A Vietkong vendégeként

Wilfred Burchett nevét először a nemrég bemutatott hadifogoly-visszaemlékezésben olvastam: George Smith és fogságba esett bajtársai egy nap ugyanis furcsa látogatót kaptak egy ausztrál újságíró személyében, aki később róluk is említést tett a jelen kötetben. És hogy mit keresett egy ausztrál zsurnaliszta a dél-vietnami dzsungelben?

Burchett (1911–1983) liberális szemléletű újságíró volt. A második világháború idején tudósított többek között Kínából és Burmából, illetve ő volt az első nyugati látogató az atombombától letarolt Hirosimában. '45 után több kelet-európai országban is megfordult, s ott volt például Mindszenty és Rajk koncepciós perének tárgyalásain. Itt és később is tanúságot tett túlzott kommunista szimpátiájáról (Rajkot például titóista kémnek titulálta, az '56-os forradalmat pedig elítélte). Az indokínai konfliktus is erősen foglalkoztatta. Kritikusan, sőt elítélően írt az amerikai beavatkozásról, illetve a saigoni rezsim embertelen módszereiről, de külön könyvet szentelt a laoszi válságnak is. (Magyarul négy kötetét is kiadták azokban az években, ezek antikváriumból még beszerezhetők). Bár esetenként jogos kritikát fogalmazott meg a nyugati antikommunista törekvésekkel szemben, többen szóvá tették, hogy túlzott jóindulattal, már-már naivan áll a keleti blokkhoz. A fentiek tudatában úgy vélem, nem nagyon lehetett fogalma a kommunizmus kegyetlen valóságáról annak ellenére, hogy több évet töltött a vasfüggöny túloldalán.

Egyenruha és felszerelés

Már említettük, hogy hagyományosan három szinten szervezték meg a Nemzeti Felszabadítási Front haderejét. Az általuk használt felszerelést és fegyverzetet is ennek mentén haladva érdemes megvizsgálni.

"Fekete pizsama", szandál és AK-47. Ken McFadyen,
ausztrál katonafestő így ábrázolta a tipikus vietkong gerillát.

A helyi erőkhöz tartozó gerillák lakóhelyükön vagy annak közvetlen közelében tevékenykedtek, a civil lakosság tagjaiként. Ennek megfelelően nem viseltek egyenruhát, ami nemcsak a beolvadást segítette, hanem a néppel való fizikai azonosulást is. Azonosító jelzésekre (például adott színű kendőre) viszont időnként nekik is szükségük volt. Vidéken általában a parasztok egyszerű fekete ruháját hordták, melyet a nyugati szakirodalomban „fekete pizsamának” neveznek. Ez állt egy bő, általában zseb és gallér nélküli felsőből, illetve egy hosszú vagy félhosszú, zsebes vagy zseb nélküli nadrágból. Kék és fehér ruhadarabokat is viseltek, de ezek voltak ritkábbak. Városban a nyugati stílusú ruházat is szóba jöhetett, feladattól függően.

Ha már külön sorozatot szentelek a Nemzeti Felszabadítási Frontnak, illene egy vonatkozó visszaemlékezést is kiemelnem. Következzen tehát egy vietkong gerillanő memoárja. Tran Thi Gung a már sokat emlegetett Vasháromszög egyik falucskájából származott. Sok bajtársától eltérően megérte a háború végét. Duong Thanh Phong egyik fotóján ő látható, amint M-1 karabélyát célra tartja.

Mikor a forradalom kitört, még gyerek voltam. 1962-ben a bábkormány katonái megjelentek nálunk és közölték velem, hogy: "Apád vietkong volt, ezért végeztünk vele. Gyere és hozd haza a holttestet." Apám előzőleg egy találkozóra ment az elvtársaival. A déli katonák körbevették az épületet és mindenkit megöltek. Akkor határoztam el, hogy bosszút állok a haláláért.
A szomszédok nyomorogtak és a rendőrség, meg a katonák állandóan erőszakoskodtak velük. Tenni akartam valamit, hogy felszabadíthassuk a hazánkat és az embereknek jusson elég élelem és ruha. Úgy hittem, küldetésem, hogy apám ügye mellé álljak, ezért 1963-ban, tizenhét éves koromban felcsaptam gerillának.

