"Tizenhét éves koromban csaptam fel gerillának..."

Ha már külön sorozatot szentelek a Nemzeti Felszabadítási Frontnak, illene egy vonatkozó visszaemlékezést is kiemelnem. Következzen tehát egy vietkong gerillanő memoárja. Tran Thi Gung a már sokat emlegetett Vasháromszög egyik falucskájából származott. Sok bajtársától eltérően megérte a háború végét. Duong Thanh Phong egyik fotóján ő látható, amint M-1 karabélyát célra tartja.

Mikor a forradalom kitört, még gyerek voltam. 1962-ben a bábkormány katonái megjelentek nálunk és közölték velem, hogy: "Apád vietkong volt, ezért végeztünk vele. Gyere és hozd haza a holttestet." Apám előzőleg egy találkozóra ment az elvtársaival. A déli katonák körbevették az épületet és mindenkit megöltek. Akkor határoztam el, hogy bosszút állok a haláláért.
A szomszédok nyomorogtak és a rendőrség, meg a katonák állandóan erőszakoskodtak velük. Tenni akartam valamit, hogy felszabadíthassuk a hazánkat és az embereknek jusson elég élelem és ruha. Úgy hittem, küldetésem, hogy apám ügye mellé álljak, ezért 1963-ban, tizenhét éves koromban felcsaptam gerillának.

vc_w_m1.jpg

A Cu Chi melletti Trung Lap Ha falu partizánalakulatához tartoztam. Olyan sok csatában vettem részt az évek során, hogy nem is emlékszem mindegyikre. Az amerikaiakkal először 1965 végén vagy 1966 elején csaptunk össze, a Dong Du-i helyőrség közelében. A parancsnokaink közölték, hogy Xom Moi falu mellett fogunk megütközni velük. Hajnali négykor érkezünk Xom Moiba és vártuk az ellenséget. Napkelte előtt ágyúzni kezdtek, de el tudtunk rejtőzni az alagutjainkban. Ahogy a tűzcsapás befejeződött, átkúsztunk a lövészárkokba. Sok falu köré ástak ugyanis árkokat védelmül.
Tudtuk, hogy az amerikaiak nem ismerik a vidéket, de ettől még nagyon féltem és idegeskedtem, mert csak egy kislány voltam, az amerikaiak meg olyan hatalmasok. Fiatal partizán koromban alacsonyabb voltam, mint ma. Tudtuk, hogy távolról nem tudjuk őket leszedni. Ki kellett várnunk, hogy közelebb érjenek. Mikor tüzet nyitottam, máris eltaláltam az egyiket. Ahogy összerogyott, néhány bajtársa odarohant segíteni. Felkapták a testet és vadul kiabáltak. Nagyon könnyű célpontot kínáltak. Onnantól fogva tudtuk, hogy ha egy amerikait lelövünk, még több fog odaseregleni, így őket is leszedhetjük.
Alig pár perc és visszavonultak, barátaik holttestét magukkal vitték. De nem szedték össze az összes puskájukat, ezért kikúsztam és begyűjtöttem öt vagy hat AR-15-öst. Ott és akkor tanultam meg használni ezt a fegyvert. Idővel bármilyen fegyvert tudtam már kezelni, még a B-40-es páncéltörő rakétát is.
Mikor az amerikaiak eltűntek, tudtuk, hogy tüzérségi tüzet indítanak majd, esetleg légi csapást. Ezért felkaptuk a puskákat és az alagutak felé rohantunk. Ott rövid pihenőt tartottunk és újratöltöttünk. Mikor minden elcsendesedett, visszatértünk a lövészárkokba. A második támadásuk során még több halottjuk volt. Olyan nagy célpontok voltak, könnyedén eltaláltam őket, így már nem is féltem. Megint visszavonultak és az ágyúzás újrakezdődött. Ez ment egész nap, reggel hattól este hatig. Mindig, mikor visszahúzódtak, kikúsztam a gödrömből, hogy további fegyvereket gyűjtsek be.
Szerintem az amerikaiak azért vesztettek olyan sok embert, mert hagyományos taktikával szálltak szembe a lesállásainkkal és az alagútjainkkal. Az ágyúlövedékeik és a bombáik rettenetesen nagy erejűek voltak, néha meg is öltek pár bajtársat a föld alatt, de nem olyan gyakran, mint hinnék. A Cu Chi-i alagútak kivezető nyílásai olyan aprók voltak, hogy ritkán hullott pont beléjük egy-egy gránát vagy bomba. Ahogy Ho bácsi mondta: "A gólya nem tud beletojni egy palackba, vagyis az amerikai bombázók nem jelentenek veszélyt alagútjainkra."
Mikor az amcsik felfedeztek egy-egy lejáratot, dinamittal berobbantották, de az alagutak olyan mélyre nyúltak és olyan sok forduló és kanyar volt bennük, hogy nem tettek ezzel komoly kárt bennük. Mint egy földalatti labirintus. A legtöbb járat épp csak annyira volt széles, hogy át tudj kúszni rajta. Csak néhány helyen tudtál felülni, esetleg felállni. Az idő nagy részét sötétben töltöttük. Gázlámpákat használtunk a találkozókon, sosem gyertyát. Ahhoz nem volt elég oxigén odalent, így könnyen kialudtak.
Általában nem kellett pár óránál többet odalent maradni egyvégtében. Végül is fel kellett jönnünk, hogy harcolhassunk, nem igaz? De egyszer hét napot és hét éjszakát kellett lent töltenem, míg az amerikaiak folyamatosan bombáztak minket. Pár nap múltán alig volt már élelmünk, így, bár szörnyen éhesek és szomjasak voltunk, csak egy pici száraz rizst ettünk és pár csepp vizet ittunk. A bombázás végeztével amerikai harckocsik dübörögtek át és véletlenül széttaposták a kijáratainkat. Ők sokszor elzárhattak ugyan egy vagy két kijáratot, de mindig volt más út kifelé. Ezúttal viszont mindegyik bedőlt. Szerencsére voltak nálunk zsákmányolt amerikai rohamkések és azokkal ástuk ki magunkat.

