Az ellenség nyomában

Az amerikaiak által a háború első felében követett alapvető harcászati eljárás a "kutasd-és-pusztítsd" volt. Ez a taktika az ellenséges haderő felmorzsolásáról szólt és az Ia Drang-i ütközet után Westmoreland tábornok úgy vélte, reális esély van arra, hogy ezzel a módszerrel legalább katonai oldalról célt érjenek. Az elért eredmények azonban nem ezt igazolták.

Vietkong-tábor felégetése My Tho közelében

A taktika középpontjában az adott területet átfésülő, az ellenfelet felderítő és harcra kényszerítő gyalogság állt, mely, ha egyszer már képes az ellenséges egységeket azonosítani, önállóan, esetleg légi vagy tüzérségi támogatás segítségével meg is semmisíti azokat. A lényeg a kivéreztetésen volt, vagyis a terület elfoglalásával nem foglalkoztak: a küzdelem végeztével az odarendelt dél-vietnami alakulatok feladata lett volna, hogy átfésüljék, majd biztosítsák a környéket és a lakosságot, hogy a pacifikálás végbemehessen. Ez utóbbi azonban általában nem valósult meg, ezért az amerikaiak kénytelenek voltak később újra és újra visszatérni, hogy megint megütközzenek a visszaszivárgott ellenséggel. Hosszú távon ez is hozzájárult az amerikai harci szellem romlásához, mivel csak erősítette az eredménytelenség érzetét, de az sem mellékes szempont, hogy a részt vevő katonák úgy érezhették, valójában csalinak használják őket egy potenciálisan aknákkal, csapdákkal és orvlövészekkel teli környezetben. Márpedig ez volt a helyzet, és több vád is érte a módszert, mely szerint a kezdeményezést az ellenfélnek hagyta meg egy amúgy is defenzív helyzetben. Ráadásul az átfésülendő terület körbevételét soha nem sikerült száz százalékosan biztosítani, így elkerülhetetlen volt, hogy az ellenséges egységek legalább egy része kicsusszanjon a gyűrűből, pláne, ha vietkong gerillákról volt szó, akik sok esetben elbújhattak alagútrendszereikben.

Dél-vietnami egységek indulnak "kutasd-és-pusztítsd" akcióra

Az ilyen típusú akciókra szintén kivezényelt dél-vietnami egységek morálja általában olyan alacsony volt, hogy sokszor tudatosan kerülték a harcérintkezést. Így az ő esetükben az amerikaiak gyakran emlegették gúnyosan a "kutasd-és-kerüld" taktikát. Az igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy ez utóbbira – a visszaemlékezések alapján – amerikai oldalon is volt példa...

Kíváncsi tekintetek, ellenség sehol (Binh Dinh tartomány)

A vietnami civilek számára az ilyesféle műveletek nem jelentettek semmi jót. A kutatások során ugyanis az egyes településeket is ellenőrizni kellett és ahogy Cam Ne kapcsán már említettük, ha kommunista tevékenység nyomára leltek, akkor az ellenséges infrastruktúra gyengítésének jegyében meg kellett semmisíteni az adott objektumokat (például rejtett fegyverraktárat vagy elásott élelmiszertartalékot), akkor is, ha ez történetesen néhány kunyhó, vagy akár egy egész falu lerombolását (általában felgyújtását vagy ledózerolását) jelentette. Ez persze áttételesen a kommunista erők malmára hajtotta a vizet. Más szóval a helyi lakosságot ezzel a módszerrel nem tudták sem megnyerni, sem biztosítani.

Dél-vietnami katonák tisztogató akciója (1963)

Az amerikai közvélemény szintén nem reagált jól a "kutasd-és-pusztítsd" taktikára. Westmoreland tábornok emlékirataiban megmagyarázza, hogy miért nem:

Talán el kellett volna magyaráznom ezeket a közvéleménynek egy sajtókonferencián, mert bár a vietnamiak láthatóan megértették, sok amerikai nem fogta fel, miről szól a „kutasd-és-pusztítsd”, valószínűleg, mert a háború ellenzői elferdítették a jelentését. Mivel a katonai műveletek célja mindig az, hogy megtalálja, majd megsemmisítse az ellenséget és annak erőforrásait, semmi ellentmondást nem láttam benne. Ám, ahogy telt az idő, meglepve tapasztaltam, hogy ezt a taktikát sokan az ellenség céltalan őserdei keresgélésével és falvak elpusztításával azonosítják. Olyanok is voltak, akik az egész vietnami stratégiánkat ezzel a névvel illették, mikor a valóságban a „kutasd-és-pusztítsd” nem volt egyéb, csak egy harcászati eljárás műveleti neve.
Sokáig nem tudtam, mennyire eltorzult a szó jelentése és visszatekintve nem is értem, hogy néhány kritikusabb barátom miért nem mutatott rá erre. Csak 1968 elején tört meg a jég, mikor John Charles Daly barátom, egykori tévés személyiség, az Amerika Hangja igazgatója, felhívta rá a figyelmemet. Egy látogatása során azt mondta: „Tábornok úr, a maga legnagyobb ellensége önmaga, amiért ragaszkodik ehhez a szörnyen eltorzult terminushoz.”
Bár azok, akik politikai kérdést csináltak a háborúból, kétségtelenül elferdítettek bármilyen elnevezést, csendben átkereszteltem az eljárást „átfésülésre” vagy „erőszakos felderítésre”. A név azonban rengeteg ember fejében megragadt. Úgy tűnt, egyesek elhiszik, le lehet győzni egy ilyen brutális ellenfelet ölés és fájdalom nélkül.

