Mélyülő konfliktus

Beköszöntött 1964 ősze és Lyndon Johnsonnak, aki elődje, Kennedy váratlan halála következtében kapta posztját, fel kellett készülnie a novemberi választásra, hogy ezúttal önerőből küzdjön meg az elnöki székért. A kampányban természetesen a vietnami kérdés is napirendre került. LBJ ezen a téren ekkor még kifejezetten békepártinak érződött fő riválisa, a republikánus Barry Goldwater mellett, aki a VDK-val szembeni nyílt háborútól, sőt, az atomfegyverek bevetésétől se riadt volna vissza. Johnson azonban továbbra is visszafogott maradt és szem előtt tartotta, hogy az amerikai szerepvállalással semmiképpen sem haragíthatják magukra Kínát vagy a Szovjetuniót. Saját kampányában, melynek középpontjában a belföldi reformok álltak, kifejtette:

„Egyesek szívesen kiszélesítenék a konfliktust. Azt javasolják, hogy amerikai fiúk végezzék el az ázsiai fiúk feladatát… Az ilyesféle akció azonban távolról sem jelente megoldást Vietnam valódi problémájára. […] A dél-vietnamiak felelőssége, hogy saját szabadságukat megvédjék.”

Elsöprő győzelem: Johnson a szavazatok 61 százalékát szerezte meg

Ez így meg is felelt volna a választók többségének, ám a következő fél év olyan fejleményeket hozott, amelyek teljesen felülírták a – végül nagy fölénnyel megválasztott – elnök szándékát. Az általános politikai és katonai helyzet ugyanis kicsit sem javult Dél-Vietnamban ezekben a hónapokban: a Vietkong fokozta tevékenységét, a pacifikálási program nem hozott eredményt, a politikai légkör feszült volt, a fegyveres erőkön belül pedig a megosztottság dominált. A Fehér Ház döntéshozói egyre többször kerültek szembe a közvetlen katonai beavatkozás lehetőségével, ha nem akarták, hogy gyengülő szövetségesük odavesszen – a pontos „hogyan” kapcsán azonban nem értettek egyet, az elnök pedig mindezt eltitkolta a közvélemény elöl. McNamara szavaival élve:

„Továbbra is mélyen megosztottak voltunk – mind Washingtonban, mind Saigonban – a megoldás kapcsán. Értekezlet értekezletet követett, és csak íródtak a feljegyzések. A vietnami kérdés összetettségétől és saját különbségeinktől, zavarodottságunktól terhelve vitatkoztunk. De nem jutottunk dűlőre és nem tudtuk megoldani a problémát.”

McNamarát, akárcsak kabinetjének legtöbb
tagját Johnson Kennedytől örökölte

A vietnami kérdés akkor már évek óta részét képezte a hidegháborús amerikai külpolitikának és nemcsak a már átadott pénzügyi és katonai támogatás sorsa forgott kockán. Johnson és McNamara is utal arra emlékirataiban, hogy 1964-65-ben több olyan folyamat is zajlott, melyek próbára tették az amerikai presztízst a térségben és azon kívül: a Pathet Lao mozgalom teret nyert Laoszban; Indonéziában Sukarno elnök a pekingi vezetéssel tárgyalt és kilépett az ENSZ-ből; indonéz hajók ráadásul az egykori brit gyarmatok körül sertepertéltek, harcba bocsátkozva Szingapúr mellett; Malajziában a kommunista Nemzeti Felszabadítási Liga okozott gondot; '64 októberében Kína végrehajtotta első kísérleti atomrobbantását; a Szovjetunió és Észak-Korea pedig egyre jelentősebb segélyt nyújtott Észak-Vietnamnak. Ilyen helyzetben Dél-Vietnam elvesztése a Fehér Ház szemében a „feltartóztatási politika” kudarcát jelentette volna és még egy feldőlt dominót a világtérképen, mely ismételt kommunista térnyerést jelentett volna.