Taktika

Ezúttal is egy sokrétű téma következik, melyet szinte lehetetlen részletesen bemutatni egyetlen poszt keretei között. Ennek folytán inkább átfogóan igyekszem jellemezni, miféle politikai és harcászati módszerekkel élt a Nemzeti Felszabadítási Front.

Figyelni, készülni, kivárni majd a megfelelő pillanatban lecsapni

1960-as megalakulásától az amerikai háború hivatalos kezdetéig, vagyis 1964-65-ig az NFF egyre jelentősebb befolyásra tett szert a lakosság körében, illetve a dél-vietnami hadsereg elleni akcióik is egyre eredményesebbek voltak. A saigoni rezsim ekkor igazán gyenge lábakon állt, ám az Egyesült Államok is egyre nagyobb mértékben vállalt részt a konfliktusból, így egyértelművé vált, hogy nem lehet gyors győzelmet aratni délen. A vietnamiak azonban saját történelmükből tudták, hogy az idő nekik és nem a hódítóknak dolgozik, és ezt ki is használták. Egyszerre folytattak katonai és politikai küzdelmet. 

A Junction City-hadművelet

A Cedar Falls-művelet volumene ellenére sem hozta meg a várt eredményt: a „C” harci övezetbe néhány napon belül visszatértek a vietkong erők. Az akció során zsákmányolt nagy mennyiségű dokumentum alapján viszont az amerikaiak pontosabb képet kaphattak a körzetben működő ellenséges alakulatokról és tevékenységükről. Kiderült, hogy a 9. vietkong hadosztály és a 101. észak-vietnami ezred alapvetően a térség nyugati oldalán, a kambodzsai határtól délre, nagyjából a 4. és a 22. számú főút között állomásozik, ezért a következő csapást eleve ide tervezték. A Junction City keretében lényegében ugyanúgy a terület alapos átkutatását és megtisztítását célozták meg: a legfőbb célpont a Nemzeti Felszabadítási Front Központi Irodája (vagyis főhadiszállása) volt.

Amerikai gyalogság harcjárművek támogatásával fésüli át a körzetet

Személyi állomány és kiképzés

Tekintsük át, hogyan és kikből állt össze a Nemzeti Felszabadítási Front ereje. A gerillák többsége vidéki származású volt és kisebbséget képeztek közöttük a városlakók. Az ok, hogy ki miért állt be az NFF kötelékébe, legalább olyan sokféle volt, mint az ezután kapott kiképzés. A csatlakozók egy része hazafias érzelmei vagy keserű tapasztalatai folytán lépett be: elegük volt a dél-vietnami vezetés korrupt húzásaiból, az erőszakos kitelepítésekből, esetleg a hadműveletek folytán veszítették el otthonukat, családjukat, illetve a többség eleve bizalmatlanul tekintett a beáramló amerikai és más külföldi katonákra, akikben a francia gyarmatosítók utódjait látták.

Egyes években és egyes falvakban a toborzás könnyen ment...

Két év a Nemzeti Felszabadítási Fronttal

Már megint egy könyv, amely a háborús években jelent meg nálunk és amelyet az antikváriumok polcairól szereztem be, gondolván addig kell lecsapni rá, amíg van még belőle olvasható példány.

A szerző, George Smith a kilátástalan szegénység elől menekült az amerikai szárazföldi haderőbe az ötvenes évek végén, ahol aztán légideszantosként szolgált. A civil élet azonban a leszerelés után sem ment neki könnyebben, így visszatért a seregbe, s ezúttal felcser lett a Különleges Erőknél. Így került Dél-Vietnamba, ahol a helyi alakulatok mellett szolgált, újra és újra elképedve az ottani állapotokon. 1963 novemberében aztán támadás érte a támaszpontjukat és több bajtársával együtt fogságba esett. Akkor még nem tudta, de két esztendőt kellett azokkal az emberekkel töltenie, akikről eleinte feltételezte, hogy rövid úton elvágják a torkát. Nem így történt, neki pedig lett oka újra és újra elképednie, de ezek után inkább pozitív értelemben…

Szervezet és hadrend

A vietnami konfliktus talán legjellegzetesebb szereplője a vietkong gerilla volt, akinek alakját a mai napig egyfajta titokzatos aura veszi körül. Az általában fekete öltözékben és zsákmányolt vagy orosz, esetleg kínai kézifegyverrel ábrázolt partizánok a dél-vietnami forradalmi küzdelem vagy felforgató tevékenység (nézőpont szerint) jelképeivé váltak. A most induló cikksorozat célja, hogy objektív képet adjon róluk, ezért szervezeti, hadrendi, fegyverzeti, taktikai és persze emberi oldalról is áttekintjük a tudnivalókat.