vc_ops_planning_w_model.jpg

A lesállások mellett ellenséges őrposztokat támadtunk meg. Mindig önként jelentkeztem, hogy a közelbe kússzak éjszakának idején és felderítést végezzek: térképet rajzoltam, hogy meg tudjuk tervezni az akciót. Egyszer a dél-vietnami hadsereg Trung Hoa-i kiképzőbázisa ellen vonultunk. Veszélyes feladatnak ígérkezett, parancsnokunk pedig félt, hogy el fogok esni, ezért az alakulat indulás előtt gyászszertartást rendezett nekem. Úgy hívták, "gyászmise az élőknek", de pont olyan volt, mint egy temetési szertartás. Felolvasták a jelenlétemben az ilyenkor esedékes szöveget. Én meg végighallgattam. Elsorolták teljes nevem, születési dátumom és elsorolták eredményeimet, hogy ilyen meg ilyen kitüntetést kapott, dicséretet ezért vagy azért, és így tovább. Elmondták, milyen szomorúak, amiért elestem. Pontosan úgy beszéltek, mintha már halott volnék.
A támadáshoz szükséges információk kedvéért ötször kellett bekúsznom a kiképzőbázisra. Addigra olyan jól ismertem az alaprajzot, hogy én vezettem oda az egységünket. És mivel kiváló lövész voltam, én kezdtem meg az akciót, mikor leszedtem néhány őrt.
A dél-vietnami katonákkal harcolni néha nagyon nehéz volt. Rendkívül óvatosnak kellett lennünk, mert ők is vietnamiak lévén tudták, hogyan gondolkozunk. De Trung Hoánál rövid tűzharc után a katonák egyszerűen elszaladtak. Az egyiküket üldöztem, ő hirtelen megtorpant és visszafordult. "Nővérem!", kérlelt. "Kérlek, ne lőj!" Rájöttem, hogy ismer régről. Mivel én is ott nőttem fel, sokukat ismertem. Rákiáltottam, hogy hol a fegyvere. A folyóra mutatott. Persze, hogy nem lőttem le: már megadta magát.
Egyszer még egy amerikait is foglyul ejtettem. Igazából hárman kaptuk el, de én vezettem őt vissza a táborunkba. Azelőtt csak "amerikai kifutófiúnak" csúfoltam őket, de ő olyan nagydarab volt... Mikor bevezettem a táborunkba, a parancsnokok nekem estek, hogy miért nem kötöttem be a szemét. Nem tudtam mit mondani. Gyűlöltem az ellenséget, de mikor ez az amerikai fogságunkba esett, megsajnáltam. Rám parancsoltak, hogy kössem be szemét, ezért a fejére tekertem a kockás sálamat. A körzeti főhadiszállásra küldtük tovább.
Számos alkalommal kerültem veszélybe, de csak egyszer sebesültem meg súlyosabban. Egy M-79-es gránátjának repesze fejen talált. Csak akkor vettem észre, mikor az arcomon végigcsurgott a vér. Csatában a bajtársaink tudják, hogy mikor találnak el, mert a fegyvered elnémul. Mikor látták, hogy nem tüzelek, rögtön odajöttek. Addigra már elájultam. Egy őserdei kórházba vittek, ahol gyorsan gyógyult a sebem. Csak két vagy három hetet töltöttem ott.
A háború során sok halált és szenvedést láttam. Nem is tudom, hány amerikait öltem meg, mert taposóaknákat is telepítettem és gránátokat is dobtam, azok pedig egyszerre több embert meg tudnak ölni. Ezenkívül mesterlövész voltam és rengeteg tűzharcban vettem részt. És persze sok vietnamit láttam meghalni, némelyiket közvetlen közelről.
Ha valaki a háborús szenvedésekről kérdezősködik, utána szörnyű rémálmok gyötörnek, és újra átélem ezeket az élményeket. Nagyon hiányoznak halott bajtársaim és álmomban gyakran látom őket. De sosem volt lelkiismeret-furdalásom, amiért embert öltem. Háború volt. Nem lőne le, ha fegyvert fognék magára? Szerintem jogos volt, amit tettem. De ha Amerikába mennék és embert ölnék, bűnösnek érezném magam. Mivel az amerikaiak jöttek az én hazámba, nem érzem magam bűnösnek.

 

appy_vietnam.jpgA visszaemlékezés C.G. Appy Vietnam: The Definitive Oral History Told From All Sides (Ebury 2008) című kötetéből való.