Johnson augusztus 13-án átvett egy memorandumot, melyet Dean Rusk külügyminiszter, McGeorge Bundy nemzetbiztonsági tanácsadó és Robert McNamara állítottak össze a lehetséges lépésekről. Ebben két utat jelöltek meg: az első az amerikai katonai beavatkozás, a második a tárgyalásos béke, mely Dél-Vietnam akkori meggyengült állapotában a megadással lett volna egyenértékű. A katonai akciók között szerepelt többek között a titkos hadműveletek kiterjesztése, illetve Észak-Vietnam, továbbá a délre irányuló utánpótlási vonalak bombázása. A vezérkar ez utóbbiakat támogatta és hamarosan ki is dolgozták annak a 94 célpontnak a listáját, melyek a VDK elleni légi támadások során később még szerephez jutottak. Biztosra vették, hogy a bombázások révén Észak-Vietnam harci kedvét sikerül meggyengíteni, bár ezt semmi nem támasztotta alá, ahogy azt sem taglalták, mennyi időre, milyen erőforrásokra lesz ehhez szükség és milyen veszteségekre lehet számítani.

A sokadik megbeszélés, de a megoldás láthatóan még mindig nincs meg

Harold Johnson tábornok, a szárazföldi haderő vezérkari főnöke ezzel szemben kiállt amellett, hogy a bombázás önmagában elégtelen lesz céljaik eléréshez, mivel bizonyítékuk van arra, hogy a Vietkong még akkor is sikeresen folytatná tevékenységét, ha északról semmilyen támogatás nem érkezne. Ő legszívesebben tartaléktervvé degradálta volna a bombázó hadjáratot arra az esetre, ha Észak-Vietnam vagy Kína közvetlenül is beavatkozik a háborúba, hozzátéve, hogy egy ilyen fokú légi offenzíva amúgy is kiprovokálná a VDK vagy északi szomszédjának közvetlen beavatkozását. Rusk külügyminisztert is aggasztotta, hogy a szovjetek válaszul esetleg növelnék a nyomást Nyugat-Berlin körül, vagy épp a Közel-Keleten.

McNamara is kíváncsi volt arra, mit érnének el a légi támadások nyomán. Egy szeptemberben lemodellezett hadijáték, a Sigma II-64 tanulsága is az volt, hogy Észak-Vietnam ipari és katonai célpontjainak bombázása nem vágná el hirtelen a délen folyó felkelést, továbbá az ellenség amúgy is alacsony életszínvonalát csak minimálisan befolyásolná. A jelentés tartalma a későbbiek fényében is abszolút helytálló volt. A CIA hasonlóképp vélekedett: leírták, hogy a VDK alapvetően mezőgazdasági ország, ipara decentralizált, így a bombázásnak nem lesz jelentős hatása, főleg, hogy a hanoi vezetés úgy véli, amúgy is gyorsan győzelmet lehet aratni délen, vagyis nem aggódnának az elhúzódó légi támadások miatt. Az amerikai hadügyminiszter később leírta, ez volt az a pont, ahol teljesen újra kellett volna értelmezniük céljaikat és módszereiket, de nem így történt.

Johnson Bundyval és Ruskkal tárgyal

Újabb megbeszélések következtek tehát. A szeptember 9-i értekezleten a légierő és a tengerészgyalogság vezérkara kiállt a VDK elleni indítandó azonnali légi csapások mellett. Az egyesített vezérkar és a hadsereg, Westmoreland tábornok és Maxwell Taylor nagykövet azonban úgy vélte, az ilyen drasztikus lépések gyorsan elvezethetnek a saigoni rezsim összeomlásához, mivel határozott válaszlépéseket provokálnának ki észak-vietnami oldalról. Johnson az utóbbiakkal értett egyet: „Nem fogjuk benevezni az ökölvívónkat egy tízmenetes összecsapásra, mikor az első menet végéig se bírná!” Ebben igaza volt: továbbra is hiányzott egy erőskezű vezető a dél-vietnami kormány éléről. Négy nappal később ráadásul újabb saigoni puccskísérlet következett: ezúttal a hadsereg katolikus tisztjei léptek fel Lam Van Phat dandártábornok vezetésével, de próbálkozásukat letörték, nemsokára pedig jelentős személycserék zajlottak le a vezérkarban. Amerikai részről megint csak kétségek támadtak afelől, hogy fent lehet-e tartani Dél-Vietnam függetlenségét, ha vezetői ennyire képtelenek félretenni rivalizálásukat. A CIA jelentésében ez állt:

„A következő hetekben egyre nagyobb az esély arra, hogy a dél-vietnamiak harci szelleme és hatékonysága még tovább gyengül, ami a jelen amerikai irányelvek és célok politikai alapját veszélyezteti.”