Vietkong tiszt tüzeli harcra embereit

Egy tengerész felcser visszaemlékezése

Gondolom, az olvasók közül sokan látták Mel Gibson legújabb rendezését, A fegyvertelen katona című filmet. A másik blogomon rövid összefoglalót is szenteltem neki, és megemlítettem, hogy bizony, a vietnami háború idején is akadtak olyanok, akik nem akartak kibújni a katonai szolgálat alól, de fegyvert sem akartak a kezükbe venni. Most egy ilyen ember visszaemlékezése következik.

Jack McCloskey 1942-ben született Philadelphiában. Édesapja szállítóhajókon szolgált, ám amikor az édesanya meghalt, a fiút árvaházba adta, ahol négy évet töltött és csak 18 esztendősen kezdhetett önálló életet. 1963-ban csapott fel a haditengerészethez. Első turnusa alatt felcserként részt vett a Santo Domingo-i rendcsinálásban mint a tengerészgyalogsághoz beosztott szanitéc [ők nem rendelkeznek saját egészségügyi alakulattal, ezeket a flottától kapják]. A következő évben leszerelt, de aktív tartalékos maradt, hogy támogatást kapjon a tanulmányaihoz. '67 júliusában újra behívták és Vietnamba vezényelték. Hazatérése után visszailleszkedési nehézségei voltak, de legendás alakja lett az egykori frontharcosoknak: a Vietnami Veteránok Háborúellenes Ligájának alapító tagja, és a Vietnami Veteránok Segélyközpontjának ötletgazdája. Négy és fél évig vezette egyik képviseletüket. A nyolcvanas évek közepén lépett ki, mikor úgy érezte, kiégett.

Amikor újra kiképzésre küldtek Camp Lejeune-be és kezembe kellett volna vennem a puskát – mert a tengerész szanitéceknek elég sok fegyveres kiképzést kellett végigcsinálniuk –, visszautasítottam. Szóval legyáváztak, kirúgtak onnan és a Námba küldtek.

Menni akartam, csak lőni nem. Szerettem felcser lenni. Ez az én korosztályom háborúja volt és bizonyos értelemben izgatott voltam, látni akartam. Azt hiszem, minden férfiban ott lappang a kérdés, hogy mire is lenne ő képes a harcban.

Na, kotorjunk bele megint abba a képzeletbeli katonaládába. Néhány furcsa, bankjegyre emlékeztető papírdarab kerülhet a kezünkbe... Dollár van ráírva, de valami nem stimmel. Ezek bizony nem valódi bankjegyek, hanem azok pótlékai, melyek annak idején fizetési igazolásként szolgáltak a Vietnamban állomásozó amerikai (sőt, ausztrál és új-zélandi) fegyveres erők tagjai számára.

Barátok és ellenségek

Az 1980-as években több B-kategóriás film is készült a vasfüggöny nyugati oldalán a vietnami háborúról, melyek nálunk pár évvel később leginkább VHS-en voltak elérhetők. Ilyen volt például a Szakaszvezető vagy az érdekes módon olasz gyártású War Bus. Meglovagolva az akkor egyre népszerűbb trendet, ezek a darabok általában nem annyira háborús filmek, mint inkább háborús hátterű akciófilmek voltak, ennek ellenére általában igyekeztek valamit visszaadni a konfliktus véres valóságából és ez mindenképp előnyükre vált, bár kétségkívül nem érnek fel a komoly alkotásokhoz.

