Hanoi katonai emlékei

Még mindig Hanoiban maradva lássuk a főváros egyéb nevezetességeit. Ebben a részben elsősorban a hadtörténeti vonatkozású látnivalókra fókuszálok. 

Ho Si Minh mauzóleumát a Hanoiban járó turisták jelentős része útba ejti. A hatalmas épület egy még hatalmasabb felvonulási téren áll, ahova csak adott irányból, biztonsági ellenőrzés után léphetünk be (a bicskákat, multifogókat nem szeretik, de végül beengedtek). Ho apó bebalzsamozott holttestét nem láthatjuk (állítólag már nagyon rossz állapotban van), így itt legfeljebb az őrségváltást nézhetjük végig. Viszont innen pár száz méterre áll az elnöki palota, ahova sétáljunk át, bár ennél érdekesebb számunka Ho Si Minh egykori háza, amely ugyanebben a parkban található. Ő államfői évei során szerény módon itt lakott, nem pedig a palotában. Be nem léphetünk, de az ablakokon át betekinthetünk fent a háló- és dolgozószobába, lent pedig a tárgyalóba. A közelben még megtalálható az egylábú pagoda is, ami Hanoi egyik nevezetessége. Ha Ho apó élete is érdekel minket, akkor innen nem messze a róla szóló múzeumot is megtalálhatjuk. (Nekem nem volt szerencsém az időzítéssel, éppen zárva volt aznap.)

A néphadsereg múzeumát 1956-ban alapították. Sokáig a város központjában, a Dien Bien Phu úton, nem messze a Ho Si Minh-mauzóleumtól állt. Nemrég helyezték ki új helyére, amely a centrumtól jó pár kilométernyire található, mondhatnánk, túl messze. 2024. november 1-jével nyílt meg, és látogatásunkkor még nem volt teljesen kész. Nagyobb gond, hogy az első dolog, ami eszünkbe juthat ideérve, az a beton eltúlzott használata. Tény, hogy az épület gigantikus, ahogy maga a térség is, és ennek nyilván üzenete van, ám az éghajlat ismeretében ez nem feltétlenül a legjobb megoldás. Csak néhány facsemete árválkodik a kétoldalt kiállított harceszközök mellett: jelen állapotukban nem sok vizet zavarnak, viszont ha megnőnek, akkor az említett eszközök fotózását fogják nehezíteni. Szívem szerint a központi térségre, a kaputól az épületig vezető sávra, illetve az épület mögé ültettem volna néhány fasort, kiegészítve padokkal.  

A kiállítások jelenleg a földszintre szorítkoznak (gyanítom, az emeletet időszaki kiállításokra vagy konferenciákra tartogatják). Témájukban a kezdetektől napjainkig haladva mutatják be a vietnámi hadseregek küzdelmeit. Sajnos a régebbi korszakokat bemutató tárlatokra ezúttal nem jutott elég időnk, inkább a francia és az amerikai háborúra koncentráltunk. A kiállítási térségben a járófelület kellően tágas – ami a látogatói számot tekintve nagy segítség –, a bemutatott tárgyak, eszközök, fényképek és térképek pedig lényegretörően, szakaszosan adják át a tudnivalókat, vagyis számuk nincs eltúlozva. A harceszközökből találunk itt bent kisebbet-nagyobbat, kézifegyverektől nagyvasakig, például T–54-es harckocsit, de tüzérségi eszközök és egy-két életnagyságú dioráma (például a Ho Si Minh-ösvényt idéző őserdei út, rajta teherautóval) is láthatók, az előcsarnokban pedig egy MiG–21-est lógattak fel a mennyezetre. 

A kísérőszövegeket vietnámi és angol nyelven olvashatjuk. Ezekben tévedések és hiányok azért akadnak. Például a francia háború időszakánál elsütött (pontosabban kilőtt) M–48-as harckocsi képénél felvontam a szemöldökömet (mivel a típust a franciák nem alkalmazták). Másutt a térképek hiányoznak, helyüket azonban jelölik… Itt is érezhető, hogy sietve hozták össze az új tárlatot, valószínűleg a Dien Bien Phu-i győzelem 70., illetve az amerikai háború végének közelgő 50. évfordulója apropóján. Remélhetőleg mostanra minden a helyére került.

