Hosszú háború lesz...

Véres tavasz

1966 elejére egyértelművé vált, hogy az Egyesült Államok képtelen lesz gyorsan és csekély veszteségekkel lezárni a vietnami katonai beavatkozást: a harcok súlyosbodtak, Észak-Vietnam bombázása 37 nap szünet után újraindult, a béketapogatózások nem jártak eredménnyel, ezzel szemben egyre komolyabb szovjet segítség volt várható Hanoi számára, s erre az év elején ott vendégeskedő orosz küldöttség tett ígéretet.

president-johnson-reacting-to-war-news_lbj_ranch_1964.jpg

Értekezlet az elnöki ranchon: a láthatóan gondterhelt
Johnson elnök McNamarát hallgatja

Az amerikai hadügyminiszter, Robert McNamara egyre borúlátóbb volt a háborús kilátásokat illetően. Az elnöknek írt január 24-i memorandumában kifejtette, hogy az észak-vietnami vezetés elszánta magát egy hosszú konfliktusra és annak is tudatában vannak, hogy az idő az ő oldalukon áll. Bizonyos volt benne, hogy Hanoi képes lesz haderőinek növelésére és a délre irányuló utánpótlás fokozására, mely utóbbit az amerikai bombázó hadjárat nem fogja tudni jelentősen csökkenteni. Sürgette ezért a diplomáciai megegyezést és remélte, hogy a csapatnövelés révén ezt ki is tudják kényszeríteni.

„Bár a kommunisták súlyos veszteségeket szenvednek majd el szárazföldi és légi harctevékenységünk folytán, arra számítunk, hogy növelni fogják haderejüket és szerepvállalásukat, próbára teszik az amerikai erők képességeit, illetve nem rettennek vissza a fokozódó küzdelemtől és a növekvő veszteségektől sem (a javasolt csapatnövelés mellett az amerikai veszteségek havonta az 1000 főt is elérhetik) […] Ebből következik, hogy az esélyek nagyjából kiegyenlítettek és még a javasolt csapaterősítések bevetése mellett is 1967 elején egy sokkal súlyosabb katonai patthelyzettel nézhetünk szembe, az éppen csak megkezdett pacifikálási programmal és újabb amerikai csapatnövelési igényekkel.”

196602_honolulu_conference.jpg

Pillanatkép a honolului konferenciáról

Az amerikai vezetés újabb konferenciát tartott Honoluluban, melynek lényegi része február 6-tól 8-ig tartott. Megjelent többek között Lyndon Johnson elnök, Dean Rusk külügyminiszter és Nguyen Cao Ky dél-vietnami miniszterelnök. Egyrészt döntés született a további csapatnövelésekről (eszerint 1966 végéig 400 ezer főre emelik majd a létszámot), másrészt a dél-vietnami pacifikálási program fontosságáról, illetve a politikai és társadalmi reformok szükségességéről. Hogy ez utóbbiak kivitelezhetőek legyenek, Westmoreland tábornok feladata volt, hogy növelje a katonai nyomást és felőrölje a kommunista erőket.

1966027_lbj_and_ky.jpg

Értsünk szót: Nguyen Cao Ky Johnsonnal tárgyal
a honolului konferencián (1966. febr. 7.)

 

Korabeli híradás a konferenciáról

Westie tehát tovább erőltette a „kutasd-és-pusztítsd” taktikát az I., a II. és a III. hadtest területén. Ennek értelmében január első hetében Hau Nghai tartományban, Saigontól északnyugatra a 173. légideszant-dandár megindította a Marauder I-műveletet, s bár a földet érő helikoptereket a vietkong-gerillák erős tűzzel fogadták, a területet átfésülő amerikaiak megint csak nem tudták jelentősebb ütközetre kényszeríteni ellenfeleiket. Nagyjából ugyanilyen eredményt értek el a Crimp, a Mastiff, a Masher és a Mallett nevű hadműveletekkel: bár találtak és leromboltak partizán-létesítményeket, összességében csekély veszteségeket okoztak a Vietkongnak, mely továbbra is saját kedve szerint tért ki az összecsapások elől. Igazán csak ott volt esélyük az ellenfél nyomába érni, ahol gerillaakciók nyomán indultak harcba, például a február végén zajlott New York-műveletben, Phu Baitól északnyugatra, ahol egy lerohant dél-vietnami zászlóalj segítségére érkeztek az amerikai tengerészgyalogosok. Az egy hétig folyó küzdelem során 122 halott vietkongot számoltak össze.

19660116_1st_infdiv_pinned_down_by_vc_sniper.jpg

Vietnami civilek amerikai katonák mellett keresnek fedezéket
egy orvlövész tüze elől (1966. jan. 16.)

A Vietnami Néphadsereg – mely továbbra is kísérletezett az északi régiók elvágásával – ezzel szemben hagyományosabb módon is támadható volt és például a Phu Yen tartományban január 19-én megkezdett Van Buren-hadművelet során meg is ütköztek velük az amerikai 101. légideszant-hadosztály, a dél-koreai 2. tengerészgyalogos-dandár és a Vietnami Köztársasági Hadsereg 4. dandárának egységei. A VNH 679 főt veszített és 49 katonájuk fogságba esett, illetve 177 fő átállt (az együttműködésre hajlandó dezertőrökre később még kitérünk). A növekvő létszámú amerikai kontingens összességében egyre több akciót kezdeményezett és érezhető veszteségeket okozott a szintén egyre nagyobb létszámban bevetett, egyre komolyabb fegyverzettel harcoló észak-vietnami erőknek, akik a Ho Si Minh-ösvényen érkeztek a déli országrészbe.

