Egyik háború a másik után

Az ötven évvel ezelőtti fogolyátadások kapcsán külön blokkban mutattam be egy zöldsapkás tisztet, Jim Thompsont, aki tíz nap híján kilenc évet töltött fogságban, így ő lett az amerikai történelem leghosszabb ideig raboskodó hadifoglya. Élettörténetéről nem meglepő módon könyv is született, ami azonban korántsem egy szokványos visszaemlékezés, inkább interjúkötet.

“Nem tudom, meddig mentek volna el, hogy megöltek volna-e vagy sem. Tényleg nem tudom. De 1964. július 21-e, vagyis az addigi utolsó szökési kísérletem óta, augusztus 18-ig tudatában voltam, hogy több dolog is történhet velem. Vagy megőrülök, vagy meghalok. Vagy az elmém, vagy a testem meg fog törni.
Az egyik dolog, amit szajkóztak, hogy “Nem éri meg ezért meghalni.” Ezen töprengtem leginkább. Kaptam azelőtt hírszerzői kiképzést, így tudtam, mit művelnek. De még így sem tudtam rajta változtatni. Ez volt benne a szörnyű. Mikor ilyen tökéletesen uralják a környezetedet, tetszés szerint uralják a hangulatodat. Egy bizonyos pontig küzdhetsz, és minimalizálhatod ennek hatásait. De teljesen nem választhatod le magad minderről.
Egyre hosszabb vallatási alkalmak, egyre kevesebb és kevesebb alvás. Még a favágás egyszerű feladata is szinte elviselhetetlenné vált. Már annyitól, hogy felvettem a baltát, és lehajoltam, hogy a parazsat megfújjam, elvesztettem az eszméletemet. Csupán a fizikai gyengeség miatt. Mindenféle lehangoló helyzetbe kerültem. A vallatás késő estig tartott. Aztán még tüzifát kellett keresgélnem. Vagy kivárták, míg esni kezdett, hogy a fa túlságosan nedves legyen a tűzrakáshoz. Elvették a bakancsomat, és mezítláb kellett a dzsungelt járnom. Az éjszaka közepén vagy hajnalban felvertek, és a kunyhó körüli bozótot kellett irtanom. Mindent elkövettek, hogy fizikai fájdalmat okozzanak és minél kevesebbet pihenhessek. Sok apróság, amik együttesen elviselhetetlenné tették az életet.
Egyre hosszabb és hosszabb vallatások, egyre komolyabb nyomás és végül a kínvallatás. Főleg verések, mikor bambusznáddal verték a hátamat, a lábamat és a karomat. Előttem egy vallató, mögöttem egy őr. Mikor a vallató bólintott, az őr lecsapott, hogy ezzel tegyen pontot a gondolatmenet végére. Nem igazi verés volt ez. Csak afféle központozás. “Feleljen!” Puff!
[...]
A fizikai bántalmazásnál sokkal súlyosabb volt az állandó mentális stressz. Nehéz érthetően megfogalmazni. Sokat gondolkodtam azon, hogy lehetne ezt leírni. De a halálfélelem nélkül ezt nem lehet elképzelni. Úgy éreztem, közel a halál. Azt gondoltam, ezek nem fogják feladni, én meg nem fogok megtörni. Elszántam magam, hogy nem fogok megtörni. És bizonyos voltam benne, hogy folytatni fogják, amíg… amíg bele nem halok.” 

Thompson nem tartozott azok közé, akik önként és dalolva jelentkeztek a hadseregbe – egyszerűen besorozták őt az ötvenes években. Bár eleinte elég sok gondja volt a fegyelemmel, idővel beilleszkedett, sőt meg is szerette a katonáskodást. Ennek ellenére a zöldsapkásokhoz sem önszántából került, hanem azért, mert Kennedy elnök utasítására sürgősen bővíteni kellett a Különleges Erők állományát, így egyszerűen áthelyezték. Ekkor már családja volt, de soha nem tagadta, hogy nála első a sereg, így feleséggel, három gyerekkel, illetve még eggyel, aki akkor már úton volt, Thompson vállalta a vietnámi szolgálatot is. 1963-ban érkezett, amikor még javában zajlott “a tanácsadók háborúja”. Alakulatával dél-vietnámi egységek mellé beosztva tevékenykedett a határ közeli hegyvidéken. ‘64 márciusában felderítő repülésen vett részt, s gépére vietkong gerillák nyitottak tüzet, az pedig lezuhant. A százados fogságba esett, és a következő öt évben igen sanyarú sorsa volt, nemcsak a vallatás és az agymosási kísérletek miatt, hanem mert nagyrészt magánzárkában tartották. Itt józan eszét többek között azzal őrizte meg, hogy fejben házat tervezett, és azt gondolatban fel is építette. ‘69-ben Észak-Vietnámba szállították át, ahol jóval kedvezőbb körülmények között, más amerikai foglyok társaságában várta a szabadulást. Kitartását elsősorban vallásos hite és családja iránti szeretete táplálta, de a hivatásos katona sem halt ki belőle: ellenállt a vallatásnak, többször is kísérelt meg szökést, társai hangulatát mindig igyekezett fenntartani, és nagy általánosságban sosem feledkezett el saját kötelességéről. 