Az udvaron kiállított haditechnikát hovatartozás alapján csoportosították: egyik oldalon a szovjet és kínai típusok állnak, a másikon a dél-vietnámi “bábhadsereg” és szövetségeseinek járművei. A másutt is kiállított típusokon túl ritkaságok is akadnak, például egy C–130-as szállítógép vagy egy M577 parancsnoki jármű. Őrök figyelnek a látogatókra, időnként heves füttyögéssel elhessegetve őket onnan, ahova nem szabadna lépni. A járművek állapota változó, de ahogy sok más múzeumban, itt is komoly veszélyt jelent számukra az éghajlat, különösen a futóművek gumijára és a festésre… Egyébként amerikai repülőgéproncsokat is kiállítottak itt a vietnámi légvédelem dicsőségére. 

A vietnámi légierő és légvédelem természetesen önálló múzeumot kapott a városon belül, amelyet az évtizedek során szépen bővítgettek. A jelképes belépő kifizetése után a hatalmas udvaron találjuk magunkat, ahol számos korabeli technika ki van állítva. Érdekességek is találhatók a “kötelező” MiG-vadászgépek mellett. Ilyen a tényleg méretes Mi–6 helikopter (az épület mögött), amelynek rakterébe fel is mászhatunk. A légvédelmi eszközök teljes sora is ott sorakozik, és egy F–4 Phantom roncsát is láthatjuk itt. Sajnos szóra érdemes ajándékboltot nem találtunk, csak egy kávézó áll a térség sarkában. 

Odabenn, az épületben először a Ho Si Minh-szobrot láthatjuk, amely valamilyen formában minden ilyen intézményben elmaradhatatlan. Utána két szintet járhatunk végig. A légierő felállításának történetével kezdünk, hogy aztán rátérjünk a francia és az amerikai háború eseményeire. Számos tárgy, harceszköz, fotók, térképek, festmények, szobrok és makettek sorakoznak itt, némelyik sajnos kissé kezdetleges kivitelben, esetleg túl magasra akasztva (emiatt a kétnyelvű feliratok sem mindig olvasható könnyen), néhol már a nap által kiszívott állapotban. Mindenesetre itt is találhatunk érdekességeket, például levegőből telepített amerikai szenzorokat vagy a helyiek által viselt, nádból fonott repeszvédőmellényt és kalapot, de ott figyel “a három Son”, vagyis az a három, hasonló nevű pilóta, akiket emiatt csak úgy emlegettek, illetve emlegetnek a mai napig, mint Son A, Son B és Son C. A légierő vonatkozásában egyébként napjainkig haladnak tovább, így többek között az első vietnámi űrhajóst is bemutatják. 

A B–52-esek elleni győzelem múzeuma tulajdonképpen kiegészítője a fentinek. Az 1972-es karácsonyi bombázások a “levegőben vívott Dien Bien Phu” szlogennel vonultak be a vietnámi történelembe, de itt a Rolling Thunder és a Linebacker I és II hadműveletek elleni légvédelmi tevékenységre is kitérnek, sőt a nemzetközi a háborúellenes megmozdulásokról és a szövetségesi támogatásokról is megemlékeznek itt. Maga a tárlat nem annyira terjedelmes, de jó pár tárgyi emléket láthatunk, például zsákmányolt katapultülést, elrongyolodott amerikai használati útmutatót, de az amerikai bombatípusokra is kitérnek. Egy-két életnagyságú dioráma is akad, például az, amelyik az egyik fővárosi légvédelmi központ személyzetének munkáját mutatja be. 

Az udvaron egy lezuhant B–52-es roncsai hevernek, amelynek egyben maradt részeit az eredeti elrendezést nagyjából figyelembe véve rakták egymás mellé. Természetesen egy MiG–21 vadászgép, légvédelmi rakéták, radar és a csöves tüzérség képviselői is megtalálhatók itt, ahogy egy dombormű is. 

Mellesleg innen egy sétával elérhető az aprócska tó, a Huu Tiep, amely a házak közé ékelődve őrzi egy B–52-es roncsait a mai napig, amelyet 1972. december 27-én lőttek le. Mellette található a B–52-es kávézó… John McCain, a később szenátorrá lett tengerészeti pilóta fogságba esésének emlékművét pár kilométerrel arrébb, egy hídon találjuk, ehhez érdemes egy taxit fogni. A vietnámi feliratú tábla nagyjából ott áll, ahol McCaint kimentették és foglyul ejtették a Truch Bach tóból 1967. október 26-án. Sokan úgy hiszik, hogy ez személy szerint neki állít emléket, de valójában egy repülőgép sikeres lelövésének...  