A VKH 7. hadosztályának katonái Nguyen Khanh államfő
rezidenciájának kertjébe másznak be az 1964. szept. 13-i puccs során

Októberben az egyesített vezérkar új javaslatot nyújtott be McNamarának, aki november 1-jén Bus Wheeler tábornokkal tárgyalt az ügyben: ő kifejtette, hogy ha az elnök elutasítja a katonai beavatkozás lehetőségét, akkor nem marad más, mint a kivonulás. Westmoreland hasonló szellemben azt írta táviratában:

„Hacsak nincs kilátás egy viszonylag hatékony dél-vietnami kormány felállítására a nagyon közeli jövőben, kezdhetünk akármilyen volumenű támadó akcióba Dél-Vietnamban vagy azon kívül, nincs esély a régóta romló helyzet visszafordítására.”

Herbert Block gyúnyrajzai rámutatnak, milyen problémák akadályozták a vietnami szerepvállalást, illetve, hogy ebben az esetben a dominó-elv másféleképpen is értelmezhető volt...

Fontos szavak ezek is, ugyanis megvilágítják, hogy az amerikai katonai beavatkozás eleve kudarcra volt ítélve a szükséges változások és a stabil politikai háttér hiányában, melyekre hiába is várt Dél-Vietnam népe a következő tíz évben. Johnson elnök mindenesetre létrehozott november 2-án William Bundy külügyminiszter-helyettes vezetésével egy új munkacsoportot, melynek feladata a lehetséges válaszutak kidolgozása volt. Négy hét múlva, december 1-jén értekezleten tárták az elnök elé gondolataikat. Az ezzel kapcsolatos vázlatban a következő olvasható:

„Nem garantálhatjuk, hogy a kommunistaellenes Dél-Vietnamot fenntarthatjuk, ha nem kötelezzük el magunkat fegyveres akcióra, hogy Észak-Vietnamot és esetleg Kínát katonailag legyőzhessük. Egy ilyen szerepvállalás igen jelentős kockázattal jár és egy nagyobb ázsiai háború kirobbanását vonhatja maga után, mely nem korlátozódna légi és tengeri műveletekre, hanem szinte bizonyosan koreai szintű szárazföldi konfliktust jelentene, sőt, elképzelhető, hogy atomfegyverek bevetését is megkövetelné.”

A tulajdonképpeni találkozón három lehetséges opciót vázoltak:

1. A jelenlegi utat folytatni, melynek következménye biztos vereség.
2. Intenzív bombázó hadjáratba kezdeni Észak-Vietnam és a délre irányuló utánpótlási vonalak ellen; ennek célja a Vietkong hanoi támogatásának elvágása és/vagy tárgyalások kikényszerítése.
3. Fokozatosan kiterjesztendő bombázó hadjáratot kezdeni, a fentebb tárgyalt célokkal; ebben az esetben kisebb lenne az esély egy jelentős háború kirobbanására.

(A munkacsoport egyébként két héttel korábban felvetett egy tárgyalásos rendezést is, de ez a fenti listában már nem szerepelt.)

A meghívottak újfent nem értettek egyet abban, melyik opció a kívánatos, Johnson pedig egyre frusztráltabban reagált az elhangzottakra. Végül úgy döntött, még egy utolsó esélyt ad Maxwell Taylornak a dél-vietnami politikai helyzet stabilizálására; ha ez nem működik, megkezdik Észak-Vietnam bombázását. A terv két részből állt. Az első fázis során megkezdődik a kommunista utánpótlási vonalak felderítése, illetve megtorló légi csapások következnek az amerikai létesítmények elleni támadások esetén. A második fázist, vagyis a VDK elleni bombázó hadjárat tervét eközben Taylor nagykövet a saigoni vezetés elé vetett csaliként használja, hogy rávegye őket, dolgozzanak végre együtt és oldják meg a belügyi problémákat.

