelmetlenül körbe-körbe jártuk volna. Nem nyertük meg az emberek szívét-lelkét, ahogy területet sem foglaltunk el. Nem tudhattuk, kire kell lőni, hacsak nem lőtt ránk előbb. Az ellenség láthatóan mindenütt ott volt és sehol sem. Alapvetően olyan élmény volt, mintha Csodaországban lettünk volna. A valóság fogódzói eltűntek.

Quang Ngai tartományban szolgáltam. Egy szétbombázott térség közepén. Az egész tartomány odalett. Ennek csak egy része volt a My Lai-i mészárlás. Mire én 1969-ben megérkeztem, a bombázás és a tüzérségi tűz az ottani lakóépületek kilencven százalékát elpusztította. A falvak néha majdnem teljesen elhagyatottak voltak. Előtte zajlott egy pacifikálási program, és a lakosokat a falvakból menekülttáborokba vitték. Némelyik településen alig 20-30 ember maradt, főleg idősek és gerillák. Gyűlöltek minket. Mindenki szemében láttuk a gyűlöletet.

A My Lai-i mészárlás híre akkor került a címlapokra, amikor odaát voltam. Emlékszem, körülöttem mindenki mondogatta, hogy »Áh, először is nem történt meg, nem történhetett meg, másodszor, ha meg is történt, megérdemelték. Mindenki ellenség. A csecsemők és az öregasszonyok is mind vietkongok, és megérdemelték a halált.« Ezt undorítónak találtam akkor, és még mindig feldühít, de el is szomorít. Talán ez az egész egy általános érvényű hárítás, amikor a saját ocsmányságodat nem akarod meglátni. Mi, amerikaiak könnyen megtaláljuk magunkban az elismerést érdemlő dolgokat, de Vietnám kapcsán nem sok ilyet lehet mondani.

Csaknem mindenki, aki valahogy megúszta ezt a háborút és otthon maradt, ugyanazt ismételgeti. Csaknem mindegyikük. Hogy »Istenem, lemaradtam a nemzedékem legnagyobb élményéről.« Nem arról beszélnek, hogy ez helyes vagy helytelen döntés volt, egyszerűen úgy érzik, lemaradtak valamiről. Azt szoktam mondani nekik: »Arról maradtál le, hogy egy akna letépje a lábadat, meg arról, hogy életed végéig rémálmaid legyenek. Lemaradtál a borzalmakról.« Bólogatnak, de látom, hogy magukban mást gondolnak. Nehezen jutottak el odáig, hogy összerakják, miről is maradtak le, de ennek köze van a férfiasság amerikai ideáljához, a kalandvágyhoz és a mardosó bűntudathoz. Van egyfajta bűntudat, amit nemcsak a vietnámi veteránok, hanem az egész ország magával hordoz. Nem tudom megszabadítani őket a bűntudatuktól. Megvan a sajátom.

Jártam Kanadába felolvasóesteket tartani, és találkoztam olyanokkal, akik a háború idején emigráltak oda. Közülük sokan szégyellik. Felteszik a kérdést, amit akkor is feltettek: »Azért tettem, mert elleneztem a háborút, vagy mert nem akartam meghalni? Gyávaságból vagy lelkiismereti okból?« És ez mindenkit rág belülről, azokat is, akik Vietnámba mentek, azokat is, akik Kanadába, és azokat is, akik más módon úszták meg. Mindenkit gyötör, mert senki nem akar meghalni, még egy igazságos háborúban sem. De Vietnámban is sokan voltunk olyanok, akik nem akartunk ott lenni, és sokunknak nem volt meg az a bátorsága ahhoz, amit a bevonulást ellenzők megtettek. Mert komoly bátorság kellett ahhoz, hogy átkelj a határon, hátra hagyd a családod és a barátnődet. Ami gyávaságnak tűnik a Reagen-féle republikánusoknak, ahhoz sokkal több bátorság kellett, mint amennyi bennem volt. Jóllehet elleneztem a háborút, nem volt merszem ahhoz, hogy hátat fordítsak. Mikor Fort Lewisban állomásoztam a vietnámi behajózás előtt, azt terveztem, hogy lelépek Vancouverbe. Minden elő volt készítve, csak indulnom kellett volna. Végül Vietnámba mentem, hogy megőrizzem saját jó híremet és önbecsülésemet. De azok, akik Kanadába mentek, valahogy összeszedték a bátorságot, és meghozták azt a döntést, amiről tudták, hogy életük végéig kísérteni fogja őket.

Számomra elképesztő, hogy a fiatalabbak milyen keveset tudnak a háborúról. Nemcsak a középiskolában, hanem az egyetemen is. Nagyjából ismerik a kor zenéjét, látták az Apokalipszis mostot vagy valamelyik filmet, de nagyon keveset tudnak arról, hogy mi is forgott akkor kockán, vagy jelenleg mi forog kockán. Szerintem ez nem az ő hibájuk, de nem is a tanároké vagy a tananyagé. Állandóan azt hallom, hogy rövid a tanév, és egy nap alatt tanítják meg Vietnámot. Pedig ez hosszú és összetett történet! Messze kell visszanyúlni az időben, hogy megérthessük.

Egy-egy diák néha azt mondja: »Az Amit cipeltek [Tim O’Brien vietnámi novelláskötete], az egyetlen könyv, amit elolvastam.« Erre megkérdezem: »Úgy érted, Vietnámról?« Azt felelik: »Nem, az első könyv, amit kiolvastam.« Ilyenkor elég szarul érzem magam, mert ahhoz, hogy megértsd a könyveimet, valamennyire ismerned kell a történelmet. Máskülönben nem fogod fel, milyen kétségek közt őrlődnek a karakterek, mi elől menekülnek, és miért tartják borzalmasnak az egészet. Hasonlóképpen A bátorság vörös kokárdája [Stephen Crane polgárháborús regénye, a modern háborús regények úttörője] sem lehet tartalmas olvasmány olyan olvasó számára, aki semmit nem tud az amerikai polgárháborúról. Én viszont természetesnek vettem, mikor a könyveimet írtam, hogy az emberek valamennyire ismerik a történelmet.

Megszólaltam néhányszor 2001. szeptember 11. után, és pár ember nagyon bepöccent erre. Az azóta történtek sok szempontból emlékeztetnek a vietnámi háború korai időszakára. Ha az afganisztáni beavatkozás ellen szólaltál fel, akkor komcsinak és békepártinak neveztek, és ilyen érzésem volt. Olyan nehéz most megszólalni. Mindig elmondom, hogy nem helyeslem a World Trade Center elleni támadást, és hogy egyértelműen gonosz cselekedet volt, de azt is elmondom, hogy mindig démonizáljuk az ellenségeinket, barbárnak, őrültnek és gonosznak bélyegezve őket. Bin Ladent és Bush-t figyelni olyan, mint két hatéves gyereket. Az egyik azt mondja, hitetlenek vagytok, a másik azt mondja, gonoszak vagytok. De ez nem vezet sehova. Sőt kizárja a tárgyalás lehetőségét. Nem tárgyalhatsz olyanokkal, akiket démonizálsz. Ha ezt kimondom, egyből nekem esnek.”

A visszaemlékezés Christian G. Appy Vietnam: The Definitive Oral History Told From All Sides (Ebury 2008) című kötetéből való.