“Mindenféle dolgot kitaláltam, hogy múlassam az időt. Az egyik kedvencem a házépítés volt. A feleségem mostohaapja építési vállalkozó volt, és néha segítettem neki. Dolgoztam tetőfedővel és zsaluzóval is. Eleget tudtam ahhoz, hogy megvalósítható tervekkel álljak elő. Azzal kezdtem, hogy átterveztem azokat a házakat, amikben korábban laktam. Aztán újakat terveztem. Elképesztő, hogy az elme hogyan működik. Napokig gondolkodtam az apróbb részleteken. A terv minden elemének tökéletesnek kellett lennie. Kiszámítottam a szükséges faanyag és tégla pontos mennyiségét. Az összes alkatrészt, a drótozást és a csövezést. Mindent a lehető legpontosabban számoltam ki, bár húsz évvel korábbi árbecslésen alapult az egész. Mindezt fejben végeztem, csak hogy csináljak valamit, de nagyon is fontos volt. Az utolsó fillérig pontosan csináltam. Másképp csak időpocsékolás lett volna.” 

Szabadulása és hazatérése után természetesen neki is számos problémával kellett megküzdenie. Gyerekei közül csak kettő emlékezett rá, felesége pedig, aki egy ideig halottnak hitte, már más férfival élt együtt. Próbálkozásaik ellenére 1975-ben végül el kellett válniuk, de a családtagok ezután is tartották egymással a kapcsolatot. A hadseregben maradó Thompson egyébként a kezdeti sokk után meglepően rugalmasan állt a megváltozott társadalmi viszonyokhoz, elfogadta, hogy a világ megváltozott, és későbbi éveiben is alapvetően nyitott, társaságkedvelő ember maradt. A mentális problémák, az alkohol hatása és a katonaságnál jelentkező gondok azonban nyomot hagytak rajta, és miután szívroham és agyvérzés érte, fél teste lebénult, beszéde pedig nehézkessé vált. Utolsó húsz évét így töltötte… 

Thompson rabsága persze csak a történet egyik fele. Tom Philpott, a kötet szerzője (vagy inkább szerkesztője) nemcsak az ő élményeit akarta bemutatni, hanem ezzel párhuzamosan családtagjait és bajtársait, orvosait, sőt másokat is meginterjúvolt, ezenfelül hivatalos jelentésekből, újságcikkekből, rádióinterjúkból és levelekből is bőségesen idézett, mindezt pedig csak minimális kísérőszöveggel egészítette ki. Szóhoz jut Thompson felesége, Alyce, illetve gyerekeik is, akiknek bizony ugyanúgy embert próbáló volt át- és túlélni ezeket az esztendőket, de az apa hazatérése után is kijutott nekik bőven a nehézségekből. 

ALYCE: Jim azt várta, hogy minden olyan lesz, mint régen. A ruhák, a frizurák… Mikor a kórházban meglátogattam, fehérpöttyös vörös miniszoknya és fehér csizma volt rajtam. Jim furán nézett rám. De az egyik fiatal, deréktól lefelé béna hadifogoly megkérdezte: – Ilyet hordanak manapság a nők? Azta, nagyon bejön! – De Jimnek nem tetszett. Még a kórházban, az első héten azt mondta: – Mi történt veled? Megváltoztál.
– Igen, megváltoztam – feleltem. – Meg kellett tanulnom megvívni a saját csatáimat és magamnak megfelelni.
– Nekem nem tetszik – mondta erre. – Olyannak akarlak, amilyen régen voltál.
– Hiába.
Nem állt szándékomban feladni az önállóságomat és a régi állapotokhoz visszatérni, amikor hozzá kellett fordulnom, valahányszor venni akartam magamnak egy új harisnyát.