Henry Cabot Lodge nagyköveti tisztjét
1964 júliusában vette át Maxwell Taylor

Taylor elvégezte feladatát, de Saigonban ezután sem változott semmi, ő pedig hiába próbált személyesen hatni a magához csődített vezetőkre. Az ekkor hazaküldött jelentése fordulópontot jelenthetett volna, ha az amerikai vezetés nem ragaszkodott volna foggal-körömmel a vietnami védbástyához.

„Ha még tovább romlik a helyzet, elképzelhető, hogy meg kell szakítanunk a kapcsolatot a vietnami kormánnyal, tanácsadóink többségét pedig visszavonnunk. Ilyen módon megszabadulhatnánk egy megbízhatatlan szövetségesünktől és lehetőséget adnánk nekik, hogy a maguk feje után menjenek és ők legyenek a felelősek saját botlásaikért.”

December hónapba belefért még egy saigoni puccs, ám a 24-én felrobbantott pokolgép jobban izgatta a Fehér Házat: egy amerikai tiszti szálláson történt a detonáció. Két amerikai halt meg és 52 sebesült meg, továbbá 13 dél-vietnami személy is odaveszett. Szóba kerültek a megtorló légi csapások, csakúgy mint a november 1-jén a Bien Hoa-i támaszpont elleni rajtaütés után, de végül megint elmaradtak: a saigoni kormány gyengesége miatt és a potenciális válaszcsapás elkerülése végett Johnson visszakozott. További oka volt még erre az, hogy féltette az országrészben tartózkodó amerikai civileket (az itt állomásozó katonák és diplomaták családtagjait), akiknek többségét nemsokára haza is rendelték.

Közelgett a döntés pillanata

30-án Johnson levelet küldött Taylornak, melyben kifejtette, hogy tábornokai kiállnak a bombázó hadjárat mellett, de szerinte hatékonyabb volna szárazföldi erőket küldeni és neki ez a megoldás jobban tetszik. Az elnök érezte, hamarosan kénytelen lesz kenyértörésre vinni a dolgot, mert a kongresszus, a sajtó és a közvélemény is egyre nehezebben viselte a bizonytalanságot. A nagykövet – aki egykor a hadsereg tábornoka volt – válaszlevelében leírta, hogy a gerillaellenes művelet igen nagy létszámú haderőt igényelne, ezért a VDK fokozatos bombázását javasolta megoldásként a tárgyalásos rendezés kikényszerítése céljából. Érintette, hogy a nagyobb amerikai szerepvállalás folytán a dél-vietnamiak úgy éreznék, levették a vállukról a háború felelősségét, ugyanakkor az amerikaiakkal szembeni ellenérzéseket is táplálná, hiszen kvázi gyarmatosítókként tekintetnének rájuk.

„A lakosság biztosításának hiánya annak az eredménye, hogy a Vietkong felforgató tevékenysége folyamatos sikerekkel jár, s ennek alapját még 1954-55-ben rakták le. Azóta eljutottak a jelenlegi szintre [körülbelül 100 ezer kiképzett gerillaharcos]… Védett logisztikai háttérrel rendelkeznek Laoszban és Észak-Vietnamban. Nem emlékszem olyan sikeres gerillaellenes műveletre a történelem folyamán, amelyben a tízszeresnél kisebb számbeli fölény elegendő lett volna a győzelemhez, nem is beszélve a külső támogatás elvágásának szükségességéről.”