Szerencsére más haderőnemek is rendelkeznek saját múzeummal. A páncélos erők múzeumában a harckocsizókról emlékeznek meg. Az udvaron az amerikai háború legjellegzetesebb típusaiból egy-egy példány található (K–63, T–54, M–41, M–48, M–113), méghozzá fedett beállókban, így legalább az esőtől és nagyjából a napfénytől védik őket. A tárlat sajnos szegényesebb a többi intézményben látottnál, és itt nemcsak a tálalásról, hanem a kiállított tárgyak számáról van szó. Mivel azonban a témát eleve kevés forrásban tárgyalják, a korabeli fotók már önmagukban értékesek lehetnek az érdeklődők számára, úgyhogy nem bántam meg, hogy eljöttem ide. Titokban azért reménykedem, hogy 2025-ben erről az intézményről sem feledkeznek el, ha már ötvenedik évforduló, és talán felújítják… Szót érdemel a prezentálás kapcsán az is, hogy a zsákmányolt dél-vietnámi harceszközöket mennyire máshogy mutatják meg: míg a néphadsereg emlékei tárlókban és a falakon kapnak helyet, addig a "bábhadsereg" holmijait a földre helyezték (lásd a képen), ezzel is aláhúzva a köztársaságiak vereségét.

A tüzérségi múzeum ottjártamkor éppen felújítás alatt állt, így csak az udvaron elhelyezett harceszközöket láthattam. Ez sem volt haszontalan, mivel szinte minden alkalmazott típusuk ki van itt állítva. Hozzátenném, a gyalogságnak is van saját múzeuma Hanoiban, de oda most nem jutottam el. Ezekről majd később írok. 

Még a Ho Si Minh-ösvénynek is külön múzeumot szántak – ez persze nem meglepő azoknak, akik tudják, hogy az ösvény létfontosságú volt a délre induló néphadsereg ellátása szempontjából. Az intézmény a városközponttól viszonylag messze található, de a magyarázat egyszerű: ez az épület volt annak idején az 559. csoport, vagyis az utánpótlásért felelős alakulat főparancsnoksága. Az udvaron szovjet stílusú szoborcsoport áll, amely az ösvény mentén működő katonáknak állít emléket – véleményem szerint méltó módon. Emellett jó pár járművet is kiállítottak itt (például teherautókat, egy BTR-40-est, egy T-100 buldózert, sőt egy hatalmas kompresszort is). Az épület mögött egy nagy hatású emlékmű látható, amely nemcsak domborműveivel, hanem az ösvényen elesett katonák névsorát felvonultató tömbökkel emlékeztet minket azokra, akik a több mint másfél évtizedes utánpótlási tevékenységet lehetővé tették. Emögött pedig egy földalatti járatkomplexum is bejárható, amely a bombázások elől rejtett parancsnoki posztokat idézi meg.

A főépületről szólván, az előcsarnokban látható Ho Si Minh-szobrot műszaki és hadtáp-alakulatok katonái állják körbe, mögöttük pedig széles dombormű – ez érdekes és méltó módja annak, hogy összekössék Ho apót a harcoló tömegekkel. Odabenn a számos fotó mellett életnagyságú diorámák és korabeli tárgyak sorakoznak. (Érdekes látni például a kizárólag itt, az ösvény mentén használt papírpénzeket.) Természetesen a térséget ért bombázások kapcsán láthatunk itt különböző típusú amerikai bombákat is. A tárlatot egy hatalmas makett, egy domborzati térkép zárja, amelyen a vetített filmmel párhuzamosan kigyulladó fényfüzérek mutatják meg az utánpótlási útvonalakat és azok bővítését, egészen a végső győzelemig.

Bár a múzeum távol esik a központtól, érdemes kijönni idáig, ráadásul a közelben elhaladó metró (vagy inkább magasvasút) jóvoltából nem is olyan nehéz. Mi a városba visszafelé menet vettük igénybe ezt az eszközt. A szerelvény egyébként tiszta és karbantartott volt, az pedig külön élmény, hogy az épületek felett suhanó járműből jól belátható volt a város nagy része. 

Folytatása következik