1966_173ab_long_kanh_prov_waiting_for_evac.jpg

Kivonásra várva: 173-as ejtőernyősök bajtársuk holtteste mellett, valahol Long Kanh tartományban (1966)

A dél-vietnami politikai helyzet továbbra is ingatag maradt. Ky tábornok miniszterelnöksége a katonai övezetek (vagyis az egyes hadtestek) parancsnokainak egyetértésével valósult meg: Ky nem örvendett széles támogatottságnak, ám szalonképesnek számított a Fehér Ház számára, ez pedig fontos szempont volt, hogy az amerikai segélyek továbbra is érkezzenek Az ország egészére ténylegesen nem terjedt ki a hatalma, így a tábornokok hadúrként uralhatták saját körzetüket. A miniszterelnök azonban 1966 márciusára úgy vélte, ideje megmutatnia mindenkinek, ki a főnök. Ezért parancsmegtagadásra hivatkozva menesztette az I. hadtest műveleti területének parancsnokát, Nguyen Chan Thi tábornokot, akiről gyanította, hogy elszakadáspárti és aki legfőbb politikai riválisa lehetett volna a jövőben. Erre Saigonban, továbbá más városokban is kormányellenes tüntetések törtek ki, melyekből a Tri Quang szerzetes vezette (és Thi tábornokot támogató) buddhisták is kivették a részüket. Sztrájk és utcai zavargások következtek, a Thihez hű kormányerők pedig nem a gerillákat kergették, hanem bevonultak Huéba és Da Nangba. Stanley Karnow szavaival élve „polgárháború kezdődött a polgárháborún belül”, az amerikaiak (akik a kérdéses városokból sietve evakuálták saját civiljeiket) pedig elhűlve figyelték, mi folyik.

19660526_vung_tau_buddhist_monks_in_protest.jpg

Buddhista szerzetesek demonstrálnak Vung Tauban (1966. máj. 26.)

Mikor április elején Ky bejelentette, hogy fegyveres erővel „szabadítja fel” Da Nangot, mely nyilvánvalóan kommunista kezekbe került, négyezer katonát szállíttatott oda, ám a helyi reptér amerikai parancsnokának volt annyi esze, hogy ne engedje be a miniszterelnököt a városba: a két oldal farkasszemet nézett egymással pár óráig, majd Ky leforrázva tért vissza Saigonba. A buddhisták Amerika ellenes jelszavakkal demonstráltak Huéban, ami újabb okot szolgáltatott a dél-vietnami miniszterelnöknek, hogy megvádolja mozgalmukat azzal, összeszűrték a levet a kommunistákkal. A valóságban a hanoi vezetésnek semmi köze nem volt a belpolitikai harchoz, ugyanis késve reagáltak a történtekre. Később bevallották, hatalmas lehetőséget szalasztottak el, de a dél-vietnami nagyvárosokban akkoriban még nem volt kiépítve az a kommunista apparátus, amely később, például a Tet-offenzíva idején, fontos szerepet töltött be.

1966_buddhist_protest_in_hue.jpg

A saigoni junta ellen és a szabad választásokért
tüntető buddhista felvonulók Huéban

Egy hét elteltével Ky végül ígéretet tett saját lemondására és egy polgári kormány megválasztására, méghozzá öt hónapon belül. A demonstrációk lezárultak, de a miniszterelnöknek esze ágában sem volt ilyen könnyen lemondani a hatalomról. Május elején bejelentette, hogy ígéretét visszavonja, még legalább egy évig hivatalban marad és csak az alkotmányozó nemzetgyűlés összehívását engedélyezi. 14-én csapatokat indított Da Nangba, akik véres harcokat folytattak az ellenzéki erőkkel, miközben számos civil is áldozatul esett a küzdelemnek. A tüntetések eközben egyre elkeseredettebbeké váltak, s a kormányerők erélyesen fel is léptek ezek elfojtására. Tiltakozásként a buddhista szerzetesek és nővérek közül többen a szakrális öngyilkosságot választották (felgyújtották önmagukat a nyílt utcán). Tri Quang immár nem tudta irányítani az eseményeket és az ellenzéki mozgalmat, mely lassan szétesett.

196605_crowd_watching_burning_nun.jpg

A Thanh Quang buddhista nővér szakrális öngyilkosságát
figyelő tömeg Huéban (1966. máj. 29.)

Június elején Ky erői bevonultak Huéba is, ahol tényleges ellenállást már nem tapasztaltak. Az ellenzékiek egy része olcsón megúszta: Thi tábornok emigrálhatott az Egyesült Államokba, a buddhista szerzetesek nagy részének pedig nem esett bántódása. Ám több száz diák és felkelő így is börtönbe került, köztük Tri Quang is. A buddhista mozgalom sohasem heverte ki ezt a megrázkódtatást. A kormányellenes megmozdulás azonban még így is túlzottan nagy léptékű volt ahhoz, hogy a saigoni rezsim, vagy az őket támogató amerikai vezetés megnyugodhasson…

 
A krónika következő részében:
A hadviselő felek

 

Forrásművek:
A Soldier Reports (írta: W.C. Westmoreland; Dell 1980)
A vietnami háború napról napra (írta: Leo J. Daugherty; Hajja és Fiai Kiadó 2003)
In Retrospect (írta: Robert S. McNamara; Vintage Books 1996)
The Vantage Point – Perspectives of the Presidency 1963-1969 (írta: L.B. Johnson; Holt, Rhineheart and Winston 1971)
Vietnam – A History (írta: Stanley Karnow; Pimlico 1994)