Itt jegyezhetnénk meg, hogy az egy évvel korábban levezényelt Sigma I hadijátékon a vezérkar megpróbálta szimulálni, hogy lehetne Dél-Vietnamban győzelmet aratni. A végkövetkeztetés szerint minimum félmillió amerikai katona bevetésére lenne szükség ehhez. (Aki jobban ismeri a konfliktus történetét, tudja, hogy a háború csúcspontján ennél valamivel több amerikai tartózkodott a térségben.) Vagyis ekkoriban nemcsak Taylor, hanem a hadvezetés is tisztában volt azzal, milyen hatalmas csapatlétszámra lenne szükség egy lehetséges győzelemhez, különösen annak fényében, hogy a Vietkong egyre jelentősebb erőt képvisel és egyre komolyabb eredményeket ér el. Erről Taylor így írt:

„Az, hogy hogyan képes a Vietkong folyamatosan pótolni csapatait és mérsékelni veszteségeit, ennek a gerillaháborúnak az egyik rejtélye. […] A vietkong-alakulatok a főnixmadárt megszégyenítő módon nyerik vissza erejüket, ráadásul harci szellemük megtartásához is kiválóan értenek.”

A Vietkong vezetősége is érzékelte, hogy a Fehér Ház egyelőre ódzkodik a katonai szerepvállalás kiszélesítésétől és az év utolsó heteiben aprólékosan megtervezett és félelmetes hatékonysággal kivitelezett, összehangolt akciókba kezdtek. A gerillák titkos rejtekhelyeikre és fegyverraktáraikra, illetve a falvak támogatására támaszkodva észrevétlenül jutottak el a célkörzetekbe, többek között a Saigontól 65 kilométerre fekvő Binh Gia falucskába. Itt és környéken vívott harcokban a zászlóaljerővel küzdő vietkongok több száz dél-vietnami katonával végeztek, akiken nem segített sem a tüzérség, sem a páncélozott járművek, sem a helikopterek. Ez volt az első alkalom, hogy a gerillák ilyen nagy erőket vetettek be, ráadásul a fővároshoz ilyen közel. Ezt, illetve a már említett, december 24-én felrobbantott pokolgépet figyelmeztetésnek szánták a helyi lakosság, továbbá az amerikai hadvezetés számára.

Egy sebesült VKH-katona kivonása

1965 elején azonban már nemcsak a dél-vietnami gerillák miatt kellett aggódniuk Washingtonban: a Vietnami Néphadsereg, vagyis Észak-Vietnam reguláris hadereje is bekapcsolódott a harcokba. Immár nem a gerillaerők pótlásáról volt szó, hanem egész zászlóaljak érkeztek. A Johnson-kabinet egyre jobban tartott attól, hogy a katonai fölényt kihasználva a kommunista erők egyszerűen lerohanják a déli országrészt – Hanoiban tulajdonképpen ezt tervezték. Az észak-vietnami kormányfő, Pham Van Dong egyébként novemberben Moszkvába utazott, hivatalosan a nagy októberi szocialista forradalom évfordulójára rendezett ünnepségre, leginkább viszont azért, hogy haditechnikai és anyagi segítségért folyamodjon, melyet meg is kapott.

Amerikai helikopterek dél-vietnami katonákat vesznek fel. A képen látható alakulat a Vietkong elleni műveletben vett részt a Mekong-deltában, 1964 decemberében.

Január 27-én McNamara és McGeorge Bundy átnyújtott Johnsonnak egy memorandumot, mely a már gyakran tárgyalt kérdést megint elővette, ezúttal két válaszutat kínálva: az első a katonai beavatkozás, a másik a tárgyalások megkezdése. Ők ketten, az elsőt javasolták és ahogy McNamara később visszaemlékezett, ez volt az az útelágazás, mely az egész indokínai szerepvállalás legfontosabb szakaszának kezdőpontja lett…

A krónika következő részében:
A célpont: Észak-Vietnam

Forrásművek:
• A vietnami háború napról napra (írta: Leo J. Daugherty; Hajja és Fiai Kiadó 2003)
• In Retrospect (írta: Robert S. McNamara; Vintage Books 1996)
• The Vantage Point – Perspectives of the Presidency 1963-1969 (írta: L.B. Johnson; Holt, Rhineheart and Winston 1971)
• Vietnam – A History (írta: Stanley Karnow; Pimlico 1994)