Egy tengerészgyalogos veterán visszaemlékezése

Öt évvel ezelőtt egy barátom elújságolta, hogy munkahelyén találkozott egy amerikai vendéggel, bizonyos Dean Smith-szel akiről kiderült, hogy a vietnami háború idején tengerészgyalogosként szolgált, és nagyon kellemesen elbeszélgettek. Több sem kellett, elkértem az illető elérhetőségét, hogy írjak neki és találkozót kérjek, sőt rögtön interjút is szerettem volna készíteni vele. Akkor még nem is gondoltam rá, hogy blogot vezessek a témáról, de úgy voltam vele, hogy jól jöhet a későbbiekben. Pár napon belül létre is jött a találkozó a Váci utca egyik hangulatos kávézójában, ahol másfél órán keresztül mesélt háborús élményeiről. Ezt az interjút vettem elő sok év után és végre begépeltem, hogy az utókor számára is fennmaradjon, természetesen Dean engedélyével, aki néhány fotóval is ellátott. Most tehát egy olyan visszaemlékezés következik, amit még biztos, hogy sehol senki nem olvashatott. Többek között rávilágít az ötven évvel ezelőtti motivációkra, melyek sok fiatalember számára nagyon is valóságosak voltak, illetve egy olyan veterán utóéletére, aki sikeresen feldolgozta háborús élményeit. (Az eredeti szöveget természetesen rövidítve és szerkesztve teszem közzé.)

Azt hiszem, a tapasztalataim nyomán értem fiúból férfivá. És a tengerészgyalogság jelmondata az volt akkoriban, hogy "A tengerészgyalogság férfiakat nevel". Jelentkeztem tehát hozzájuk és ezzel kifejezett célom volt: nem akartam, hogy besorozzanak. Mert akkoriban még működött a sorozás intézménye és ha a számodat kihúzták, menned kellett. Tehát vagy önként jelentkeztél valamelyik fegyvernemhez vagy besoroztak. Nem is gondolkodtam azon, hogy a szárazföldi haderőhöz menjek, mert nekem valahogy hiányzott belőle a kaland. Nem izgatott. De a tengerészgyalogság nagyon motiváló volt a számomra, méghozzá a hírneve folytán. A tengerészgyalogság akkor már majdnem kétszáz éve létezett. Nehezebbnek tűnt bekerülni oda, mint a hadseregbe. Azt beszélték, tényleg kemény alakulat. Én pedig jó gyerek voltam, sosem keveredtem zűrbe, nem voltak odahaza gondjaim, mint más kölyköknek. De mindig is törekedtem a kiváló teljesítményre. Cserkészként kiérdemeltem az Eagle Scout-jelvényt [az amerikai cserkészszövetségben ez a legmagasabb elismerés, amolyan "legkiválóbb cserkész"-minősítés], és számtalan más elismerést. És úgy döntöttem, hogy tengerészgyalogos leszek, ami nagy csalódás volt a szüleimnek. Két évről volt szó, akkoriban ennyit kellett letölteni a fegyveres erőknél, utána viszont a felsőoktatásba mehettem a GI Bill jóvoltából, mert a kormány támogatta volna a továbbtanulásomat, ami fontos, mivel a szüleim nem tudták volna ezt kipengetni.

A Cedar Falls-hadművelet

Az új évben kettős feladat várt a dél-vietnami, amerikai és egyéb szövetséges erőkre: egyrészt el kellett vágniuk, vagy legalábbis akadályozniuk a délre irányuló észak-vietnami csapaterősítéseket, másrészt az itt található ellenséges támaszpontokat kellett megtalálniuk és megsemmisíteniük. Várható eredménye mindennek az lett volna, hogy a kommunista erők utánpótlását elvágják, illetve a vidéki települések pacifikálását érdemben is megkezdhetik végre.

Amerikai tiszt egy helyi lakost kérdez ki tolmács segítségével
a Cedar Falls-művelet során

A Saigon melletti Vasháromszög, mely régóta a Vietkong egyik hírhedt erőssége és felvonulási körzete volt, továbbra is fejtörést okozott Westmoreland tábornoknak. A 155 négyzetkilométeres területet délnyugatról a Saigon folyó, északon a Than Dien erdősége, keletre pedig a Thi Tinh folyó határolta. 1965-ben a 173. légideszant már megpróbálta átfésülni a környéket, de kudarcot vallott; az amerikai légierő B-52-esei majdnem félmillió tonna bombát szórtak le itt 1966 során, de a gerillatevékenységet ez nem befolyásolta; a ’66 őszén folyó Attleboro-művelet során komoly csapást mértek az itt működő vietkong és észak-vietnami alakulatokra, de a kiűzött egységek később visszatértek és folytatták ott, ahol abbahagyták. A következő lépésnek tehát drasztikusabbnak és eredményesebbnek kellett lennie.

Ha már kiveséztük a vietnami karácsonyokat, most már nem megyek el szó nélkül a szilveszter mellett sem és egy olyan filmmel zárom az évet, mely nem is egy, hanem négy esztendő legutolsó napján át idézi meg a hatvanas évek közepének nyugtalan világát.