Itt kell szót ejtenünk a hullaszámlálásról is, mely sok egyéb mellett szintén metaforája lett az amerikai stílusú hadviselésnek Vietnamban, s arra szolgált, hogy számszerűsítse a kommunista oldal veszteségeit és így nagyjából fel lehessen mérni maradék erejüket. Mivel ez a háború nem a területszerzésről szólt, még az egykori hadügyminiszter, McNamara szerint is ez tűnt az egyedüli megoldásnak.

Foglyok, halott gerillák és zsákmányolt fegyverek egy sikeres dél-vietnami akció után, valahol a Mekong-deltában, még 1962-ben. A háttérben két amerikai helikopterpilóta figyel. Akkoriban még ők feleltek a VKH-alakulatok légi szállításáért. 

A harcérintkezések közben és után tehát a szövetséges katonák feladata lett volna az elesett ellenfelek összeszámolása és lejelentése. Eleinte csak a biztos számokkal dolgoztak (vagyis az egyértelműen azonosított ellenséges holttestekkel) és a valószínűsíthető, illetve feltételezett ellenséges veszteségeket nem vették figyelembe. Ez azonban irreálisnak bizonyult, egyrészt mert a vietnamiak, ha csak lehet, magukkal vitték halottaikat egy-egy összecsapás után (az amerikai parancsnokság ezt úgy próbálta kezelni, hogy 100 halottra automatikusan 30-50 olyat számoltak, akik harcképtelenné váltak vagy sebeikbe később belehaltak); másrészt, csata közben enyhén szólva nehéz erre figyelni, viszont tévedések is előfordulhattak, ha bizonyos holttesteket többen is összeszámolták; harmadrészt, az amerikaiak által preferált tüzérségi és légi támogatás egy-egy hulla olyan mértékű deformálódását vagy eltűnését okozhatta, hogy képtelenség lett volna biztos számadatokat közölni ezek alapján. Hasonló nehézséget jelentett, hogy az áldozatul esett civilek esetében sokszor nem lehetett megállapítani, vajon a Vietkong tagjai voltak-e vagy sem (a gerillák jelentős része ugyanis nem egyenruhát, hanem civil öltözéket viselt). Az ezzel kapcsolatban született, meglehetősen rosszmájú mondás, mely szerint „ha halott és sárga, akkor vietkong”, nem hagy kétséget afelől, hogy általában őket is ellenséges veszteségként könyvelték el.

A másik oldal: elesett amerikaiak a 101. légideszant-hadosztályból (1965. szeptember)

Egy-egy nagyobb összecsapás után, illetve a napi jelentésekben az amerikai parancsnokság aztán közzétette a két oldal veszteségeit. Azonban minél jobban elhúzódott a háború, annál szalonképtelenebbé váltak az ilyen jellegű összehasonlítások az otthoniak számára – sugalljanak bármilyen eredményt is. Westmoreland tábornok bevallotta, hogy gyűlölte magát az elnevezést, ám mire átvette a parancsnokságot, ez a terminus már olyan mélyen beépült a katonai, illetve a köznyelvbe, hogy nem volt mit tennie.

A források többsége kiáll amellett, hogy az egész hullaszámlálási módszer túlságosan pontatlan volt ahhoz, hogy reális képet adjon a kommunista oldal veszteségeiről és példákat is hoznak arra, hogy egyes parancsnokok lényegében díjazták, ha tisztjeik irreálisan biztató adatokat közölnek a témában, hiszen ez jól mutat majd a hadosztály jelentéseiben. Ugyanakkor érdekes adalék Westmoreland megjegyzése, mely szerint:

Egy évvel azután, hogy eljöttem Dél-Vietnamból, az észak-vietnami Giap tábornok úgy nyilatkozott egy olasz tudósítónak, bizonyos Oriana Fallacinak, hogy az észak-vietnami veszteség félmillió halottra rúg. Ez a számadat egybecsengett a mi becsléseinkkel.

Így nem lehetett megnyerni a nép "szívét és lelkét"... 

A "kutasd-és-pusztítsd" hosszú távon nem hozta meg a kívánt eredményeket. Bár összességében jelentős veszteségeket okoztak vele, nem akkorát, amekkorát Westmoreland szándéka szerint már nem tudtak volna a kommunista oldalon pótolni. A tábornok ráadásul eleve jobban erőltette a katonai műveleteket a pacifikálás rovására, holott egyik a másik nélkül mit sem ért ebben a konfliktusban. 1968-ban aztán, a vietnamizálás megkezdésével és a támadó hadműveletek csökkenésével párhuzamosan ezt a taktikát felváltotta a "megtisztít-és-megtart" eljárás.

A krónika következő részében:
Hosszú háború lesz...

Forrásművek:
• A Soldier Reports (írta: W.C. Westmoreland; Dell 1980)
• A vietnami háború napról napra (írta: Leo J. Daugherty; Hajja és Fiai Kiadó 2003)
• Nam: The Vietnam Experience (szerkesztette: Jonathan Reed, Tim Page, Dr. John Pimlott; Orbis Publishing Limited, London 1988)
• Vietnam – A History (írta: Stanley Karnow; Pimlico 1994)
• Vietnam – The Decisive Battles (írta: John Pimlott; Guild Publishing 1990)