TED GUY: Úgy becsülöm, hogy a hazatért foglyok legalább 75 százaléka elvált. És nem azért, mert már nem szerettük a feleségünket. Csak a változás olyan drámai volt. Három fiam volt, a legfiatalabb akkor ment elsőbe, amikor én Vietnámba mentem. Mikor hazatértem, mindegyik hosszú hajat viselt. A feleségek elég szabadosan kezelték a gyerekeket ahhoz képest, ahogy mi tettük volna. Mi ragaszkodtunk ahhoz, hogy megmondják, hova viszik a kocsit. Azt akartuk, hogy a mi szabályaink szerint éljenek.
Egy nap le is ültem velük és megkérdeztem: – Mit gondoltok a vietnámi háborúról? – Azt felelték, hogy ellenzik. Sajnálták, hogy engem lelőttek és fogságba estem, de mindhárom egyetértett abban, hogy bevonulás helyett inkább börtönbe vonultak volna. Én meg azt hittem, nemes háború volt, és olyan emberekért harcoltam, akik szabadságra vágytak.”

Az eredmény egy személyes hangvételű, sokoldalú és évtizedeken átívelő családtörténet, amely hatásosan világítja meg a hadszíntér és a hátország párhuzamosan futó, de sokszor kapcsolatban nem álló világát, a háború valódi árát, ezenfelül pedig a katonaság, a katonai bürokrácia és a sajtó működésébe is bepillantást enged. Ez a megközelítés nagyjából teljes képet fest az említett családi és nemzeti tragédia köré, bár tény, hogy néha így is úgy éreztem, a szerkesztő lehetett volna picit szelektívebb, illetve a hosszabb-rövidebb megszólalások miatt a történtek és a nevek követése néha gondot okozhat. 

“Hét hónappal azelőtt, hogy a délkelet-ázsiai háború amerikai hadifoglyainak átadása megkezdődött volna, Julius Segal pszichiáter, a flotta neuropszichiátriai kutatórészlegének Hadifoglyokkal Kapcsolatos Tanulmányi Központjának munkatársa, jelentésében arra figyelmeztetett, hogy a hazatérők jóval komolyabb kihívásokkal szembesülnek majd, mint a korábbi háborúkból hazatérők, méghozzá a családjukban és a társadalomban végbement változásokhoz való alkalmazkodás terén. 
»Az amerikai hadifoglyok történetében kevés esemény vont maga után ilyen mély pszichológiai szakadékot a fogoly és a külvilág között« – írta Segal. »Sokak hadifogságának időtartama messze felülmúlja a korábbi hadifoglyokét. Azonban az időtényezőnél is fontosabb, hogy a raboskodás hosszú esztendői az elmúlt évtizedben széles körű és drámai társadalmi, illetve technológiai változásokat hoztak, amelyek az amerikai élet lényegében minden elemét áthatják. Csak gondoljunk a társadalmi változásokra – a ruházati divattól a nők növekvő szerepéig, a fiatalok kultúrájától az űrtechnikáig –, és máris megértjük, milyen átmenetet élt meg Amerika, amiről a foglyok lemaradtak. A hazatérőkre váró kulturális sokk valószínűleg elképesztő erejű lesz…«
Segal javasolta, hogy a hadifoglyokat hajóval szállítsák haza, hogy nekik és családjuknak több ideje maradjon felkészülni az előttük álló változásokra. A halálhírek, a válások vagy a gyerekek sorsa “elsöprő hatással” lehet a hadifoglyokra, húzta alá Segal, amikor az ilyen információkat “legyengült érzelmi csatornáikon” megpróbálják majd feldolgozni. 
»Fontos észben tartani« – írta – », hogy a hadifoglyok világról alkotott képe a fogságba esés időpontjától függ. E kép és a valóság közti szakadékot a lehető legstresszmentesebb környezetben kell áthidalni.«
Nem tudni, hogy a Hazatérés hadművelet parancsnokai mennyire vették komolyan Segal javaslatait. Azonban a Fülöp-szigetekről a hadifoglyokat katonai szállítógépeken vitték haza.”

A kötet komoly elismeréseket érdemelt ki, és nyugodtan állíthatom, hogy valóban a szakirodalom egyik említésre érdemes és  megrázó erejű művéről van szó. Ajánlom a hadtörténeti érdeklődésűek mellett akár a katonaság vagy a katonacsaládok életét megismerni vágyóknak, de még pszichológusoknak vagy pszichológus hallgatóknak is. Nem könnyű, de nagyon is tanulságos könyv, amely képes megszólítani és elgondolkodtatni az olvasót. Mert egy ilyen történetről mindenkinek eszébe juthat, mit tenne ő hasonló helyzetben – nemcsak a fogság vonatkozásában, hanem a családi viszonyok kapcsán is. Az előszót mellesleg John McCain, a szintén évekig raboskodó haditengerészeti pilóta, később politikus írta. A szöveget 16 oldal képmelléklet egészíti ki.

Glory Denied: The Vietnam Saga of Jim Thompson, America's Longest-Held Prisoner of War
Írta: Tom Philpott
W. W. Norton & Company 2012
512 oldal