George Lucas két nagy közönségsikert is bezsebelt a hetvenes években: az egyik a ’77-es Csillagok háborúja volt, a másik pedig a ’73-as Amerikai graffiti (eredeti magyar címén Amerikai krétafirka, illetve A rock nagy évtizede), mely nemcsak kritikai sikert aratott, hanem szép summát is hozott a Universal konyhájára. A történet a felnőttkor küszöbén álló kamaszokról szól, akik egy utolsó nyári éjszaka erejéig még együtt szórakoznak, másnap azonban ki kell lépniük a nagybetűs életbe...

Bob Hope vietnami turnéi

A monszun-időszakot leszámítva egyetlen dolog volt, amire a Vietnamban harcoló amerikaiak bizton számíthattak, ez pedig Bob Hope turnéja. A híres komikus 1964-től 1972-ig, vagyis az amerikai háború minden egyes karácsonyi időszakában fellépett nemcsak a nagyobb távol-keleti vagy európai támaszpontokon, hanem Dél-Vietnam több pontján is.

Egy amerikai legenda teszi a dolgát

Persze nem ő volt az egyetlen, aki a csapatok szórakoztatására külföldre utazott a USO szervezésében. A USO, vagyis a United Service Organizations nonprofit szervezet, mely a második világháború óta szervez kikapcsolódási lehetőségeket, programokat és élő fellépéseket a fegyveres erők, illetve családtagjaik szórakoztatására, harci szellemük javítására. Kiemelendő tevékenységük volt még a pihenésre alkalmas helyszínek kiépítése is, ahol aztán a katonáknak táncmulatságokat vagy filmvetítéseket lehetett rendezni, és ahol ingyen hozzá lehetett jutni némi kávéhoz és fánkhoz. Vietnamban ezeket a lehetőségeket kiegészítették hazatelefonálási és fotó-előhívási lehetőséggel, tusolóval, borbélyüzlettel és ajándékbolttal, mely utóbbiakat amerikai civil önkéntesek működtettek. Mottójuk jól kifejezi tevékenységük lényegét: "Míg mindenki haza nem tér."

A legutóbbi cikkhez hasonlóan most is egy magyar tudósító, Fábián Ferenc helyszíni riportja következik ötven évvel ezelőttről, melynek központi témája a VDK fokozódó bombázása mellett megint az észak-vietnami nép kitartása. Szóba kerül még a légvédelem fejlesztése, illetve eredményei, s a képanyag is ezt a részletet húzza alá. (Aki ez utóbbiról szeretne többet megtudni, annak ajánlom a Rolling Thunder-hadműveletről szóló cikket.)

Egy Puerto Ricó-i vagány visszaemlékezése

Angel Quintana egyike volt az amerikai hadsereg spanyolajkú katonáinak. A középiskola elvégzése után bejutott ugyan a főiskolára, de nem sokat törődött a jegyeivel és kibukott, mire besorozták. Lelkes fiatalemberként még ez sem zavarta, bár angolul is alig tudott és még évekkel később is csak nehezen beszélte a nyelvet. A háború súlyos sebeket hagyott benne. 1967-ben tért haza és alkoholista lett. Végül egy pszichológus segítségével mászott ki a gödörből. Később a vietnami veteránok newarki segélyközpontjában lett tanácsadó. Négyszer házasodott és több gyereke is született. Visszaemlékezéséből kirajzolódnak az egyszerű gyalogos mindennapjai...

Az első találkozásom az amerikaiakkal a hadsereg volt. Bár mondták nekem, hogy az amerikaiak fajgyűlölők, előtte soha nem tapasztaltam. De kezdtem megtanulni. Egy Puerto Ricó-inak az alapkiképzés egyáltalán nem olyan, mint egy fehér amerikainak. Nem tudtunk angolul, és így gond volt egymás megértésével. Ezért seggbe rugdostak és kaptuk a sok hülye jelzőt. Ha spanyolul hallottak beszélni, megbüntettek. Azt mondták: „Most az amerikai hadseregben vagytok. Angolul kell beszélnetek.” Aztán még akkor is beosztottak külön munkára meg konyhaszolgálatra vagy őrségbe, amikor nem mi voltunk soron.

