Az első playmate Vietnamban

A Playboy férfimagazin a Vietnamba vezényelt amerikai fiatalemberek mindennapjainak szerves részét képezte. És éppen a szárazföldi háború kezdetének évében, vagyis 1965-ben az újság előállt egy csábító ajánlattal: aki élethosszig tartó előfizetést vásárol, annak az első számot egy hús-vér playmate fogja házhoz vinni. Odaát, egy bizonyos John Price, a 173. légideszant-dandár hadnagya összecsődítette szakaszát és a poén kedvéért összedobtak 150 dolcsit e nemes célra, az előfizetést az 503. gyalogezred 2. zászlóalja B századának kérve. Talán ők sem hitték el, hogy majd feltűnik körükben egy szexi címlapsztár. Pedig így történt, bár az odáig vezető út korántsem volt könnyű vagy gyors…

Jo Collins (eredeti nevén Janet Canoy) volt Az 1965-ös év playmate-je. Családja körében érte utol a telefonhívás, mely szerint repülőre kell szállnia és Vietnamba mennie, mert valami hadnagyocska a Chicago Tribune és a New York Times oldalain közzétett egy levelet, melyben kifejezi a katonák kívánságát, hogy így, az ünnepek közeledtével szeretnének végre egy igazi amerikai szépséget maguk közt látni… Hugh Hefner, a magazin szerkesztője remek reklámlehetőséget látott a dologban, bár az újság sokáig ódzkodott attól, hogy harci övezetbe engedje egyik üdvöskéjét és csak hosszas levelezés után kapott zöld utat a projekt. Jo így emlékszik:

„Tizenkilenc éves voltam. Fogalmam sem volt, hol van Vietnam vagy mit fogok ott tapasztalni. Azt hittem, valahova Európába megyek majd. Minden olyan gyorsan történt, hogy még bevásárolni se volt időm. December volt. Nem tudtam, mit kéne becsomagolnom. Úgyhogy azt vittem, ami Oregonban viseltem éppen – vastag szoknyákat és pulóvereket. Nem sejtettem, milyen hőség vár Vietnamban.”

Erre a felhajtásra nem számított…

Rickover admirális, egy fotós és egy személyi kísérő oldalán érkezett meg Saigonba. A reptéren úgy ötezer katona várta, illetve a Csillagok és Sávok (az amerikai hadsereg hivatalos napilapja), az ABC, az NBC és a CBS tudósítói. Hamarosan átvehette tábori öltözékét: zöld dzsungelegyenruhát rajta őrmesteri sráfokkal. Ez a ruházat mindenképp jobban illett az éghajlathoz, ahogy arra hamarosan ő is rájött. Fellépéseihez és a fotózásokhoz persze kiöltözött, ám a hőség és a szállongó por hamar kikezdte a sminkjét.

Jo saját plakátját dedikálja az egyik bunkerben

Nemsokára találkozott Price hadnaggyal, aki épp váll-lövés miatt feküdt a kórházban és egyébként már haza készült, s természetesen átadta neki a megrendelt első lapszámot is. A látogatás azonban nem ért véget ezzel, a következő két hétben a playmate ugyanis számos támaszponton és tábori kórházban megjelent és kapott némi ízelítőt a háborús viszonyokból, amikor helikopteren utazott vagy amikor a gerillák aknatüzet nyitottak az őt vendégül látó bázisra. Több ládányi fotót vitt magával és a csókok mellett ezt osztogatta a katonáknak, bár puszta jelenléte is sokat jelentett a nőt – pláne ilyen csinos nőt – régen látott harcosok számára.

Price hadnagy itt épp a harcfelszerelés elemeit magyarázza a playmate-nek. Körös-körül mohó tekintetek lesik a vendéget. Egy ilyesféle látogatás a vietnami turnus csúcspontját jelentette sok katona számára. Ha kicsit is, de érezhették, hogy nem mindenki felejtette el őket.

„Az egyik kórházban tábori ágyakon aludtunk. Hirtelen berontott egy nővér és közölte, hogy most hoztak helikopteren néhány csúnyán sebesült katonát és az egyik engem akar látni. Kirohantam és ott feküdt ez a srác az egyik hordágyon. Taposóaknára lépett és csupa sár volt, szinte csak a szeme fehérjét láttam belőle. Azt mondta: »Ciao, édes. Úgy örülök, hogy ideértél. Már nagyon vártalak.« Gyorsan felkapták és elsiettek vele, hogy megmenthessék. Később tudtam meg, hogy nem élte túl.
Senki nem megy szívesen háborúba, de ha a mieink bekapcsolódnak, még szép, hogy mögöttük állunk, akár helyes, akár helytelen, akár közömbös a végcél. Dühös vagyok azokra, akik ellenezték, akik megszöktek, mert nem akartak bevonulni. Mert itt voltak ezek a srácok, akiknek menniük kellett és olyanok voltak, mint én – azt sem tudták, hol van Vietnam. De mentek, mert a hazájukért harcoltak.”

A Bien Hoa-i támaszpont kórházának látogatójaként

Collins kisasszony hamarosan megkapta a katonáktól a "G.I. Jo" kitüntető becenevet is. Nem ez volt az első szórakoztató körútja Vietnamban: több más szépség és híresség mellett ő is megfordult még itt. Price hadnagyra máig szeretettel emlékszik és időnként még manapság is összejárnak.

Az elmaradhatatlan autogramosztás

„Mikor ráálltam a Playboy-fotózásra, nem árultam el senkinek. Megkaptam a Jo Collins művésznevet, úgyhogy nyugodt lehettem. De az unokatestvérem, az az okleveles pletykafészek, felhívta anyámat és közölte, hogy szerinte én pózolok a magazinban. Anyám nem hitte el, de elküldte egy másik unokatesómat, hogy csempésszen haza egy Playboyt a boltból. Majdnem szívrohamot kapott tőle. Az összes rokonom összegyűlt, mintha szégyent hoztam volna az egész családra. De mikor visszajöttem Vietnamból, és főleg, miután a 173. dandár díszvendégeként megjelentem a Fehér Házban, már egészen más volt a leányzó fekvése. Akkor a családom is úgy látta már, hogy valami fontosat tettem...”

A fotók mellett a csókokat is osztogatta derekasan…

A krónika következő részében:
„Egy-két-há-négy, a háborúból elég!”
 

Az idézetek C.G. Appy Vietnam: The Definitive Oral History Told From All Sides (Ebury 2008) című kötetéből valók.