Emberi fáklya a Pentagon gyepén
Miért halt meg Norman Morrison?
1965. november 2-a volt. A 31 éves férfi késő délután, fél öt táján parkolt le kocsijával nem messze a Pentagontól. Emily nevű kislányával a karján még majdnem háromnegyed órán át sétálgatott a környéken, ami tele volt hazafelé igyekvő minisztériumi dolgozókkal. Aztán talált magának egy helyet, mely tudtán kívül alig kőhajításnyira esett a védelmi miniszter, Robert McNamara irodájának ablakától. Benzinnel locsolta le saját ruháját, majd öngyújtójával meggyújtotta magát. Járókelők és a hadügyminisztérium több alkalmazottja, illetve maga McNamara is tanúja volt a fáklyaként lángoló ember kínhalálának… Gyermekét még idejében letette, neki semmi baja nem lett.
Norman Morrison nem tartozott azok közé, akik hamarosan számíthattak a behívóra és nem akartak hadba vonulni. Családos ember volt, három gyerek apja, megtehette volna, hogy agitál, ír, gyűlésekre jár, röplapokat osztogat vagy egyszerűen csak belenyugszik. De másképp döntött. Számára a példa Thich Quang Duc, a dél-vietnami buddhista szerzetes volt, aki azonos módon követett el rituális öngyilkosságot Saigonban, még 1963 júniusában. Mély elkeseredettségéből fakadó tette azért is lehet elsőre furcsa, mert nem a konfliktus csúcspontján, valamikor '68–69 környékén jutott el idáig, hanem 1965 végén, mikor a háború épp csak kezdett valós formát ölteni. Még furcsább, de nem Morrison volt az egyetlen, sőt, nem is az első amerikai, aki ilyen módon fejezte ki tiltakozását. Rajta kívül még heten döntöttek a tiltakozás ezen szélsőséges formája mellett, köztük Alice Herz, egy idős detroiti kvéker asszony, aki ugyanazon év március 26-án gyújtotta fel magát, vagy Roger Allen LaPorte, aki Morrison után egy héttel, az ENSZ New York-i székháza előtt tette ugyanezt. Áldozatuk sem tudta útját állni a háborúnak...
Morrison természetesen nem szólt feleségének, Anne-nek arról, mit tervez. De ugyanaznap feladott neki egy levelet, melyet az asszony két nap múlva kapott meg. Ebben megemlítette Duc Co falucska amerikai bombázását, melynek során gyerekek és nők égtek el a napalm tüzében. "Tudod, hogy szeretlek, de tennem kell valamit azokért a gyerekekért." Morrison nagyon félt attól, hogy ez a háború erkölcsileg kikezdi majd az amerikai nemzetet – és igaza is lett. Honfitársainak és a kvékerek nagy része számára az eset azonban nemcsak rettenetes, hanem kínos is volt, nemcsak a különösen kegyetlen halálnem, hanem a kislány jelenléte folytán is. Hogy a kis Emily milyen módon menekült meg, nem tudni, mivel a szemtanúk vallomásai eltérnek: valaki szerint az apa elejtette, más szerint letette, de olyan is akad, aki azt állítja, hogy átadta egy járókelőnek. Szinte bizonyos, hogy nem állt szándékában veszélybe sodorni őt; azt, hogy magával hozta, inkább jelképes cselekedetnek szánhatta, utalva azokra a gyerekekre, akiket ezzel meg akar menteni a tűzhaláltól. A telefonon értesített édesanya még aznap este visszakapta kislányát (lásd a fenti képet).
A Háború a háborúról című HBO-produkcióban így mutatták be
Morrison halálát McNamara ablakából
Morrison özvegye még kétszer házasodott újra és kivette a részét a békemozgalom tevékenységéből. Fiuk 1975-ben csontrákba halt bele, ami újabb megrázkódtatást jelentett az asszonynak. 1999-ben aztán két lányával ellátogatott Vietnamba. Megdöbbenve tapasztalták, hogy ennyi év után is mennyire ismert a családfő neve odaát. Több nagyvárosban utcát neveztek el róla, de bemutatkozott nekik egy idős helybéli, Hung úr, aki 1965 végén gerillaként harcolt és jól emlékezett arra a percre, amikor a Hanoi Rádióból először meghallotta a kvéker férfi 
nevét. A hír őt is megrázta, és megsiratta azt az embert, aki annyira mélyen hitt az igazában, hogy a lehető legszörnyűbb halálnemet választotta magának. Harmincnégy év után is sok vietnami állt elő hasonló történettel: ahogy az amerikaiak számára a Kennedy-gyilkosság, a vietnamiak számára az ő halálának napja maradt meg különösen élesen. Egyikük szavaival: "Olyan kis ország voltunk. Mint amikor a szúnyog szembeszáll az elefánttal. De volt valaki abban a hatalmas országban, aki annyira törődött velünk, hogy az életét adta értünk." Morrisont ezután úgy emlegették Észak-Vietnamban a bevonuláson hezitáló fiatalok előtt, mint példát. Bélyeget is kiadtak az emlékére, melyhez az Egyesült Államokban természetesen nem lehetett hozzájutni. Ennél is személyesebb élmény volt, amikor egy utazási iroda alkalmazottja azzal állt Morrison felesége elé, hogy:
– A szüleim el se hiszik majd, ha elmesélem, hogy találkoztam önnel.
– Ugyan már, honnan ismerne engem? – csodálkozott Anne.
– A versből. Az Emily, kislányom című versből. Ötödikes korunkban tanultuk. – Azzal elszavalta To Huu költeményét, mely pár nappal Morrison halála után íródott és több nemzedéknyi vietnami gyerek tanulta meg. A mű az öngyilkosságra készülő férfi utolsó óráját írja le egyes szám első személyben, vadul ostorozva Johnsont és McNamarát. Mégis talán ez a pár sora a legmegrázóbb:
Emily, kislányom
Sötétedik már...
Nem vihetlek tovább
Mikor felgyújtom magam
Ma este, édesanyád majd jön és megtalál
Öleld meg, csókold meg
Helyettem is
És mondd el neki:
Ne legyen szomorú, boldogan haltam meg!