Fura érzés, amikor egy képregény csaknem akkora hatással van az emberre, mint egy jól megírt regény vagy film. Márpedig vannak ilyenek (nem véletlenül szerepel a Watchmen című klasszikus képtörténet a Time magazin "A 100 legjobb angol nyelvű regény"-listáján), és aki jobban elmerült a képes műfajban, valószínűleg egyetért velem. Ilyen kaliberű alkotás következik most, melyet beszerzése óta, vagyis kilenc év alatt számtalanszor kezembe vettem, és még most is a hatása alatt vagyok.

A Jason Aaron által írt és Cameron Stewart, illetve Dave McCaig által rajzolt The Other Side (A másik oldal) két egyszerű bakát állít a középpontba: Bill Everette amerikai tengerészgyalogost, aki felsőbb utasításra vonul be, bár esze ágában se volna háborúzni, illetve Vo Binh Dai észak-vietnami katonát, aki szorongva ugyan, de hazafias kötelességét átérezve indul Dél-Vietnamba. Személyes történeteik párhuzamosan futnak, míg össze nem találkoznak egymással a csata terén. Addig viszont ők is megjárják a frontharcosok veszéllyel, rettegéssel, kétkedéssel és tapasztalatszerzéssel teli kálváriáját és végső soron elfogadják sorsukat, akármi is lesz az.

Dzsungelháború Dau Tiengnél

Miközben az amerikai erők egyre nagyobb számban indítottak hadműveleteket Dél-Vietnamban, Hanoiban folyt a megfelelő stratégia és taktika kidolgozása. Az előző esztendő számos tanulságot hordozott és a csapatnövelések folytán fokozódó amerikai jelenlétre és harctevékenységre kellett számítani. Nguyen Chi Thanh tábornok, a Vietkong-erők parancsnoka heves vitát folytatott Giap tábornokkal (egyben észak-vietnami hadügyminiszterrel), aki kifogásolta, hogy gerillaerőit a hagyományos partizántaktika helyett nagyobb veszteségekkel járó, klasszikus ütközetekben veti be. Thanh azonban lényegileg ugyanolyan elgondolást dédelgetett, mint ellenlábasaik a Pentagonban: akkora élőerő-veszteséget akart kierőszakolni amerikai oldalon, ami az otthoni közvéleményt a háború lezárására fogja sarkallni.

A Vietnami Néphadsereg északról érkező alakulatait
több esetben is besorolták a Vietkong hadrendjébe

Thanh tábornok Saigontól északnyugatra, Tay Ninh tartományban szándékozott offenzívát indítani 1966 novemberében. A vidék már a francia háború idején fontos összpontosítási körzet volt. Az itt harcoló 9. vietkong hadosztály feladata a dél-vietnami kormány helyi törekvéseinek akadályozása, a raktárak védelme és persze az ellenséges alakulatok megsemmisítése volt. Az egység parancsnokának, Hoang Cam ezredesnek kellett Thanh tábornok elméletét a gyakorlatban is kipróbálni, elsődleges célpontjai pedig a frissen érkezett, tapasztalatlan amerikai alakulat, a 196. könnyű gyalogdandár, illetve a dél-vietnami milícia és különleges alakulataik támaszpontjai lettek volna. A helyi erők mellett a 271. és a 272. vietkong ezred, illetve a melléjük besorolt 101. észak-vietnami ezred is részt vett a majdani műveletben.

Incidens a 192. dombon

A vietnami témájú játékfilmek egy részét nem meglepő módon valós események inspirálták. Brian DePalma 1987-es rendezése az egyszerű katona morális kötelességeit boncolgatja és egy olyan esetet dolgoz fel, mely éppen ötven évvel ezelőtt, 1966 novemberében történt.

Eriksson közlegény alig pár hete van csak Vietnamban, de már sikeresen túljutott a tűzkeresztségen, bár ez részben őrmestere, Meserve érdeme, aki (szó szerint) kihúzta őt egy szorult helyzetből. Zöldfülűként nincs sok beleszólása a dolgokba, akkor sem, amikor parancsnoka egy felderítő őrjáratot azzal indít, hogy elrabol egy fiatal vietnami lányt, azzal a kifejezett szándékkal, hogy katonáival együtt kedvét lelje benne odakinn a dzsungelben. Eriksson azonban kiáll amellett, hogy ilyet nem tehetnek és ezzel magára haragítja bajtársait…