In Retrospect (Robert McNamara)
McNamara háborúja
A háború ködében című dokumentumfilm után, illetve mellett említést érdemel az egykori hadügyminiszter írásos visszaemlékezése is, mely megjelenése idején, 1995-ben nagy port kavart, számos elismerő és elmarasztaló kritikát begyűjtve.
"Mi, a Kennedy- és a Johnson-kormány tagjai, akik részt vettünk a Vietnammal kapcsolatos döntések meghozatalában, úgy hittük, nemzetünk elvei és hagyományai szerint cselekszünk. Ezen értékek fényében hoztuk a döntéseket. Mégis tévedtünk, de rettenetesen. Tartozunk annyival a jövő nemzedékének, hogy megmagyarázzuk, miért is történt így."
McNamara sokáig nem is gondolt arra, hogy könyvet írjon a témáról, de ahogy a fenti idézetből is kiolvasható, el akarta mondani, mi vezetett a délkelet-ázsiai szerepvállaláshoz és mi minden befolyásolta az amerikai vezetés döntéseit ezekben az években. Szóba kerülnek tehát Johnson társadalmi reformokkal kapcsolatos törekvései, a Szovjetunió és Kína szerepe, és így tovább.
A 19 lapszámot és több mint 600 oldalt felölelő Nam néhány oldalas cikkekből építkezve, vagyis könnyen fogyasztható formában idézi meg a konfliktus történetét az alcímből is következően 1965 és 1975 között. Ez utóbbi tény nem feltétlenül szerencsés, hiszen a ’65 előtti események döntő fontosságúak a háború és az amerikai szerepvállalás megértése szempontjából és néhány visszautalásnál bizonyosan többet érdemeltek volna.
Mikor a Hajja és Fiai Kiadó még igazi nagyhatalomnak számított a hadtörténeti könyvek piacán, szerencsére megjelentettek néha a fő profiljukhoz (vagyis a második világháborúhoz) nem kötődő köteteket is. Így esett, hogy végre átfogó kiadvány jelent meg magyarul a vietnami konfliktusról, mely tulajdonképpen (és sajnos) a mai napig egyedülálló.
Jo Collins (eredeti nevén Janet Canoy) volt Az 1965-ös év playmate-je. Családja körében érte utol a telefonhívás, mely szerint repülőre kell szállnia és Vietnamba mennie, mert valami hadnagyocska a Chicago Tribune és a New York Times oldalain közzétett egy levelet, melyben kifejezi a katonák kívánságát, hogy így, az ünnepek közeledtével szeretnének végre egy igazi amerikai szépséget maguk közt látni… Hugh Hefner, a magazin szerkesztője remek reklámlehetőséget látott a dologban, bár az újság sokáig ódzkodott attól, hogy harci övezetbe engedje egyik üdvöskéjét és csak hosszas levelezés után kapott zöld utat a projekt. Jo így emlékszik:
Sok amerikai kérdezősködik a pleikui amerikai támaszpont elleni 1965. február 7-i támadásról, mert ezután rendelte el Johnson elnök az Észak-Vietnam elleni légi csapásokat és csapatnövelést. Néhányan állítják, hogy Hanoi azért adott utasítást az akcióra, hogy kiprovokálja ezeket a válaszlépéseket, meg hogy kifejezetten amerikaiakat akartunk ölni, kifejezetten akkor, amikor McGeorge Bundy [az amerikai nemzetbiztonsági tanácsadó] Saigonban, Alekszej Koszigin [szovjet államfő] pedig Hanoiban tartózkodott.
Az amerikai beavatkozás második legnagyobb csatájáról Harold Moore altábornagy és az ütközetben részt vett fotós, Joe Galloway írt egy testes beszámolót, We Were Soldiers Once… And Young (Egykor katonák voltunk... és fiatalok) címmel, mely először 1992-ben jelent meg. Gigantikus csataleírásról van szó, mely lényegében percről percre haladva meséli el a csata történéseit, rengeteg résztvevőt megszólaltatva. Mindazok számára, akik szeretnének elemző szemmel átlátni egy kaotikus összecsapás eseményeit, netán érdeklődnek a harcászat iránt, valóban érdekes, még ha itt-ott kissé monoton olvasmány is. Wallace, aki amúgy is odavan a heroikus történelmi témákért (lásd A rettenthetlen vagy Pearl Harbor), magára vette a Moore előszavában olvasható megjegyzést, mely szerint Hollywoodban még egyetlen igazán hiteles vietnami háborús film sem készült. (Ezzel nyilván elég sokan vitába szállhatnának, kezdve Oliver Stone-nal.) Hosszú távon ez vezetett odáig, hogy az elmaradhatatlan (és hősi szerepekben bevált/elhasznált) Mel Gibson oldalán belevágtak a megfilmesítésbe.
Bár a légideszant-egységek is nagyban függtek a helikoptertől, a légilovasság már minden téren a forgószárnyasokra támaszkodott, vagyis felderítésre, élőerő- és utánpótlás-szállításra, tűztámogatásra és sebesültkivonásra is ezt a viszonylag új harceszközt alkalmazták. 
Persze másfél évtized uniformisait képtelenség lenne felsorolni egy közepes formátumú, alig százoldalas kötetkében, arról nem is beszélve, hogy a szerző bevallottan a harcoló gyalogság és a velük közvetlen kapcsolatban álló fegyvernemek (harckocsizók, helikopter-személyzet, katonai rendészek, különleges alakulatok) képviselőire fókuszált, de amit velük kapcsolatban áttekintő jelleggel el lehet mondani, az sorra is kerül. Az oldalpárok egy-egy katonát sorakoztatnak fel, akit egy elöl- és egy hátulnézeti fotó illusztrál. A kiváló minőségű képek makulátlan állapotban mutatják a felszerelést (és annak viselőjét), hogy minél jobban megfigyelhetők legyenek a részletek. A ruházat és az egyéb eszközök eredeti darabok, nem egyszer vietnami veteránoktól kölcsönzött példányok.
Norman Morrison nem tartozott azok közé, akik hamarosan számíthattak a behívóra és nem akartak hadba vonulni. Családos ember volt, három gyerek apja, megtehette volna, hogy agitál, ír, gyűlésekre jár, röplapokat osztogat vagy egyszerűen csak belenyugszik. De másképp döntött. Számára a példa Thich Quang Duc, a dél-vietnami buddhista szerzetes volt, aki azonos módon követett el rituális öngyilkosságot Saigonban, még 1963 júniusában. Mély elkeseredettségéből fakadó tette azért is lehet elsőre furcsa, mert nem a konfliktus csúcspontján, valamikor '68–69 környékén jutott el idáig, hanem 1965 végén, mikor a háború épp csak kezdett valós formát ölteni. Még furcsább, de nem Morrison volt az egyetlen, sőt, nem is az első amerikai, aki ilyen módon fejezte ki tiltakozását. Rajta kívül még heten döntöttek a tiltakozás ezen szélsőséges formája mellett, köztük Alice Herz, egy idős detroiti kvéker asszony, aki ugyanazon év március 26-án gyújtotta fel magát, vagy Roger Allen LaPorte, aki Morrison után egy héttel, az ENSZ New York-i székháza előtt tette ugyanezt. Áldozatuk sem tudta útját állni a háborúnak...